Valamivel több mint egy éve írtam a kriptóról, ami akkoriban a tőkepiac igazi szent tehene lett. Rosszat senki se mert írni róla, de én elengedtem a polkorrektséget, mint közgazdász és befektető próbáltam elhelyezni.

Írásomban arra jutottam, hogy a kriptovaluták nem számítanak pénznek, nem mérnek értéket, és rendkívül körülményesen lehet csak tranzakciókat végezni velük. Míg a VISA hálózata másodpercenként közel 25 ezer tranzakciót hajt végre globálisan, addig egyetlen bitcoinügylet tíz percet, sőt akár egy órát is felemészt, miközben átlagos költsége harminc dollár körül mozog, ez finoman szólva is sokszorosa a „hagyományos” pénzügyi rendszer költségeinek. Van ugyanis egy mellékhatás: az a brutális mennyiségű energia, amit a rendszer elhasznál.

A bitcoin-tranzakciók éves energiafelhasználása meghaladja Ausztria, Belgium vagy épp a 217 millió lakost számláló Pakisztán teljes éves energiafogyasztását, miközben nagyon csekély társadalmi hasznuk van. Ne csak a feleslegesen elhasznált energiára, hanem a számítógépes számítási kapacitásra is gondoljunk!

A kriptovalutákat tehát leginkább befektetési eszköznek tekinthetjük, de mivel valós jövedelmet az árfolyam esetleges felértékelődésén túl nem termelnek, ezért valójában csak az emberi psziché és csordaszellem szüleményei. Kétségtelenül alkalmasak tranzakciók elrejtésére a hatóságok elől, ami kétes erény, egy szabályozói arbitrázs, ameddig ez a kiskapu be nem záródik.

Egy évvel ezelőtt azt ugyan nem mertem megjósolni, hogy a kriptománia meddig tart, de abban biztos voltam, hogy ennek egyszer a végén nagyon sokan, nagyon sokat fognak bukni.
Alapvetően hiszek benne, hogy egy szabad országban mindenkinek lehet véleménye bármiről, a fenti cikk is csak egy volt a sok közül. Ennek ellenére az írás komoly indulatokat váltott ki, némelyek odáig merészkedtek, hogy üzenetküldő alkalmazásokon rám írtak, külön cáfoló videó is készült a témáról. A finoman „kulturált” verzióból idéznék most egyet, merthogy volt durvább is:
„Nem tudom, téged milyen iskolába járattak, de gyanítom, kár volt, kidobott pénz, vagy ha nincs, mint inkább gyanítható, akkor nagyon is rád férne. Te tényleg olyan ostoba vagy, hogy 2000 milliárd dollárnyi kapitalizáció csak úgy, pillanat alatt eltűnik? … Mégis okosabbnak hiszed magad mintegy egymilliárd embernél. Te csak egy olyan … vagy, mint az az … Musk.”
Az írás hosszan, egyre személyeskedőbb hangnemben folytatódik.

Véleményemet kulturált vitákban egyébként szívesen kifejtem, a Forbes.hu-n is jót beszélgettünk a témáról Mogyorósi Attila kriptoszakértővel. Akkor is elmondtam, több mint háromszázmillió embernek van már valamilyen kriptotárcája, én vagyok az utolsó, aki rosszat akarna nekik. Viszont túl sok szó esett a sajtóban arról, hogy ki lett iszonyú gyorsan milliárdos. Arról pedig kevesebb, hogy a vagyonhatáson keresztül súlyos makrogazdasági következménye is tud lenni egy komolyabb lejtmenetnek.

Mostani írásom sem önmagában a kriptopiacról szól. A fenti idézetet is csak azért tettem bele, mert tökéletesen rávilágít a tőzsdei befektetők egyik klasszikus pszichológiai csapdájára, nevezetesen a túlzott önbizalom csapdájára (angol szakirodalomban ez az overconfidence trap). A csapda lényege, hogy amikor meg kell határozni egy intervallumot bizonytalan események várható eredményére, a túlzott önbizalommal rendelkezők túlságosan szűk intervallumot határoznak meg. Tehát ha azt kérdezik, hogy mondjunk egy ársávot, amibe a bitcoin árfolyama 99 százalékos valószínűséggel beleesik a következő két évben, akkor erre a kérdésre a válaszadók többsége, és vélhetően a rám író dühös befektető is, egy magas szűk sávot határoz meg. Ehhez képest, ha biztos akarok lenni abban, hogy eltalálom, akkor egy dollár és százmillió közötti sávot is mondhatok, abba jó eséllyel bele fog férni.

A túlzott önbizalom csapdájába eső befektetők garantáltan sok pénzt tudnak bukni, ha a piac nem az általuk várt irányt veszi, mivel arra nincsenek felkészülve. A sikeres befektetők igen fontos tulajdonsága, hogy időben észreveszik, ha tévedtek. Igen, benne volt, és benne van a pakliban, hogy például a kriptopénzekkel kapcsolatos álláspontom nem helyes, tévedhetek. Keynes egyik igen híres mondása is pont erről szól: „When the facts change I change my mind.” Vagyis „ha megváltoznak a tények, megváltoztatom a véleményem”.

A befektetések világában különösen fontos, hogy az ember képes legyen gyorsan reagálni a tények változására. Azok, akik beleszeretnek a gondolataikba, nehezebben is tudják elengedni őket, ha a valóság ellenük fordul. A piacok alakulását senki sem tudja megjósolni, igen, Soros György se, tessék elhinni! Valószínűségekkel dolgozunk és számolunk, megpróbáljuk felvázolni a legvalószínűbb forgatókönyvet, de üveggömbje senkinek sincs. Ezzel együtt kell élni, különösen azoknak, akik a befektetések világával foglalkoznak.

A túlzott önbizalom csapdájára fel kell készülni. Ez azt jelenti, hogy igenis minden egyes befektetési döntésnél mérlegelni kell azt az eshetőséget is, hogy a dolgok nem az általunk várt módon alakulnak. Bitcoinos írásaim mögötti szándékom is lényegében arra irányult, hogy felhívjam a figyelmet, hátha valaki elgondolkodik, mi van, ha nem csak örökkön örökké emelkedik majd az árfolyam. Hátha valaki kiszámolja, hogy egy széles ársáv kedvezőtlen oldalán hogy néz ki a vagyona, és mit érnek a megtakarításai, tud-e azzal együtt élni, mi a terve arra az esetre. Ha csak elgondolkodunk ezen egy-egy döntés meghozatalánál, már jó eséllyel jobb döntéseket hozunk.

Ami pedig a kriptopénzeket illeti, bár a számot a kedves üzenetküldő írta, és tény, hogy kétezer milliárd dollárnyi kapitalizáció még nem tűnt el, de közel 1400 milliárd a júniusi mélypontig már igen. Szóval a kérdésére a rövid válasz: Tényleg!

A szerző a Concorde Csoporthoz tartozó Accorde Alapkezelő vezérigazgatója.