Jön a rózsaszín trikós, jön a rózsaszín trikós! – kiáltozta az egyik legnagyobb hagyományú kerékpáros körverseny, a Giro d’Italia mezőnye, mikor Valter Attila az összetett verseny éllovasaként csapattársaival irányítása alá vonta a bojt. A versenytársak szétnyíltak, megadva a maglia rosa viselőjének mindig kijáró tiszteletet.
A huszonhárom éves Attila legnagyobb álma látszott teljesülni, amit néhány évvel korábban a Dobogó-kő szerpentinjein képzelt maga elé: a sportág nagy öregjei, Nibali és Caruso, valamint a világsztár Bernal vetélytársként tekint rá a világ legnehezebb versenyén. Pedig ő csak bringázni indult egykor a csömöri dombok között.
Mintha rugókon járna, Attila minden lépése könnyű szökkenés hatását kelti. Gesztusai előzékenységet mutatnak, modora joviális. Ha nem beszélgetnénk, azt érezném, az életben minden könnyű lehet neki, de Attila rókaszeméből süt, hogy milyen testi-lelki munka van e mögött.
„Gyakorlatilag munkanélküli vagyok” – értetlenkedik megkeresésünkön, miután igent mondott, és beszélgetni kezdünk. Az értetlenkedésnek azonban nem sok alapja van, Attila évtizedes tudatos edzésmunkája, kiegyensúlyozottságra törekvése és a kerékpározás iránti megszállottsága olyan magasságba emelte, ahol még nem láthattunk magyar profi kerékpárost. A következő pillanatban már huncut mosollyal teszi hozzá, hogy tényleg nem dolgozik, ez a szenvedélye.
De hogyan juthat el egy fiatal a hányattatott sorsú magyar kerékpárosközegből az egyik legnevesebb kerékpároscsapat, a francia Groupama-FDJ csapatába? Hogyan lehetséges, hogy ilyen fiatalon máris az összetett győzelemért versenyezhetett? A sors szerepe ebben csak elenyésző volt.
A trikó tisztelete
A rózsaszín trikó, a maglia rosa tisztelete egy lapon említhető a Tour de France sárga vagy a spanyol Vuelta piros trikójával: évszázados hagyományú versenyek, három héten át tartó kemény tekerés. Bárki, aki felölthette akár csak egyetlen napra is ezeket a trikókat, örökre a sportág történelmének részese lesz, nagy elődök nyomdokaiban. Igaz, kevesen képesek egészen a célig jutni vele, de pusztán a viselése jelzi a sportolóról, hogy a legnagyobbak közé tartozik – ebbe a körbe lépett be Valter Attila is.
Ragaszkodtam hozzá – de így is illendő –, hogy én töltsek mindenkinek a csapatban a pezsgőből, amit a rózsaszín trikó felvételekor kaptam.
Attila ugyanakkor kerékpároskörökben már megmutatta, hogy méltó a figyelemre, a Giro ennek egy újabb szintjét jelzi. A Fiatalok Tour de France-ának tartott Tour de l’Aveniren szerzett 2019-es szakaszgyőzelme, a Tour de Hongrie-n szerzett győzelme után igazolt mai csapatához, a világelithez tartozó Groupama-FDJ-hez. Ez még önmagában nem lett volna elegendő a rózsaszín trikóért folyó versenyzéshez a csapatán belül, ebben játszott közre a sors. Az FDJ legnevesebb versenyzője, Thibaut Pinot sérülés miatt nem tudta vállalni az indulást az idei olasz körversenyen, ami újratervezésre kényszerítette a csapatot. Attila remek felkészüléssel és jó formával érkezett a Giróra, és bár korábban Pinot segítőjeként számítottak volna rá, szabad kezet kapott: próbáljon megnyerni egy hegyi szakaszt, illetve egy hét után megnézik, hogyan áll az összetett időeredmény versenyében. „Könnyű volt döntenie a csapatnak a továbbiakban, egy hét után én vezettem a versenyt a rózsaszín trikóban” – mondja mosolyogva.
A kerékpársport hagyományai is mutatják, mit jelent egy csapat, illetve Attila is miért teljesedhet ki ebben a közegben. „Ragaszkodtam hozzá – de így is illendő –, hogy én töltsek mindenkinek a csapatban a pezsgőből, amit a rózsaszín trikó felvételekor kaptam” – mesél az őt segítők iránti tiszteletről, amit hagyományosan így adnak meg a kerékpárosok. Egy vezető versenyző segítői ugyanis elképesztő áldozatokat hoznak azért, hogy minél jobb pozícióban tartsák, így tettek Attila társai is: állandó szélárnyékot tartottak, hordták a frissítőket, vagy a mezőny élére állva diktálták a tempót Attila kihívóinak. „Nagyon teljesítménycentrikus szerelők és masszőrök vannak – mondja –, úgy örülnek a sikereinknek, mintha maguk tolták volna a kerékpárt alattunk.”
Menjünk még egy órát!
Vannak profi sportolók, akik a versenyért élnek, mások a sportjukért versenyeznek. Attila kétségkívül utóbbi kategóriába tartozik: „Imádok bringázni, járni a hegyeket, a természetben lenni. Teljesen kikapcsol és feltölt.” Az edzőtáborokat leszámítva Magyarországon készül, és bár sok lehetőség nincs, Dobogó-kő a kedvence, ahol forgalom nélkül szelheti át az erdőt az erdészeti úton. Minden edzés után vágyakozik, alig várja a napi öt–hét óra tekerést.
Igazán viszont külföldön, a sziklás hegyekre pillantva érzi elemében magát. Óriási hegyek, száz szerpentinnel. Rendre el is kapja a hév, hogy még egy újabb tengerszemig eltekerjen, minden kanyar után próbál gyorsabban menni, hogy érezze a határait. Sokszor hívja fel edzőjét ilyenkor azzal, hogy „menjünk még egy órát!”.
Mindig többet vár el magától, mint amit a csapat vezetése. Amikor közbevetem, hogy ebben gátló tényező lehet, hogy a csapat utasítását mindig be kell tartani, megrázza a fejét. „Nem véletlen, hogy ehhez a csapathoz szerződtem, nagy szabadságot adnak.”
Attila sikere aligha valósulhatott volna meg apja, a korábban szintén profi kerékpáros Valter Tibor nélkül. Kapcsolatukat azonban – minden előítéletre rácáfolva – sosem jellemezte, hogy szülői nyomásra kellett volna kerékpároznia. „Sohasem volt kötelező kerékpárra szállnom, úgy nem is lehet eljutni idáig” – idézi fel Attila. Gyerekkorában mindig azt látta, hogy apja barátai és növendékei jókedvűen gyűlnek össze a csömöri családi portánál, hogy edzésre menjenek. Mindig kérdezgették az akkor még túl fiatal Attilától, hogy mikor fog velük tekerni, és ő vágyott ebbe a vidám közegbe.
A szüleitől a lehetőséget kapta meg, hogy érdeklődése szerint fejlődhessen, és boldog gyerek legyen. Így került a házhoz számítógép és – egy azóta használaton kívüli – dobfelszerelés is, az pedig „csak az extra volt”, hogy apja révén mindig neki volt a legjobb biciklije. Ez azt is jelentette, hogy a biciklis társaságban többször tekintettek rá úgy, mint afféle csókosra, ezt nehéz volt gyerekként feldolgoznia, mert látta a csapattársain, hogy tehetségük ellenére az ő szüleiknek más lehetőségeik voltak. Abban viszont egy percig nem gátolta, hogy a kerékpározás közben időtöltéssé, énidővé, majd szenvedéllyé vált.
Szupertaktika, nem puszta tekerés
„A Girón összesen több mint száz órát tekertek idén, Egan Bernal mégis mindössze 1 perc 29 másodperccel volt gyorsabb huszonegy szakasz után, mint a második Damiano Caruso. Ez ezreléknyi különbség, és azt mutatja, hogy az erőnlét mellett mekkora koncentráció, taktikai felkészültség és jól időzített támadás kell a győzelemhez” – mondja Valter Tibor a versenyzés összetettségéről. A verseny megnyerésében érdekelt kerékpárosoknak – ahogy Attila is bemutatta – széles támadási és védekezési repertoárral kell rendelkezniük a sikerhez, amiben a csapattársak is segítik: szélárnyékot tartanak, hordják a vizet és az élelmet, figyelik a riválisok mozgását.
Ezenkívül színesíti a versenyt a hegyi összetett verseny – ezen az éllovasnak külön trikó jár –, ahol a kerékpárosok a hegyek tetejére felérve gyűjtenek pontokat, a Girón is több tucatnyi emelkedő elsőként való meghódításáért külön csaták dúltak. Hasonló a helyzet az összetett pontversennyel, ami a sprinterek terepe: az egyes szakaszokon – a hegyekhez hasonlóan – részhajrák vannak, ahol pontokat lehet gyűjteni, illetve az egyes szakaszokat megnyerők kapják a legtöbb pontot. Minden trikó meghódításáért eltérő taktikára van szükség a csapatok részéről.
Először és egyben utoljára egy téli napon fásult bele az edzésekbe tizenöt éves korában. Értelmetlennek látta a hideg, nyirkos, sötét napokon az ismétlődő gyakorlatokat. Az akkori magyar kerékpáros-perspektívákba illően azt érezte: úgysem lesz profi kerékpáros, miért nem azzal tölti inkább az idejét, amit szeret. „Kicsit bele is hergeltem magam, szóltam apámnak, hogy nem szeretném ezt tovább csinálni” – meséli Attila. Valter Tibor erre azt mondta fiának, hogy semmi baj, de ha úgy látja, azért jöjjön el a következő edzésre is. Attila dacos arckifejezéssel emlékszik: elment az edzésre, majd a következőre is, és tavaszra minden rossz érzése elmúlt.
Valter Tibor szerint természetes, hogy egy gyereknek vannak hullámvölgyei, főleg akkor, amikor egy korosztállyal felfele lépve még nem tud eredményeket elérni. Törekedett rá, hogy a szülői érzéseit elválassza az edzői munkától, és messze földön híres empátiája miatt is meg tudta érteni, hogy egy tinédzsernek milyen problémái, holtpontjai vannak. „Atinak az a titka, hogy maga tudta alakítani az arányokat az életében – mondja fiáról. – Tudta és érezte, hogy mivel miért akar, mivel miért kell foglalkoznia a saját érdekében.”
A nehézségek után Attila ráérzett a profi versenyzés örömére. Minden korosztályos versenyre kitűzött céljait teljesíteni is tudta, ami visszaigazolta az elvégzett munkát. Nagyot dobott a hozzáállásán, mikor egyik példaképével, Parti András háromszoros olimpikonnal kezdett edzeni – vele ma is szívesen edzőtáborozik. „Mikor először megvered a csúcson álló példaképed, az óriási lökést ad.”
Attila szerint higgadtan is lehet megszállottnak lenni. Lehet üvölteni és felrobbanni az edzésen vagy a versenyek befutóján, amikor mindent ki kell adni magadból. De igyekszik mindig higgadt maradni, belső értékrendje azt diktálja, hogy minden munka és verseny végén az a legfontosabb, hogy jól érezze magát, és boldog legyen, ehhez pedig nem mindenáron győzelemre vagy a kívülről érkező sztárolásra van szüksége. „Azoknak a figyelmét, elégedettségét szeretném, akiket ismerek, akik közel állnak hozzám. Arra van igényem, hogy a családom azt érezze, olyan maradtam, amilyen voltam, hogy a barátnőm értékeljen, és én is ugyanúgy értékeljem őt.”
Sokat elárul karakteréről, hogy nem ment bele, hogy róla nevezzenek el egy málnás süteményt kedvenc helyén, a nagytarcsai Énsütimben, amit találkozásunk helyszínének is választott. „Nagyon fura lenne, nem vagyok ilyen – magyarázza. – Viszont nekem kell elneveznem, a színe miatt talán maglia rosa lesz.”
A tehetség mértékegysége
Attila szerint egyelőre még nem dőlt el, hogy tehetséges-e, vagy csak a sok munka emelte ebbe a magasságba. A kérdés persze őt is érdekli, egyetemi szakdolgozatában is a teljesítménymérés modern technológiájával foglalkozott. Az elvégzett edzésmunkáról keletkezett adatokat elemezve azt próbálta kideríteni, mitől lehetnek egyes kerékpárosok sikeresek. Edzőivel folytatott beszélgetéseire kitérve azonban elismeri: komoly edzéssel arra sokan képesek lehetnek, hogy célba érjenek egy háromhetes versenyen. Ahhoz azonban extra egyéniség is kell – mint amit idén Egan Bernal bemutatott, mikor megelőzte egy hajrával az összetettben –, hogy valaki meg is nyerje a versenyt. „Még nem dőlt el, hogy megvan-e ez a tehetségem, de az már inkább, hogy a szükséges munkát el tudom végezni. Türelmes leszek.”
Attila szerint a tudástőkében maradt le a magyar kerékpársport, Csömörön ebben nőttek nagyot.
A kerékpározás nem pusztán A-ból B-be való tekerés, egyéni és csapatszinten is összetett taktikai tervezésre van szükség, illetve a szakaszokon változó körülményekre is átgondoltan kell reagálni. Sok csapatsporthoz hasonlítható az összetettsége, megfűszerezve a technikai sportokra jellemző megoldásokkal, de a póker taktikai elemei is felfedezhetők benne. Néha blöffölve kell ugyanis támadni egy emelkedőn, hogy az ellenfelek veszélyesnek vagy épp veszélytelennek gondolják az embert.
Olvasni kell azt is, amikor valaki sok támadást indítva próbál ellépni, mert azt mutathatja, hogy erős lábakkal kelt fel. Néha jobb csak ülni a mezőnyben szélárnyékban, hogy minél kevesebb energiába kerüljön haladni, és maradjon energia a szakasz végére, máskor pont az élre kell állni, hátha valami nagyobb szélben vagy emelkedőn szét lehet zilálni a mezőnyt, nehézséget okozva a riválisoknak. A végén viszont mindig a lábak döntenek.
Attila a szakdolgozat védésén azt akarta bemutatni, hogy az adatelemzések szerint az teljesít a legjobban, aki igazán belerakja az edzésekbe a munkát, vagyis a tehetség kisebb arányban segít a győzelemhez. „Mivel a saját, másokénál jobb adataim is benne voltak az anyagban, kicsit furán jött le, hogy mintha azt akartam volna bemutatni, hogy az edzésmunka mellett baromi tehetséges is vagyok, de szerencsére nem értették félre” – jegyzi meg nevetve.
Júniusban szerezte meg sportszervezői diplomáját, ami sokat hozzátesz magabiztosságához. Nem kell amiatt aggódnia, hogy mi lesz a kerékpározás után vagy egy balszerencsés sérülés esetén, szemben más versenyzőkkel, akik mindenüket feltették a sportra. A szaktudása később sokat jelenthet, alapos háttere van a szponzoráció, a marketing vagy a sportjog területén is.
A lezárult tanulmányai miatt már könnyedén mesél erről, környezete szerint azonban a diplomázás nem volt zökkenőmentes. „Atinál előfordult, hogy egy teljes félévet kihagyott az edzés és a versenyzés miatt, az apja nélkül aligha fejezte volna be” – jegyzi meg Dina Márton, Attila gyerekkori barátja, aki az Eolo Kométa csapatában szintén részt vett az olasz körversenyen. Valter Tibor kifejezetten nagy szabadságot adott fiának, de továbbtanulása saját példája miatt is fontos volt. Tiborról szakmai körökben mindenki nagy elismeréssel beszél, ugyanakkor nincsenek meg azok a szakmai képesítései, amikkel akár nemzetközi, akár hazai sportvezető lehetne.
Híres emelkedők:
Stelvio-hágó, Olaszország
Attila egyik nagy kedvence, a Giro d’Italia klasszikusa az Alpokban, a hágó 2757 méteres magasságáig a versenyzőknek 1500 méter szintkülönbséget kell leküzdeniük.
Mont Ventoux, Franciaország
A Tour de France gyakori királyszakasz-hegye az Alpokban. Az 1909 méteres hegyi befutóhoz vezető 21 kilométer szerpentin átlagos meredeksége 7,4 százalék.
Alto de l’Angliru
A spanyol Vuelta történetének legkegyetlenebb hegye 1999 óta. Az 1573 méter szintkülönbséget mindössze 12,9 kilométeren küzdik le, egy szakaszán 23 százalékos meredekséggel.
Perspektívák fentről, lentről
A magyar országúti kerékpározás utolsó, nagy sikereket elérő egyénisége Bodrogi László volt, aki 2007-ben indult utoljára a Vueltán. Attila szerint bár rendre az infrastrukturális hiányosságokat vagy a sportág alacsony pénzügyi támogatottságát emlegetik itthon, az igazi vízválasztó a magyar kerékpársport tudástőkében való lemaradása. A csömöri egyesületet azért tartják itthon unikumnak, mert Valter Tibor vezetésével tizenöt éve igyekeznek követni a nyugati trendeket. Attiláról is napi bontásra visszakereshető adatbázis van, hogy mikor milyen edzésmunkát, milyen eredménnyel, mérőszámokkal végzett el.
A pulzusmérés mellett először kezdték alkalmazni az elitben már régen ismert wattmérést is, ami a legpontosabb képet adja egy kerékpáros kifejtett munkájáról, teljesítményéről. A gyűjtött információkkal tökéletesíteni lehet egyéni szinten az edzéseket, ami sokkal nagyobb befolyással bír a későbbi eredményekre, részben ellensúlyozva a sportág alulfinanszírozottságát. Ezzel a tudástőkével kisebb eséllyel kerül vakvágányra egy versenyző edzésterve, Attila teljesítményjavulását is ez segítette edzésről edzésre.
Sokat elárul a karakteréről, hogy nem ment bele, hogy róla nevezzenek el egy málnás süteményt kedvenc helyén, a nagytarcsai Énsütimben.
Mindezt nehéz közegben érték el. A magyar kerékpársportot okkal nem sorolja a legjövedelmezőbb sportágak közé a közvélemény. „Már az kiugrónak számított, hogy a csömöri egyesület minimálbért tudott fizetni nekünk” – mondja Dina Márton, aki három évig volt Attila csapattársa. Az első nemzetközi profi babérokra törő Pannon Cycling Team (PCT) – amiben Valter és Dina együtt versenyzett – már több pénzt tudott kínálni, de nem volt fenntartható a működése, két éve megszűnt a csapat.
Május végén néhány napra szó szerint rózsaszín volt itthon a világ, amikor Attila első magyarként magára ölthette a rózsaszín trikót. Rózsaszín fényárban úszott Budapesten a Puskás Aréna, a pécsi tévétorony, sokan rózsaszínbe öltöztek a munkahelyükön, rózsaszín koktélokat szolgáltak fel a bárokban, és még az iskolákban is rózsaszín krétával írtak. Attila viszont gondosan a hazai kerékpározás helyzetére irányította magáról a kitörő érdeklődést: hogy minél több gyereknek legyen kedve tekerni, az autósok figyeljenek a kerékpárosokra, vagy hogy fejlődjön az úthálózat.
Volt kevésbé kellemes élménye is nyilvános szereplésen, ami külső szemmel is megállapítható volt. Révész Máriusz, az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos megjegyezte: ha nem fektet Magyarország energiát a Giro d’Italia – végül a járvány miatt elmaradt – első három szakaszának magyarországi rendezésébe 2020-ban, sportkapcsolatok hiányában Valter és Dina sem került volna élcsapatokhoz. „Ez így nem fedi le a teljes valóságot. A hazai rajt szervezése valóban segített a helyzetemen, több esélyem volt bekerülni a keretbe, de már a szervezés megkezdése előtt több csapattól is volt ajánlatom” – szögezi le Attila, hogy a teljesítményük alapján tartanak ott, ahol.
A kerékpárosok bevételének csak töredékét adja egy-egy jó versenyeredmény, a stabil háttérhez állandó fizetésre van szükség. Valter és Dina is aligha engedhette volna meg magának a versenyzést, ha mellette munkát kellett volna vállalniuk. A PCT végnapjaiban már az edzőtábort is a csapattagoknak kellett fizetniük, de a pénzhiány ellenére a viszonylagos profizmus és a továbblépés ígérete hatott a fiatal magyar tehetségekre. Attila helyzete két éve változott meg, amikor a nemzetközileg jegyzett lengyel CCC csapathoz került, rátermettségét a szerződtetése előtt a 2018-as Tour de Hongrie-n bizonyította az összetett verseny legjobb magyar eredményével és a hegyi összetett második helyével. Ez anyagi áttörést is hozott, azóta nem szorul szülei támogatására.
Hogy egy profi kerékpáros fizetését érzékelhetővé tehessük, az Attilát foglalkoztató FDJ-nél szerényebb hátterű, az Eolo Kométánál versenyző Dina Márton árulta el az arányokat: közalkalmazott szüleinek összeadott fizetésénél némileg jobban keres. Bár konkrét szerződési összegeket Attila sem mondhatott, de elmesélte: „Apám azt mondta, hogy amíg nem keresek havi tízmillió forintot, addig nem mondhatom, hogy nem akarok egyetemre járni. Ez a fizetés talán jövőre összejöhet, de azért az meglepne.”
Az elit kerékpársport ugyanakkor a magyarral szemben hatalmas összegekkel operál. Az élcsapatok mellett a világ egyszerre több pontján versenyezhetnek az utánpótlásukat adó fiókcsapatok, ennek minden logisztikai költségével. A versenyekre buszt és autóparkot kell fenntartani, fizetni az edzőket, a csapatorvost és az orvosi vizsgálatokat, a dietetikusokat, a szerelőket és a masszőröket, illetve az adminisztrációs személyzetet, a kommunikációs csapatot.
A Tour de France, a Giro d’Italia és a spanyol Vuelta már komoly pénzeket fizet, a Tour összdíjazása a 2,3 millió eurót (820 millió forintot) is meghaladta. A csapatok legfőbb bevétele a szponzoroktól érkezik. Mélyen a zsebükbe nyúlnak azoknak a csapatoknak a támogatásáért, amelyeknek a versenyzőit a legtöbbet mutathatja a kamera. Az Ineos vegyipari vállalatóriás is a nevére vett egy csapatot – benne a Girót és a Tourt megnyerő kolumbiai Egan Bernallal –, de nagy szponzor a Škoda és a Citroën is. Valter csapatát, az FDJ-t a biztosítóóriás Groupama támogatja.
Most én akarok elöl menni
Attila nem ellenségeket, kihívásokat lát riválisaiban, azt mondja, dac, harag nem motiválja versenyzés közben. Azért a puszta tudatért versenyez, hogy a legjobbat tudja kiadni magából, hogy az újabb és újabb emelkedőkön megvan a képessége, hogy Bernallal tud menni, hogy a teste jelzi: megy ez. A rózsaszín trikó megszerzésekor is ez az érzés járta át az utolsó hegyen. Körbenézett, és csak a legjobb neveket látta maga körül, velük, sőt előttük akart beérni. Ebben a sokakat kifacsaró helyzetben, egekbe szökő pulzussal is képes volt nyugodtan és koncentráltan számolni ellenfelei időeredményét, kikalkulálni, hogyan kell célba érnie a legnagyobbak között, hogy meglegyen az álom, a maglia rosa.
Bár sok fenegyerek karaktere van a kerékpársportnak, még a legkomolyabb rivalizálásban is megmaradt a kölcsönös tiszteletadás. Emlékezetes, hogy 2003-ban Jan Ullrich megnyerhette volna a Tour de France-t, amikor Lance Armstrong a sárga trikóban elesett egy szurkoló miatt, mégis megvárta korszakos ellenfelét. Attila is felemelőnek tartja ezt a közeget, az ő értékrendjét is sokat formálta.
A mezőnyön belüli pozíciókeresésben önkritikusan megjegyzi, hogy kicsit megengedő szokott lenni, az erélyesebbek könnyen gurítják jobb pozícióba mellette a kereküket. Eljött viszont a pont, amikor mondhatta: „Bernal, te majd megnyerheted a versenyt, de most én vezetek, én akarok elöl menni.” Egyúttal a rózsaszín trikónak is meg akart felelni, hogy mások ne mondhassák róla egy-egy szakasz után, hogy „az a gyerek egy idióta, aki azt hiszi, hogy bármit megtehet”.
Segítő:
Az a kerékpáros, aki a valamelyik trikóért versenyben lévő csapattársért dolgozik a mezőnyben (szélárnyékot ad, élelmet visz, felvezeti a hajrákat).
Eléhezés:
Egy kerékpárosnak 7000 kalóriát kell fogyasztania nehezebb szakaszokon, ha elmulasztja, végkimerültségi állapotba kerül.
Részhajrá: A szakaszokon az összetett vagy hegyi pontversenyért folyó küzdelemben a részhajrán elsőként áthaladók pontokat kapnak.
Jóváírás:
Szakaszok egyes részhajrájának megnyeréséért, illetve az elsők közötti célba érkezésért másodperceket írnak jóvá a versenyző összidejéből.
Időfutam:
Egyéni kerékpárosok vagy csapatok különversenye egy rövid szakaszon, speciális gyorsasági kerékpárokon a legjobb időeredményért.
Wattmérés: A versenyzői teljesítménymérés alapja, a kerékpáros testsúlyának függvényében méri a sebesség fenntartása és növelése érdekében elvégzett munka mennyiségét.
