A fúziós éttermet általában úgy szokás érteni, hogy ízben és térben távoli pontokat kötnek össze egyéni hangvételben: perui–japán, skandináv–magyar és így tovább – hogy most csak szerencsés kombinációkat soroljak. Az éttermi sorozatvállalkozók jegyezte Badhanna is azt mondja magáról, hogy fúziós, pedig az itt lefedett távolságok egy földgömbön tapogatva nem óriásiak: pánázsiai, japán–thai–indonéz–koreai(–kínai) „best of”-ról van szó, zárójelben az, ami szerintem inkább csak a rend kedvéért mondatik, mint érződik.

Ezek így is épp elég nagy, ám jól rokonítható térségek, amely feladatra a covidévek során néhaivá lett Aumban (Forbes, 2019/09) megismert Varga Dánielt is bevonták a megnyitásba. Amott pont a meglepő, de működő, szerzőinek is mondható íztalálkozásokat szerettük, a Badhanna ellenben az étlap gerincén inkább autentikus válogatást kínál az italok mellé.

Italok mellé, minthogy a Bazilika menti, Zrínyi utcai helyszín előző életei egyikében volt már szórakozóhely, és most is markáns a bárhangulat. Sört ugyan csak egyfélét lehetne választani (az is a lehető legsemmilyenebb multis – ezzel gyorsan illene kezdeni valamit), a koktéllapon ellenben idegenvezető nélkül simán el lehet tévedni. De ez a veszély nem fenyeget, géppuskabeszédű pincérünk végig képben van: elmeséli a yuzus mojitót (ajánlja, és igaza van), és megosztja több mint értő dilemmáit a borokról. Merthogy a citrusos, szójás ázsiai ízekhez nehéz jolly joker borpárt mondani (neki sem sikerül), a Badhanna meg még külön nehezíti is a dolgot azzal, hogy sok kis kóstolótányérral dolgozik, amiket a koncepció lényege szerint egyszerre pakolunk ki középre.

Bárhoz illően hangulatos a jókora átrium meghatározta beltér, de mi a nyári estében kintre telepszünk, mint mindenki más, és gyorsan kikérjük a bar foodnak címkézett falatokat: kacsatepertőt norival (algachipsszel) és pirított kókuszpelyhekkel. Ebből az derül ki, hogy gyakrabban volna érdemes kókusszal enni a tepertőt, legalábbis azoknak, akik szeretnek száraz dolgokat ropogtatni és kézzel enni – mert az, hogy a kókuszpelyhet hogyan kéne pálcikával, előttünk rejtély marad. De ennél is gyorsabban jön az üdvözlőfalat: bao (pao), azaz kis gőzölt zsemlék currys-kimcsiporos kókuszvajjal. Hát, utóbbi telitalálat, úgy rokon a pecsenyezsírral, hogy közben nem az, viszont a fúziót interkontinentálisra tágítva egy úgynevezett kés határozottan könnyítene azon, hogy beleszerkesszük a meleg zsemlék belsejébe felolvadni.
Induláskor egyetlen dolgot szögeznek le: hogy a főétel-tányérkák közül pont a polip–pakcsoj–gránátalma–áfonya kombó fogyott ki, pedig ritkán eszik az ember az V. kerületben polipot erdei gyümölccsel. Azt is tisztázzuk, hogy a kacsamell, az kacsamell, a currys kagyló currys kagyló és a tonkacu nem több, de nem is kevesebb egy, a pincérünk szerint tökéletes rántott tarjánál, azaz a Badhanna egyedi pontjai nem itt vannak. Hanem például az étlapon cselesen szasimiként beharangozott feszes állagú lazacgravlaxnál, ami avokádóval és sárga­dinnyével, ponzus-szójás szószban érkezik, és annak való, aki inkább a sót és a szóját szeretné érezni a gyümölcsökkel, mintsem a nyers (minthogy nem is az) halízt. A pad pakban fantasztikus fermentált zellerkorongok, továbbá karfiol- és szárzellerdarabok találkoznak egy tofus szósszal: akik barátságban vannak a tofuval, azoknak nagyon széles lesz a mosolyuk. Én nem vagyok ilyen, de a savanyított zeller megtapasztalásáért megérte – és akkor vegyük úgy, hogy ez tisztelgés a Badhanna közvetlen elődje, a szintén covidáldozat Zeller bisztró előtt (Forbes, 2018/02).

A köretnek kért zöldséges pirított rizs (kao pak) és ragacsos édesburgonyás üvegtészta (csapcshe) egyaránt elmennének önálló ételnek. Utóbbi a sokkal érdekesebb attrakció: az édesburgonyából kifőzik a keményítőt, annak levével meg néhány frissítő zöldséggel áll össze a belőle készült üvegtészta: az eredménynek szokatlanul ruganyos állaga, ugyanakkor nagyjából padthaios ízvilága van. A lassan készült marhaoldalast (dendeng balado) úgy harangozzák be, mint ami félúton van a tépett hús és egy puha sült között, és valóban simán lehet enni villával (merthogy a főételekhez már kapunk). Magában száraz, de egy kellemesen csípős, paprikás majonézzel jön, amiről Ázsia helyett inkább a hála jut eszünkbe.

Desszertfronton erős a vállalás, amennyiben egyetlen van, de azt a pár hónappal ezelőtti nyitás óta finomítgatják. Ottjártunkkor a dohánnyal infuzált, kókusztejjel készült madártejet gránátalma és áfonya mellett további savat adó jackfruitos loccsantások színezik, és sült rizslabdacs úszik benne. Ez egy jól működő lezárás, viszont nem tudunk nem arra gondolni róla, hogy nem hagyna-e mélyebb nyomot, ha feltekernék a fúziót, és az étlapon végig európai formákat igyekezne feltölteni az ázsiai tartalom.