Szeptember 21-én, kedden a pénzvilágot a pánik kerülgette. A kínai ingatlanlufi bedőlni látszott, amint a világ egyik legnagyobb ingatlancége, a háromszázmilliárd dolláros adóssághegyet maga előtt görgető Evergrande csődközelbe került. Az újságcikkek a következő Lehman Brothers-pillanattal, az amerikai banknak a nagy világválságot elindító 2008-as csődjével riogattak.

De Pozsár Zoltánt, a Credit Suisse svájci bankóriás negyvenkét éves igazgatóját és a Wall Street felkent válsághírnökét nem különösen aggasztották a kínai rémhírek. Egy Upper East Side-i téglaház lépcsőjén, kávét szürcsölve kinyomott minden beérkező telefonhívást. Kivéve a feleségéét: ő a lelkére kötötte, hogy délre érjen vissza az új lakásba, amit hosszú évek keresgélése után találtak a Madison Avenue-n, egy sarokra a Central Parktól, mert jönnek a költöztetők a bútorokkal. „Az ingatlanpiac más tészta, mint a bankrendszer – mondja. – Amúgy is, a kínai vezetés közbe fog lépni, ha komoly baj lesz.”

Pozsár Zoltán egyáltalán nem az a tipikus figura, aki befutott a Wall Streeten. Kinyúlt, viseltes V nyakú pólóban, napszítta fekete sortban és türkizkék edzőcipőben jön az interjúra – a fotózásra azért már elegánsabban –, és inkább kelti egy szórakozott doktorandusz benyomását, mint egy globális bank igazgatójáét. Az előre megbeszélt találkozónk idejét és helyszínét huszonnégy órán belül háromszor módosította. Az időnként megcsörrenő Gangnam Style-csengőhang a gombbillentyűzetes, őskövületnek tűnő Blackberry telefonján csak hab a tortán.

Nem különösebben érdekli a flancolás és a kényelem sem. Ahelyett, hogy beülnénk a Sant Ambroeus étterembe, ahol találkoztunk, és ahova a környékbeliek az üzleti bráncsaikat szervezik, inkább elvitelre kéri a dupla eszpresszóját, majd a kezembe nyomja, és a mankójára támaszkodva kiadja az ukázt, hogy sétáljunk egy sarkot. Közben elmeséli, hogyan szakította el egy óvatlan mozdulattal a bal Achilles-ínját teniszezés közben. Egy filmproducerrel játszott a családi vakáción Martha’s Vineyardon – „azóta nem is volt rajtam öltöny”, veti közbe –, és inkább mankózik és gyógytornázik egy-két hónappal többet, mint hogy kés alá feküdjön.

A 79. utcába fordulva megáll egy random sorház előtt, nekitámasztja mankóit a kovácsoltvas kerítésnek, és lehuppan a lépcsőre. „Ez ilyen tipikus Upper East Side-i dolog, lépcsőn beszélgetni.”

A repólegenda
Evergrande-jóslata kapcsán még túl korai lenne eredményt hirdetni – bár az év végére lecsillapodtak a kedélyek, és a nagyobb tőzsdeindexek újra csúcsközelbe kúsztak –, de ha Pozsár válságra figyelmeztet, a szavaira az egész Wall Street figyel. Perry Mehrling, a Columbia Egyetem közgazdász­professzora szerint „Zoltán olyan, mint a pókháló közepén a pók, aki a bankrendszer rezdüléseit figyeli”. A Credit Suisse-nél ő a rövid távú kamatpiaci stratégia globális feje: feladata a bankok közötti pénzmozgások elemzése, aminek alapján befektetési menedzser ügyfelei dollármilliárdokat mozgatnak meg.

Zoltán olyan, mint a pókháló közepén a pók, aki a bank­rendszer rezdüléseit figyeli.

Munkaadójának renoméját (több másik bankkal együtt) az elmúlt egy évben kikezdte két nagyobb pénzintézet, az Archegos és a Greensill többmilliárdos buktája, de ez nem érintette az ő reputációját. Global Money Dispatchre keresztelt hírlevelében heti egy-kétszer körbeküldött elemzéseit rendszeresen szemlézik a legnagyobb üzleti lapok a Bloombergtől a Financial Timeson át a Wall Street Journalig.

Hírnevét még a 2008-as nagy világválság kibontakozása alatt alapozta meg, amikor az árnyékbankrendszert kutatta. Alapgondolata, miszerint a globális válság terjedésében a szabályozók és gyakran az elemzők látókörén kívül eső, kvázi árnyékban működő pénzügyi intézmények játszanak szerepet, merőben újnak számított akkor. „Éreztem, hogy amiről beszél, az előbb-utóbb nagyot fog durranni” – idézi fel első találkozójukat Király Júlia, aki akkoriban a magyar jegybank alelnöke volt. Mint mondja, Pozsár hívta fel a figyelmet a szabályozott pénzügyi rendszeren kívül eső közvetítőkre, amelyek a szabályozás hiányosságait kihasználva alapvetően hitelekből finanszírozva magukat komoly veszélyt jelenthetnek, miként a 2008-as globális pénzügyi válság előtt meg is történt.

Kutatásai nyomán hívták meg elemzőnek a New York-i jegybankhoz, ahol arról híresült el, hogy az árnyékbankrendszer működését felrajzolta egy másfél méteres térképre, majd gerillamódon kiplakátolta a jegybank főtárgyalójába. Amikor a nagybankok vezetői egyeztetésre vagy épp válságtanácskozásra érkeztek, mindenkit arra sarkalt, hogy időzzenek el a térkép előtt, mert csak a jéghegy csúcsát látják a válságban.

Nem az a tipikus figura, aki befutott a Wall Streeten. Inkább kelti egy szórakozott doktorandusz képét, mint egy globális bank igazgatójáét.

A „repólegenda” és a „pénzügyi rendszer jósa” beceneveket 2019-ben aggatták rá, amikor egy augusztusi hírlevelében figyelmeztetett, hogy bajok lesznek a repópiacon, ahol pénzintézetek tudnak egymás között hitelezni rövid időtávon, egy-két napra. A nagy bankok ide helyezik ki a felesleges készpénzüket, míg a hedge fundok, befektetési alapok itt tudnak kölcsönvenni. De ha a repópiac hirtelen kiszárad, az olyan láncreakciót indíthat el, amibe az egész bankrendszer beleremeg. Ahogy ez meg is történt 2019. szeptember 17-én, amikor órák alatt 2,5 százalékról tíz százalékra lőtt ki az egynapos kölcsön kamata, és a New York-i jegybanknak egy héten át napi hetvenötmilliárd dollárt kellett a piacra öntenie, hogy elkerülje a komolyabb zavart.

Legutóbb 2020 februárjában írta meg kollégájával, hogy a koronavírus miatti határlezárások nemcsak az áruszállításban fognak fennakadásokat okozni, hanem idő kérdése, és hatásuk át fog gyűrűzni a pénzpiacokra is. Nem sokkal rá, február végén a tőzsdeárfolyamok meredek zuhanásba kezdtek, a jegybankok pedig soha nem látott pénzpumpálással tartották víz felett a piacokat.

A no az nem no, hanem maybe
A legegyenesebb út a Wall Streetre az üzleti diploma valamelyik amerikai elitegyetemen. Mindegyikre jelentkezett, és mindegyiktől elutasították. Sőt, a svédországi Erasmus-félévén az egyik közgázvizsgáját ismételnie kellett. De végül nem mindennapi karrierútja kifizetődött.

A pécsi kertvárosban nőtt fel tanár szülők – matek-fizika szakos tanítónő anya és a Pécsi Egyetemen geológusprofesszor apa – egyke gyerekeként. A könyv alapvető háztartási kellék volt, de őt mégis inkább a filmek érdekelték. Háromszáz VHS-kazettából álló gyűjteménye volt hollywoodi filmekből, és gyerekkorában arról álmodott, hogy Los Angelesben lesz filmproducer. (Egyik kedvence az 1987-es Tőzsdecápák volt Michael Douglasszel és Charlie Sheennel.) A filmmánia később csillapodott, de mire középiskolába került, a filmekből perfektül megtanult angolul.

„Harmincéves tanári pályafutásom alatt sohasem találkoztam olyan diákkal, mint Pozsi” – idézi fel volt angoltanára, Ulrichné Novacsek Krisztina. Pozsinak, mert mindenki így szólította, egész személyisége tükrözte Amerika-imádatát: öltözködése, viselkedése, még az akcentusa is. Emiatt kissé különc is volt az osztályában. Tanárával, aki ellenben Anglia-párti volt, gyakran vitáztak, meg akarták téríteni egymást. „Végül Pozsi nyert. A végzős évében jobban beszélt nálam.” Utána még éveken át tartották a kapcsolatot, és leveleztek – tanára kifejezett kérésére, hogy karbantartsa az angolját.

„Ez ilyen tipikus Upper East Side-i dolog, lépcsőn beszélgetni.”

Nem volt kifejezetten jó tanuló, az angolon kívül semmi sem érdekelte, de tanár szülőkkel a háta mögött nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulnia. A budapesti egyetemekre meg se próbált felvételizni, anyja szolid terelgetésére végül Pécsen, a közgazdaság szak angol nyelvű képzésén kötött ki. Épp a legjobbkor: első évében, 1997-ben ütött be az ázsiai válság, és kezdett el érdeklődni a pénzügyi válságok iránt. „Emlékszem, a CNN-en követtem a híreket, majd másnap óra után mentem a tanárokhoz kérdezni, hogy mi mit jelent.” Kereste a lehetőséget, hogy külföldön tanulhasson, végül a svédországi jönköpingi egyetemre ment cserefélévvel. „Az első pillanattól roppant céltudatosnak tűnt” – mondja róla Békeffy Balázs, az OTP horvát leánybankjának ügyvezető igazgatója, aki csoporttársa volt a svédországi Erasmus-félévben. Pozsár már akkor arról beszélt, hogyan fog az Egyesült Államokba jutni, és figyelt rá, hogy a megfelelő kapcsolatokat alakítsa ki.

Innen egy félév következett Washington D. C.-ben az American Universityn (az egyéves képzésre nem volt pénzük), majd Koreába ment MBA-képzésre. Itt mélyedt el a számvitelben és a mérlegekben, ma is használja, amit ott tanult, amikor banki mérlegeket és pénzmozgásokat követ. Az órák mellett angolt tanított gyerekeknek és vállalatvezetőknek.

Akkor hajlamos tévedni, amikor éppen nem történik semmi a pénzpiacokon, de valamit mondania kell.

„Zoltán hajthatatlan. Hajthatatlan a munkában és az életben is” – mondja róla Mark Zandi, korábbi főnöke, jelenleg a Moody’s Analytics vezető közgazdásza. 2002-ben találkoztak, Zandi akkor az Economy.com gazdaságkutatócéget vitte, Pozsár pedig egy konferencián kereste meg, ahova csak azért ment, hogy állásinterjút kérjen tőle. Később telefonon Zandi diplomatikus körmondatokban annyit mondott neki, nyitott rá, hogy tovább beszélgessenek az esetleges közös munkáról. Amikor legközelebb találkoztak, reggel Pozsár az irodája előtt várta Pennsylvaniában, munkára készen. „Ennyi, fel is vettem.”

Az Economy.comnál hat évet töltött el. Az amerikai lakáspiaccal foglalkozott, majd 2007-ben, amikor már kezdett bedőlni minden, felfigyelt az árnyékbankrendszerre is. Ezzel egyidőben ismerkedett meg Elena Liapkovával a Columbia Egyetem karácsonyi gáláján – „a lépcső tetején állt, amikor először megláttam, szerelem első látásra, mint a filmekben” –, 2011-ben házasodtak össze. Liapkova – aki maga is a Wall Streeten dolgozott mint befektetési menedzser lányuk születéséig – kulcsember volt, hogy Pozsár a sikereire építve tovább merjen állni a New York-i jegybanktól. „Ő tanított meg kockázatot vállalni.”

Miután felmondott, évekig szabadúszó volt, hosszabb-rövidebb időt töltött az IMF-nél, az amerikai pénzügyminisztériumnál, valamint Orbán Krisztián befektetőcégénél, az Oriensnél, mígnem egy korábbi ismerőse, James Sweeney meg nem kereste 2015-ben. A Credit Suisse frissen kinevezett vezető elemzője volt, csapatot verbuvált, kérdezte Pozsárt, lenne-e kedve csinálni valamit. Lett.

Egyetemi tanár vagy jegybankelnök még lenne
Későbbi terveiről csak nagyvonalakban beszél, most ott van, ahol szeretett volna lenni. „Ennek a szakmának, a makropénzügyi elemzőnek ez a csúcsa: amikor mondok valamit, és megmozdul rá a piac.” Szerinte a többi elemzőhöz képest ő bátrabban hallgat a megérzéseire, nem bújik mindig az adatok mögé, és nem fél pofára esni. Ami elő is fordul: bevallása szerint akkor hajlamos tévedni, amikor éppen nem történik semmi a pénzpiacokon, de valamit mondania kell.

Idén nyáron kisebb felfordulást jósolt, miután az amerikai jegybank megemelte a kamatot, amit a bankoknak fizet, ha nála tartják a felesleges készpénzüket. Úgy silabizált, hogy a bankok a repópiacról és a kincstárjegyektől vonják el, és a jegybanknál parkoltatják majd a forrásokat, ami a 2019. szeptemberi zavarokhoz is vezethet. Végül semmi nem lett. „Még nekem is tanulnom kell, mikor ne mondjak semmit. Olyan ez, mint a teniszben. Egy ideig csak ütögetünk, megy a labdajáratás. Aztán előbb-utóbb megbillen az egyensúly. Na, azt a pillanatot kell elkapni, és akkor kell lecsapni.”

Amíg hatéves lánya, Emma, ki nem repül a családi fészekből, addig biztosan maradnak New Yorkban, de a magyar gyökereket nem engedte el. Emma az angol mellett oroszul és magyarul is beszél, rendszeresen látogatnak Magyarországra, évente két-három hétre, ha épp nincs világjárvány, anno az esküvőt is a Mátyás templomban tartották.

Ahogy később halad a pályája vége felé – „olyan hatvan körül” –, szeretne könyvet írni a pénzügyi rendszerről, a bankszabályozásról és a tapasztalatairól, hogy az apja nyomdokaiba lépve egyetemen tanítson akár az USA-ban, akár Magyarországon. Illetve még egy szerep van, amiben kipróbálná magát. „Arra azért kíváncsi lennék, milyen lehet jegybankelnöknek lenni. De azt csak otthon csinálnám.”