Talán az ütött gyomron, ahogy azon a poszteren mosolygott. Vagy az, hogy azt a besárgult posztert mintha épp az én pillantásom mentette volna meg a teljes megsemmisüléstől. Ráadásul az üveg alatt volt egy döglött molylepke is. Hogy került oda? Mikor? Az előző pillanatban? Tavaly? Vagy már hatvan éve, 1962-ben, amikor annak az akkoriban szenzációs színdarabnak a reklámozásához elkészítették? Az egész kép olyan volt amúgy, mint az a lepke. Mintha már attól darabjaira hullana, hogy rátekintek. Nem nézek oda. Nem nézek körül. Nem nézek a néni szemébe.
Vak égbolt, ez volt a címe a darabnak. Hátat fordítottam a plakátnak, de hiába, már áttükrözte magát a fejembe. A belém másolt képen madarak, szárnyuk kitárva, a dohányszín égen meg a vergődés. Verdesés, javítottam ki rögtön magam, de a gondolatokat nem lehet leállítani, köröztek, mint dögevő madarak a képen élők körül. Aztán már nem is láttam élőnek őket. Halott madarak ezek, rázkódtam össze, ráfeszülnek a végtelenre. Ott vannak a közepén, a kiterített semmiben. Az egykori élet visszáján. Éreztem a gombócot a torkomban. Gyűltek, mint a víz azokban a homokszínű felhőkben. Por hull alá mindjárt, fájdult meg a fejem. Megfullaszt, ha lélegzem! Hülyén köhögtem, a lakásban lévő furcsa szag is erősen próbára tett.
Az egyetemen több hónapon át elemeztük a darabot, volt egy régi, elég rossz felvétele a Színháztudományi Intézetnek. Színháztörténet! Remekmű! Tényleg az volt. A néni egészen megrázóan nagyszerűt alakított benne. Nem lehet feledni egy-egy hangsúlyát, a finom remegéseit. Azt az elképesztő, utánozhatatlan hangját. A rendező nem sokkal a bemutató után disszidált, a darabot levették műsorról. A szereplők is valahogy eltűntek a színről. Mi lehet velük, faggattuk annak idején a professzort. A pompás hősszerelmes rakodómunkás lett, a barátját játszó alak múzeumi teremőr. Hát a pompás primadonna? Ó, igen! A ragyogó drámai színésznő, akinek még ittak pezsgőt a topánkájából… hát igen, a dívák dívája, az ünnepelt sztár meg… Hát az a néni. Ebben a fullasztó levegőjű lakásban.
A falon bordásfal, bizony, kincsem, ma is mindennap felmászok rá, hallottam a csicsergést, meg jógaszőnyeg, bizony, aranyom, megtornáztat engem ez a kedves Emőke. Emőke kissé ferdén mosolygott, bele az egyik kamerába. A nénire valami idióta színes göncöt húztak, látszott, csak pislog ki az egyáltalán nem praktikus rojtok meg fényvisszaverő csíkok közül, mint egy, a világra épp rácsodálkozó madárfióka. Tessék megemelni a jobb lábat, kiabált a rendező, és láttam, ahogy a másik kameramannak mutogat, hogy vegyék, vegyék, mindenképp vegyék, ahogy a néni száján az erőlködés közben a nyál kicsordul.
