Louise Brown 1978. július 25-én, 2,6 kilóval, egészségesen született Nagy-Britannia északnyugati részén, Oldham kórházának szülészeti osztályán. Zsuzsanna tíz évvel és egy hónappal később, reggel 7 óra 9 perckor, Magyarországon, a Pécsi Tudományegyetem szülészeti klinikáján, 3,8 kilósan.
Louise és Zsuzsanna nem rokonok, és más kapcsolat sem volt köztük soha, mégis van egy erős szál, ami összeköti őket. Mindkettőjük édesanyja tíz évig várt rájuk, és mindkét édesanyának segítségre volt szüksége, hogy legnagyobb vágya megvalósuljon. Míg a brit nő a világ, addig a ma 33 éves magyar Magyarország első lombikgyermeke.
Már hét–nyolcmillió társuk él a Földön – csak Magyarországon több mint ezer gyermek születik évente a tudománynak, a mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően. Világszerte a gyerekek egy-két százaléka születik így, és járul hozzá a nyolcról lassan kilencmilliárdosra csúszó teljes populációhoz.
A férfiak átlagos spermiumszáma ma fele annyi, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt. Olyan sokat csökkent, hogy a WHO-nak új normalimitet kellett meghatároznia.
Hogy miért nem megy az magától, ahogy – gondolnánk – régen? Elsősorban azért, mert az emberek már nem húszévesen csapnak bele a gyermekvállalásba. Akár szándékoltan, akár a körülmények miatt alakul úgy, hogy 30, 35, 40 éves koruk körül kezdenek el babaruhákat válogatni és babafotózási árajánlatokat bekérni, szinte biztos, hogy túl termékenységük csúcsán, több kockázattal kell számolniuk, mint ha tíz–húsz évvel fiatalabban tették volna. A meddőség valamilyen formája a gyermeket tervező párok ötödét érinti, és többségében nem a fiatalok kérnek segítséget.
Változott persze más is az elmúlt pár évtizedben, mondjuk, az életkörülményeink. Ezekből kifolyólag és egyéb ködös okok miatt a férfiak átlagos spermiumszáma ma fele annyi, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt az azonos életkorúaké. Olyan sokat csökkent, hogy a WHO-nak új normalimitet kellett meghatároznia. Ezt is belekalkulálva, gondoljunk csak bele, mennyi esélye lehet a megtermékenyítésre egy életereje teljében lévő férjnek, és mennyi annak, aki egy masszív, stresszel teli karrier befutása után alapít családot?
A hivatalos nevén asszisztált reprodukciós (ART) és in vitro fertilizációs (IVF) módszerekre világszinten egyre nagyobb az igény. Ezeket kutatni és fejleszteni a sok egyéb nyilvánvaló előnyön túl anyagi befektetésnek sem rossz. De bár a világ legkiválóbb orvosai is évtizedek óta gyakorolják, egy embrió irányított anyaméhbe ültetése még mindig sokkal ritkábban sikeres, mint ahányszor igen – nagyságrendileg minden harmadik beültetés után születik gyermek. Van még hova fejlődni.
Szerencsére ötletek is vannak. Már a magyar kutatók is azt mondják, hogy karnyújtásra vannak tőlünk olyan technológiák, amik hosszú távon újraírják a szaporodási lehetőségeinket. Hogy pár év, és a huszonévesek úgy járnak majd petesejtet fagyasztatni, mint ma pszichológushoz vagy fogszabályozásra, vagy hogy a daganatos betegek számára a gyógyulás nem lesz egyenlő a terméketlenséggel. Hogy az azonos nemű párok is genetikai családot alapíthatnak, és hogy akinek arra lesz szüksége, jóval jobb esélyekkel futhat majd neki a mesterséges megtermékenyítésnek. A ma még zajló kutatások csak annyira szürreálisak, mint amennyire ötven évvel ezelőtt Petri-csészében gyereket csinálni annak tűnt.
