Sikeresen zajlott a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság „Felzárkózási Együttműködések Támogatása” elnevezésű kiemelt projektje által szervezett „Közös társadalmi felelősség: esélyteremtő utak” című online nemzetközi konferencia
A konferencia résztvevőit online köszöntötte Langerné Victor Katalin, társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár és Sztojka Attila, a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság (TEF) főigazgatója. A kormányzat felzárkózási területen végzett szakpolitikai és operatív munkája új alapokra került a TEF megalakításával, amely az önkormányzatokkal kapcsolatos együttműködésekre alapozva, hatékonyabban tudja – vidék és területfejlesztési célú – feladatait megoldani, amelynek fókuszában a sérülékeny társadalmi csoportok, egyének társadalmi mobilizációjának támogatása áll.
A TEF háttérintézményként közvetlenül segíti a hátrányos helyzetű személyeket és közösségeket, szoros együttműködésben a települési megvalósítókkal. Kesznyéten község polgármestere a településen három éve zajló felzárkózási programot mutatta be, majd civil oldalról a Társadalomklinika Egyesület szakmai vezetője ismertette a Kömlő községben elért jelentős eredményeiket. Kaposfő római katolikus plébánosa a kaposmérői külterületi szegregátum társadalmi fejlesztésének és integrációjának két évtizedes múltját mutatta be és elmondta, hogy a siker titka nem szentimentális elképzelésekben, hanem a gyakorlatias és szeretetteljes tettekben rejlik.
Makroszintű kitekintésként szó esett a TÖOSZ Legjobb Önkormányzati Gyakorlatokat bemutató programjáról. A Debreceni Egyetem tanszékvezetőjének előadása a helyben maradó falusi fiatalok közösségét és céljait mutatta be, a Károli Gáspár Egyetem előadójának beszámolója a telepfelszámolások történeti tapasztalatairól szólt.
Igaz történetek a gondoskodási válságról. Az Örkény Színház új előadásában – pillanatnyilag streamelt verzióban – a színészek mellett hétköznapi hősök kerülnek reflektorfénybe. Ápolónő, idősgondozó, szociális munkás, lelki segélyszolgálatos, hospice-os nővér és társaik az alulfinanszírozott ellátórendszerből, akik nélkül leállna az ország, mégsem kapnak elég figyelmet, rangot. Most legalább egy pici jut nekik ebből, a színpadon.
„Valcz Edit vagyok, idősgondozó. Jelenleg holokauszt-túlélőket, illetve gulág- és munkatábor-túlélőket gondozok a családtagjaikkal együtt. Hát mit mondjak, nagyon szeretem csinálni” – így mutatkozik be a Kiváló dolgozók című darab elején az egyik szereplő. Aztán jönnek a többiek, nem színészek, hanem a civil társadalom tagjai: egy bába, egy intenzív-szakápoló, egy speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, egy hospice-nővér, egy otthonápolásban érintett anya, egy alkoholrehabilitációs intézet vezetője, aki eredetileg pszichológus, egy telefonos lelkisegély-szolgálatos, egy hajléktalanellátásban dolgozó, illetve egy demens betegekkel foglalkozó nővér. És a vallomásaik, visszaemlékezéseik lehetetlen szabályokról, munkahelyi harcokról, örömről és gyászról, a születés csodájától a demenciáig.
„Olyan embereket mutatunk be, akik annak ellenére, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mégis buborékban, másoktól elzártan, mindenféle szupervízió nélkül, kiégésnek erősen kitéve végzik munkájukat, és sokszor tapasztalatcserére sincs lehetőségük. Akik ha olyan bizalmi légkörbe kerülnek, ami rangot ad nekik, igenis szívesen megnyilvánulnak, és szükségük is van a figyelemre, hiszen azt a társadalomtól és a döntéshozóktól nem kapják meg” – mondja a civil szereplőkről Boross Martin, a darab rendezője.
Siránkozásról persze szó sincs, a szereplők jó adag humorral, öniróniával és hatalmas emberséggel mesélnek hivatásukról, kemény mindennapjaikról. Görbicz Adria, a bába például elsüti ötéves fia poénját, aki szerint édesanyja egy gát-véder, míg Csengei Andrea, a szociális gondozó elmondja, hogy guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A segélykiáltás kórusa Boross Martin, a Stereo Akt progresszív színházi csoport művészeti vezetője gyakran készít a valóságból merítő, dokumentumanyagokat használó előadásokat, amikben hétköznapi embereket állít színpadra, sőt a színészek is részben önmagukat adják. Amikor tavaly felkérte őt Mácsai Pál, az Örkény igazgatója, hogy rendezzen valamit az általa képviselt színházi megközelítéssel, általánosságban a munka világáról kezdett gondolkodni.
Guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A koronavírus-járvány első, tavaszi szakaszában alakították ki konkrét koncepciójukat Neudold Júliával, az Örkény ifjúsági és közösségi programjának vezetőjével, valamit Szabó-Székely Ármin dramaturggal: a gondoskodási válságra fókuszálnának a produkciójukban. Elkezdtek szereplőket keresni a segítő szakmákból, olyanokat, akiknek a munkáját evidenciának gondolja a társadalom, ezért nem beszélünk róluk eleget. A száz jelentkezőből végül több körben tízet választottak ki. „A velük készült interjúk során kialakult a motívumoknak az a láncolata, amiről szerettünk volna beszélni, a végleges szövegkönyvet pedig a próbafolyamat alatt állítottuk össze – mondja Martin. – A próbákon sokat dolgoztunk rajta, hogy tudják önmagukat adni. Az volt a legnehezebb, hogy olyan természetesen mondják el a saját szövegeket, mintha baráti közegben, spontán hangzanának el.”
Az előadásban persze színészek is vannak, de most nem ők a főszereplők, hanem abban segítenek, hogy a civilek történetei meg tudjanak jelenni a színpadon. Például az idősgondozó napi rutinjának bemutatásánál ők az otthon lakói, aztán eljátszanak egy csoportterápiás jelenetet, máskor az énekkart alakítják. Az egyik jelenetben a Facebookról vett apróhirdetéseket olvasnak fel, amelyekben családtagjaikhoz keresnek gondozót az emberek. „Ők a segélykiáltás kórusa” – mondja Martin.
Aztán van egy szellemes rész, amikor a színészek a szakmájukról beszélnek, magukat játsszák. Először lobbiznak a hivatásuk mellett, megpróbálják rábeszélni a nézőt, majd azonnal lebeszélni. „Mácsai is lehet az apád, mint nekem a Bernhardi ügyben… Bármit kipróbálhatsz” – csábít először Novkov Máté, színész, majd jön a negatívum: „A saját életedet nem fogod tudni beosztani, délután kettőkor a próbatábláról tudod meg, hogy másnap mit csinálsz. Most harminc vagyok, de ez lesz ötvenéves koromban is.”
Ebben a jelenetben elmondják a dilemmáikat a civil szereplők is. Farkas Tamás, a fóti gyermekotthon gondozója például – az egyetlen férfiszereplő, hiszen az összes többi gondozó nő – azt meséli: gyermekfelügyelőként azonnal kipróbálhatja az ember, mennyire bátor és kemény. És ha nem válik be az első napon, „kimászol az ablakon, gyönyörű ősfás környezet, három tó, leülhetsz horgászni. Vesztenivalótok nincs, a pénz kicsi, a kockázat nagy. De ha egy kicsit is parásak vagytok, akkor legyetek inkább színészek.”
A novemberi streampremier után a decemberi előadás már felvételről ment, hiszen a szereplők veszélyeztetett emberekkel is dolgoznak, ezt a kockázatot a színház érthető módon nem akarta vállalni. Az első lépés az élőség felé jövőre az élő stream lesz, aztán ha vége lesz a járványnak, közönség előtt is újra műsorra tűzik a Kiváló dolgozókat.
Fehér falak, határozott élek, fény és letisztultság, majd óriási üvegtábla, előtte hosszú, párnázott pad. A kinti perspektíva húzza a szemem, festői őszt látok, bent Instagram-biztos irodadizájnt. Ránézek Lévai Bálintra, és elismerően bólintok, dicsérem a kilátást. Menj közelebb – mondja csibészséggel a hangjában. Ahogy az ablakhoz érek, és a látótér a messzi távol alatt a közeli szomszéd telkével egészül ki, roncsautók, rozsdás buszok […]
Hatszázalékos recesszióval vészelheti át a magyar gazdaság az idei évet, de kínzó kérdés, hogy menthető lett volna-e a gazdaság jóval kevesebb halálos áldozat mellett is? A Forbes negyedéves és éves makrogazdasági jelentése.
Egyszer vége lesz ennek, a repülőterekről leverik a lakatot, és újra utazni fogunk. Például Portóba, amiről még kora ősszel néztük meg, hogy maszkban, távolságtartással együtt is milyen jó helyszín egy elnyújtott előszezoni hétvégére.
Mikor lesz újra minden normális? Ezt a kérdést hallottam a legtöbbször 2020 márciusa óta. Kezdettől azt válaszolom rá, hogy soha, mert szerintem eddig se volt olyan, hogy normális. Megszokott, az volt. Megszoktuk az életünket valahogy, éltünk egy bolygó hátán a magunk kis önző szabályai szerint, aztán jött egy világjárvány, és kihúzta a lábunk alól a talajt. Nem véletlenül tette Maslow […]