Nyugat-Európában egy élvezetes, hosszabb túrázáshoz már szinte alapkellék az ebike, és lassan elér Magyarországra is a hájp. Legalábbis a Balaton-felvidékre, ahol egy kisebb síoktatóbanda gondolt egyet, és jól bevásárolt elektromos kerékpárokból. Egyrészt bérbe adják őket egy- vagy többnapos tekerésekhez, másrészt vezetett túrákra viszik velük az aktív kikapcsolódásra vágyókat, például a Tihanyi-félszigetre vagy a dimbes-dombos Káli-medencébe. A Balaton Bike Tour – télen ismert nevén a Sítanoda – sztorija.
Csak egyszer estem fenékre, és az sem fájt – örvendezek az ebike-túra után, aminek pár kilométerét a Tihanyi-félsziget hepehupás erdei ösvényein tettük meg. A terepbringa kereke biztonságosan széles, egyszerűen elbénáztam, hogy nem elég lendülettel indultam neki egy kisebb, de annál hirtelenebb buckának, és mint egy lassított felvétel, eldőltem – persze közben vigyorogva magamon.
„Mindig a legalacsonyabb fokozaton kezdünk, hogy ne ugorjon ki alólunk a kerékpár. És a motor csak akkor segít rá, ha tekersz, nem olyan, mint a robogó, hogy beindítod, aztán megy magától” – mondja el induláskor az alapokat Mózes Krisztián, a Balaton Bike Tour (BBT) túravezetője. Az apátság mellett legurulva gyönyörködünk a délutáni, szinte giccses balatoni képeslapban, aztán tekerünk közvetlenül vízparton, Sajkod intim magánöblei és buja fügeültetvényei közt – Bacsó Péter is filmre vitte a Tanúban, hogy a szocializmusban megpróbáltak itt (is) citromot és narancsot termeszteni, innen a Citromos elnevezés.
Eljutunk az Apáti templom romjáig, ahol Krisztián elmeséli például, hogy I. András az egyetlen Árpád-házi király, akinek maradványai az eredeti temetkezési helyén vannak, és tudjuk is, hogy hol (az altemplomban), aztán azt, hogy tulajdonképpen ciki, hogy magyar szavak is felbukkannak az apátsági alapítólevélben, hiszen illett volna latinra lefordítani őket, és hogy annak idején a Vata-féle lázadásban azt kérték a felkelők a királytól, hadd rombolják le a templomokat, és belezzék ki a papokat. (Mint később, az interjún kiderül, Krisztián a legtöbbet beszélő, egyben a legnagyobb tudású BBT-túravezető.)
Maroknyi magyar egyetemista elhatározta, hogy barátságukkal támogatják a velük egyidős ukrán menekülteket. Pénzbeli adományra nincs szükségük, szakértelemre, kapcsolati tőkére és tapasztalatokra annál inkább.
„Mindig arra biztatnak az egyetemen, hogy ne az elefántcsonttoronyból próbáljuk megoldani a mindennapok problémáit. Így amikor március végén megkérdezték a lengyel lányok, lenne-e kedvünk csatlakozni, belevágtunk” – mondja a franciaországi benzinkút mellett parkoló családi autójuk anyósüléséről bejelentkező húszéves Gádor Barnabás. Mentségemre szóljon, nem tudtam, hogy azon a kora nyári délutánon, amikorra megbeszéltük az online interjút, épp hazafelé tart majd nyári szünetére. Az első beszélgetésünk előtt pár héttel véletlenül jött szembe az a Facebook-bejegyzésük, amiben a hazájukat elhagyni kényszerülő ukrán fiatalokat és magyar kortársaikat keresték egy lengyel projekt magyar verziójához.
ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Barnabás, a Vár rád egy jó barát! nevű kezdeményezés projektmenedzsere a francia Sciences Po, azaz a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének hallgatója. Ugyanitt tanulnak a tinédzseréveknek szintén épphogy csak búcsút intő barátai, Dolgos Laci és Győrváry Dávid is, közös reimsi albérletük nappalijában indították el az eredetileg lengyel program magyar változatát.
Barnabás lelkesen meséli, hogy az egyetem közép- és kelet-európai diákcsoportjában ismerkedett meg a lengyel Mariával (lengyelül: Marysia), a baráttoborzó megmozdulás ötletgazdájával. A program lényege, hogy a jelentkező ukrán fiatalok kapnak egy-egy dedikált barátot, aki a hétköznapok útvesztőjében segít eligazodni a helyi nyelvet nem ismerő háborús menekülteknek. Lengyelországban robbanásszerű sikert arattak, több ezren jelentkeztek a programba. Maria ötletéről az indulás után pár héttel a BBC is beszámolt, villámgyorsan hírük ment, a kezdeményezés azóta is a közbeszéd témája.
Máshogyan kell hozzáállni Magyarországon most öten vannak a csapatban. Barnabás fogja össze a projektet, Laci a közösségimédia-felületekért és a kommunikációért, Gál-Nádasdi Bori a HR-feladatokért felelős, Dávid a civil szervezetekkel tartja a kapcsolatot. Az ukrán fordításról eddig a határ környékén menedéket kereső Irina gondoskodik, őt egy ismerősön keresztül találták meg. Irina a nyáron családjával visszatér Kijevbe, onnan fogja segíteni munkájukat. Az egész országból keresnek önkénteseket, hogy a Tiszabecsen letelepedett ukrán családban élő fiatal is tudjon valakihez fordulni. A jelentkezőknél nincs se iskolázottsági, se életkori megkötés, de nyilván elsősorban tizen- és huszonéveseket keresnek.
Az első perctől hetente többször is egyeztetnek a lengyelekkel a könnyebb boldogulás érdekében, viszont a projektet ott sikerre vivő tényezők nem feltétlenül adottak itthon. „Lengyelországban sokkal általánosabb az a társadalmi szolidaritás, ami kifejezetten erre a krízisre válaszul megjelent. Az megegyezik, hogy nekünk is ugyanolyan biztonságos keretet kell megteremtenünk egy barátsághoz, mint a lengyeleknek. Ebben nagyrészt építeni tudunk a tapasztalataikra, eddigi munkájukra” – mondják a fiúk.
A biztonságba beletartozik az is, hogy ellenőrzik az önkéntesek személyazonosságát és hátterét, elkérik a jelentkezőktől közösségimédia-elérhetőségüket. Mivel a toborzás és a párok összeállítása nagyrészt online zajlik, a lengyelek most olyan távellenőrző platformot fejlesztenek, amivel – a személyi igazolvány felmutatásával – videóhívással is ellenőrizhetik az önkéntesek személyazonosságát. A technológiát idővel a magyar csapat is átvenné.
Azt tapasztalják, hogy míg Lengyelországban a menekültek többsége tartósan maradni kíván – sokan a háború végéig vagy akár tovább is ott képzelik el jövőjüket –, a Magyarországra jövők rövid távra terveznek, sokan már vissza is mentek Ukrajnába, vagy tovább utaztak Nyugat-Európába. E miatt az alapvető különbség miatt egész máshogyan kell hozzáállni a fiatalokhoz. A csapattagok szerint a program szívét-lelkét az egyszerű dolgok adják. Olyan párt szeretnének találni az ide érkező ukrán fiataloknak, akihez bármikor fordulhatnak, ha problémájuk akad például az új város tömegközlekedésével, vagy akitől a magyar oktatási rendszer sajátosságaival kapcsolatban, esetleg specifikusan egy adott tantárgyból is kérhetnek segítséget.
Vár rád egy jó barát! program
Alapítás éve:
2022
A csapat létszáma:
5 fő
Rendhagyó módon – projektjük teljesen civil kezdeményezés lévén – egyelőre nem kívánják szervezetként bejegyeztetni magukat, így adományokat se fogadhatnak. Ezzel szemben szükségük lenne önkéntes szakemberekre, akik tanácsokkal tudják ellátni őket jogi, szociális és mentálhigiénés területeken.
Nem szabnak szigorú kereteket, az adott páron múlik, hogyan és milyen tartalommal töltik meg együtt töltött idejüket. Úgy látják, a magyar tinédzserek és egyetemisták szeretnének segíteni, de se szaktudásuk, se pénzük nincs, amit a háborús helyzetben hasznosíthatnának. „Nekünk van időnk, van lelkesedésünk. Úgy érzem, a mi korosztályunk bír azzal az empátiával, amire az ukrán kortársainknak tényleg szükségük van” – mondja Laci, majd Barnabás folytatja: „Leginkább vágyott elképzelésünk az, hogy a program által megszülető kapcsolatok a háború utáni Európában is megmaradjanak, és a résztvevők között szövődött barátságok hídjai legyenek a jövőben egy békés magyar–ukrán együttműködésnek.”
A nyár közepére már egy tucat magyar önkéntest sikerült bevonniuk. A legnagyobb feladat az ukrán fiatalok elérése. Mostanában épp a határra és a pályaudvarokra érkezőkkel napi kapcsolatban álló civil szervezetekkel egyeztetnek, többségük a fiúk szerint nyitott az együttműködésre. Bár a nyár végével Laci visszaköltözik Franciaországba, Barnabás pedig Konstanzban kezdi meg egyetemi csereévét, Dávid itthonról fogja ellátni a mindennapi operatív feladatokat.
Van, aki gyerekkora óta készül arra, hogy Forma–1-es mérnök legyen, de akad olyan is, akit nem különösebben érdekeltek az autók, csak a véletlen sodorta ebbe a világba. Milyen út vezet a motorsportok csúcsára, és milyen az élet ebben a rendkívül versengő, száguldó környezetben? Két, Forma–1-es csapatoknál dolgozó fiatal mérnökkel beszélgettünk.
Cseke Eszter és S. Takács András nem határozták el, hogy Balin fognak élni, egyszerűen odasodorta őket a sors, és a spirituális, varázslatos indonéz szigeten ragadtak. Korábban eszükbe sem jutott, hogy elköltöznek valamelyik filmjük helyszínére, inkább egy magyarországi búvóhelyre vágytak, ahová jó hazajönni – és erre pár évvel ezelőtt rá is leltek a Dunakanyarban, a nagymarosi hegytetőn. Családi életük újabb és újabb témák felé vitte őket a világban, miközben On the Spot márkanév alatt készülő dokumentumfilmjeikért már nemcsak a hazai, de a nemzetközi csatornák is versenyeznek. Forgattak háborús övezetekben, a születés csodájáról, diktátorok gyermekeiről, az egyik utolsó afrikai törzsről és a hosszú élet titkairól. És közben az is előfordult, hogy összehoztak valakinek egy találkozást Ferenc pápával.
Őrültség a magyar cipőipar romjain cipőgyárat nyitni? Nem, de nem is annyira egyszerű. Gondi Sándor és Tóth Máté, a tiszaföldvári GT Sportcipő Manufaktúra két fiatal alapítója nagy fába vágta a fejszéjét az olcsó importtal telített piacon, de nulláról felépített márkájukkal és tiszta bőr sportcipőikkel jól veszik a kanyarokat. Évente tízezer pár cipőt gyártanak, és az utóbbi hat évben a korábban őket kigúnyolók véleménye is megváltozott.