Harangszóra lép az aprócska színpadra. Nyolcat kongatnak a szomszéd utca barokk templomában, a nyáresti szellő akadály nélkül libbenti hangját a kis óbudai kertbe. Talán pavlovi, ahogy emiatt felfokozott áhítattal nézzük minden mozdulatát. Ő még szerényen birizgálja gitárját. „Jól kezdődik” – mondja, és szája sarkában megbúvó mosollyal bíbelődik a kábellel. Erősítőre kapcsolja hangszerét – druszáját, egy Snétbergert. Szükség lesz az erősítőre, de nem a tisztelettudóan elhaló harangszó miatt, a kert másik végében, egy majomkenyéri terebélyességre hízott gesztenyefa mögötti kakasülőn is várják az első pengetéseket. Én a harmadik sorban fülelve, a kezemben lévő noteszbe firkálok intuíciós játékot.

Korábban, egy huszonéve mozdulatlan dunai hajón alig páran ülünk a sötétben, a füstös színpadra szinte díszletnek rendeztek be minket. Odakint a naptári tavasz jöttére fittyet hányva szállingózik a márciusi hó, idebent tévéfelvétel készül. Hatalmas gitárpengető mögül előlépve, szótlanul, zenésztársaival ül elénk. Tapsolva fogadjuk, és várunk.

Zenetáborba baktatva keresem harmadszor, gitár – a druszám – most az én hátamon. Szolfézsra igyekvő kisiskolás ügyetlenségével ismerkedem az érzéssel, a Martin súlypontjával és dimenzióival, egy-egy ajtónál rendre megakadok. Kissé izgulva teszem le a tábor Liszt tantermében, a két koncert mély tiszteletet nevelt belém. Várok.
Mindháromszor hangszerek kavalkádjának búgását képzelem magam elé. Azt a hangot, ahogy egy szimfonikus zenekar keresi az A-t – egyszerre testesíti meg az izgatott várakozást, és formálja vibráló közeggé a teret, amit csak elér.

Ahogy kinyílik a tábori tanterem ajtaja, felsejlik előttem a kertben hallott első pár szava. „A programról nem tudok semmit mondani. Én sem tudom, mivel kezdem. De jó szórakozást.”

I.
Neorealista királyfi
„Mert Schneeberger, ugye? T betű nélkül. Hóhegyi.” „Igen, hóhegyi. Nem hóhányó” – nevet Snétberger Ferenc azon az elíráson, amit szintó származású családja még a monarchiabeli Magyarországra vándorlása óta hordoz magával. Grazból jöttek, meséli, mutatványos apai nagyapja lovaskocsikkal, céllövöldével és kisebb ringlispíllel járta a falvakat. Innen a párhuzam Federico Fellini Oscar-díjas Országútonjával, amit egyik korábbi interjújában felhozott.
Az olasz neorealista film hallatára felcsillan a szeme, rögtön másikat, egy Ettore Scola-klasszikust említ. „Csúfak és gonoszak, azt hiszem, magyarul ez volt a címe. Amikor néztem, visszajöttek emlékek a salgótarjáni Cigánydombról, ahol a nagymamám lakott. Az a mozi élt, olyan volt, mintha a nagyon nehéz, rettenetes körülmények között tengődő emberek mindennapi életét mutatta volna be.”

A szegény családba született hetedik, legfiatalabb gyermek minden este türelmetlenül várhatta, hogy zenész apjának gitárja végre a kezébe kerülhessen. A szerencsét próbáló, alázatos munkájával világhírnevet kiérdemlő legkisebb királyfi toposza, a mesébe illő párhuzam Snétberger történetében azonban itt véget is ér. A mélyszegénység felnövéstörténetének fontos eleme, amihez a Magyar népmesék helyett a neorealizmus jobban passzol.
Mindennek ellenére, szinte védjegyévé vált szerénységgel mondja, hogy tízfős családjának kétszobás tarjáni „palotájában,” a szomszéd pékség udvarából hébe-hóba töltött pozsonyi kiflit csenve valamelyest szerencsésebb volt, mint az utca végi Cigánydomb lakói. „Jó is volt, meg nagyon rossz is” – mondja egyszerűen, inkább a szép emlékekről beszélve. Gitárt oktató apjához, Róberthez – akit a tarjáni vendéglátóhelyeket frekventálók csak Dickinek ismertek – a környék falvaiból jártak a diákok, ő pedig behangolhatta hangszereiket, hallás után, puszta kíváncsiságból és önszorgalomból.

„Csak ott ültem apám mellett, és figyeltem. Fejben, másokat nézve tanultam” – meséli gesztikulálva, hosszú ujjainak méretes körömlemezei gyöngyházfénnyel csillannak. Mintha a génjeibe lenne kódolva, hogy gitáros legyen. „Így is lehet mondani – mosolyog, amikor megemlítem. – Ez valahogy bennünk van.”
A zenéhez, különösen a gitárhanghoz való elemi vonzódását látva szülei a Nagybátonyi Zeneiskolába iratták a tizenhárom éves Ferit. Az életét változtatta meg, mondja, Borsányi Mátyás fantasztikus pedagógus volt, a zeneelméletet meseszerűen magyarázva tanította. Acélhúros dzsesszgitár helyett nylonhúros klasszikust adott a kezébe, és az olasz nagyok, Giuliani és Carcassi kottáit tolta elé. „Aztán jött Bach, és megbolondultam. Egész nap csak gitároztam.” Tanára zsenialitását, életutat meghatározó voltát csak később ismerte fel, amikor már ő is hasonló fortélyokkal oktatott. „Amúgy Matyi bácsi nem is tudott gitározni. Fuvolázott.”
A tarjáni tudástár elsajátítása után Borsányi unszolására került végül Pestre. A 70-es évek zenészeinek szegényes lehetőségeit kiosztó Országos Szórakoztatózenei Központtól Szentendrén kapott állást. Két évig lépett fel ott, a szünetekben a maga dallamait pengetve. Nem itt, hanem az ikonikus Fészek Művészklub hangszerkiállításán figyelt fel a gitárokat csodálva próbálgató Snétbergerre a Zeneakadémia dzsessztanszakának tanára, Babos Gyula. Óriási lehetőségnek élte meg az akkor még gyerekcipőben járó gitár tanszak hírét Babostól, felvételijéről pedig már nevetve mesél.

„Játszottak valamit, a hangokat kellett visszaismételni. Én meg csak annyit kérdeztem, hogy felülről lefelé, vagy fordítva mondjam el – kacag. – Először azt hitték, hogy hülyéskedek. Utána jött a gitár. Bent volt a Gyuszi is, ő mondta, hogy játsszak egy kis bossa novát. Játszottam már több mint húsz perce, és nem értettem, hogy miért vizsgáztatnak ilyen sokáig.” Élvezték.
Konzervatóriumi éveit mesélve is vissza-visszautal édesapja hatására, érződik, hogy ő formálta a legtöbbet. Dicki abszolút hallással, autodidakta gitárosként a BBC rádiójából szívta magába Django Reinhardt zenéjét. Zseniális volt, mondja, ahogy még az ujjrendet is kitalálta. Nem volt sem tévéjük, sem kottájuk, „de ilyenkor az ember füle jobban kinyílik”. A konzervatórium tananyaga is azzal kezdődött, amit az apjától már rég ellesett – Dicki fiának kiskorában is mindig ötször annyit kellett mutatnia, mint bárki másnak.

Tudja, hogy világklasszissá felnövő fiát Dicki büszkeséggel nézte, még ha nem is tudta kimutatni. Hazatérésekor anyja büszkén emelte elő a fiókból azt a könyvet, amibe apja gondosan beragasztotta a róla szóló újságcikk-kivágásokat és képeket. Nem is tudta, hogy gyűjti. „Emlékszem, a For My People-t mutattuk be a Zeneakadémián a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. A feleségem mellett ült, ő mondta, hogy többször kiment a mosdóba, annyira izgult. Talán még jobban, mint én. Szünetben az öltözőben kérdeztem, hogy na, milyen. Jól szól? Ő meg csak ennyit válaszolt: »A H-húrod alacsony. Kicsit húzz rajta!«”

II.
Stendhal
Mellettem fejüket bólintva, lábukat hangtalanul mozgatva jelzik hallgatótársaim: benne vannak a zenében. A hajón Snétbergerék olyan közel ülnek velünk szemben, hogy látjuk, ahogy az alkotás fizikalitásától és a tévéfelvétel reflektorfényétől izzadtsággal gyöngyözik a homlokuk. Élvezik, de a játék kemény munka.

Négy évtizeddel ezelőtt, a konzervatórium után még mint ismeretlen név, hasonlóan kemény munkával kezdett forgolódni a pesti zenészvilágban. Szentendrei állását, a vendéglátózást hamarosan otthagyta – a régi Postások Zenei Iskolája tanítóinak járó fizetésből gazdálkodhatott, osztálytársaival dzsesszklubokban kezdett egyre komolyabb koncerteket adni, 1982-ben pedig két, ma is fényesen zengő név keresztezte induló karrierjét. A rendező Makk Károlyé, vagy ami még fontosabb: Dés Lászlóé.

Dés 82-ben Másik Jánossal hívta gitározni Makk Egymásra nézve című filmjéhez. Szerették, ahogy játszik, de Dés három évvel későbbre, a Magyar Királyi Televízió Budapest–Ljubljana zenés műsorához datálja „igazi” megismerkedésüket. A tévés műsor szerkesztője kedvelte a szaxofonos Dést és a gitáros Snétbergert. Összerakta, és így küldte őket Ljubljanába, ahol a rádió big bandjével kellett készíteniük egy felvételt. A nagyon lassú, delegációs spórolásból szlovén sportolókkal megpakolt buszon oda-vissza rengeteget beszélgettek.
Snétbergert ekkor már rég nem a dzsessz múltja és jelene, sokkal inkább a jövője foglalkoztatta. „Látszott, hogy nagyon nyitott, nagyon gondolkodik. Ez nekem nagyon imponált” – mondja Dés, aki úgy érezte, lassan nyolc éve futó Dimenzió zenekarával zeneileg és emberileg is kezdtek kifulladni. „Mire véget ért az út, megállapodtunk, hogy együtt fogunk játszani. Salamon Suba László barátnője épp akkor nyitott a Dohány utcában egy Figaró nevű bárt. Minden áldott este tíztől hajnali kettőig játszottunk.”

Egy hét múlva azon kapták maguk, hogy már csak improvizálnak, egymás gondolatait rezdülésekből találják ki. Különös hangulatú, egyedi játékuk hírét hamar felkapta a pesti éjszaka. Hallgatta őket Bereményi Géza, Tandori Dezső, költők, írók, stricik, kurvák, minden volt, sorolja nevetve Dés. „Éreztük, hogy valami elkezdődik.”
„Aztán jött az ötlet, hogy kellene percussion, és szóltunk Horváth Kornélnak” – mondja a táborban Snétberger, ujjával a mellette lévő kottatartón dobolva. Formációjukat Dés kamaszkorának kedvenc írója után Trio Stendhalnak nevezték, a szaxofonos a Szerelem második vérig filmzenéjéhez kapott törökbálinti stúdióidőből csípett le, hogy demóanyagot készíthessenek. Nem volt túl tökéletes, mondja, de a Hungaroton kiadta a lemezt.

Három évig, 87-től 89-ig a dzsessz-zenekarok teljesen természetes, átlagos karrierútját élték, klubokban léptek fel, azzal szembesülve, hogy különleges, hiányos felállásuknak („hiszen még basszus funkció sem volt, Feri a nagy tehetségével egyszerre látta el a harmóniát és a basszust” – magyarázza Dés) előttük még egyszerűen nem volt sem itthon, sem a világban piaca. Azonban a különös, új zenei hangnak három év alatt lassacskán híre ment.
„Emlékszem, mentünk le Debrecenbe koncertezni. Furcsa volt egy kicsit, hogy az auditóriumba voltunk kiírva – meséli Dés. – Bementünk hangbeállni, és ott volt nyolcszáz szék. Mondom, nincs itt valami félreértés? A Trio Stendhal vagyunk. A dzsessztrió. Nem, azt mondják, minden jegy elkelt. Reklám nélkül, akkoriban még a PR szót sem ismerték. Egyszerűen elterjedt, vagy ahogy szokták mondani, bekerültünk a levegőbe.”

Snétberger a stendhalos évek elején ismerkedett össze a Sentimo nevű kiadóval, észak-olasz stúdiójukban készítették felvételeiket – amik a kiadónak hála hamarosan Párizs és New York lemezboltjaiba is eljutottak. A napok alatt elkapkodott magyar jegyek ezrei mellett ez egyenes út volt a nemzetközi sikerhez. Indiában, Németországban és Olaszországban is koncerteztek, és „nagyon hamarosan” a legnagyobb dzsesszfesztiválok ajtaján kopoghattak volna – a Trio Stendhal azonban 1993-ban, hét év után feloszlott.

Egyszer mindennek lejár az ideje, mondják mindketten a fináléról, csak épp más szavakkal. „Ennek ez a természete, ha nem alibiből játszik az ember.” „Nézd, minden úgy… megáll egyszer.” Ráadásul Snétbergert egyre nehezebben engedte el berlini élete. A zenekar első éve után disszidált feleségével, Angelával és pár éves fiukkal, Tonival. Hiába tanított, játszott sokat, kevés lehetőség jutott neki, mondja, nem tudtak megélni. „Lakást meg úgysem kaptunk volna sosem. Annak idején mindenfélét kellett mondani, hogy lakáshoz juss. Ilyen tag vagy, olyan tag vagy… Nem probléma, vesztenivalóm nincs, akkor elmegyek.”

„Nem akart megalkudni azzal, amit dobott neki a gép. Kézbe akarta venni a zenei sorsát. Ez óriási dolog – mondja Dés. – De mindhárman nagyon sokat köszönhetünk annak a Budapest–Ljubljana-járatnak.”

III.
Brandenburg
„Hoztam magammal egy kottát” – mutatja nekünk a kertben szünet és kilenc harangszó után. Sötétedik, a színpadot már világítják, hogy lássa a kottatartón a partitúra apró hangjegyeit. „Bach. Improvizálni fogok rá. Ha nem ismerik fel, nem baj.” Nevetünk.

Egyediségét, zenei hangját ugyanúgy formálta Bach, mint a brazil Gismonti. Játékában flamenco és bossa nova mosódik egybe a magyar cigányzene dallamvilágával: a műfaji határokat feszegető vagy egyenesen ignoráló művész irodalmi képe Snétberger elemi része. Ettől önmagában még nem lesz jó, nem lesz világklasszis valaki – az amerikai bebopot, a figurális stílust hátrahagyó újszerű gondolkodásával, két harmóniáról felismerhető különleges világával azonban ráérzett a dzsessz szabadságának lényegére. Bravúrja, hogy ehhez nem kell évtizedes kánont ismerni, érteni. Csak két fül meg egy szív kell, és érzed.

Újítóként, az európai dzsessz iskolateremtője létére, a Trio Stendhal sikerével az oldalán mégis göröngyös út várta Berlinben. Ferenc Snetbergerként újra kellett építenie magát, virtuozitását pedig nehezen adhatták át a művészeket kizárólag ajánlásra fogadó kiadókhoz elküldött demókazetták, jellemzően meg sem hallgatták őket. A ranglétra alján, gitár nélkül találta magát a dzsesszbárokban, foghíjas némettudásával más zenészek kezéből imádkozta ki egy-egy számra alkalmi hangszerét. „Angela mondta nekik, hogy ne féljenek, tudok gitározni. A játékom végén egyszer félig viccelve mondta az egyik, hogy tartsam meg, mert neki már nem kell” – kacag.
Angela a kiadókkal türelemmel tárgyalva vált menedzserévé. A klubok jam sessionjei, a Lou Blackburn Quartet turnéja és a Sten­dhallal szerződött olasz kiadóban készített első lemeze révén lassan kezdte megismerni szólistaként a német közönség. Angela a kemény munkával elért siker után a neves Enjához szerződtette, annak presztízsével már bejutott a nemzetközi szakma élvonalába. Pár év, és az első szólóalbumok után már a legjobbakkal játszott, a modern dzsessz titánjaival. Magnum opusával a német Bundestag előtt és az amerikai ENSZ-palotában is fellépett – a népe fájdalmát a gyermekkorában nagyanyjától hallott dallammotívummal kifejező For My People a roma holokauszt áldozatainak emlékére íródott.

Nehéz adekvát mérőszámot találni a 90-es, 2000-es években rá és újabb formációira váró siker kifejezéséhez. Színpadok, ahova hívták, nézők, akik hallgatták, díjak, amik polcát tarkítják – összességük is csak félig képezi le hozzáadott értékét. Szakmabeli társai rendre az ECM lemezkiadót említik, amikor páratlan karrierjéről beszélünk. „Mint resident artistnak jelennek meg a lemezei. Ez akkora rang, ami a magyarországi dzsessz szereplői közül senki másnak nem adatott meg, de még Európában is mindenki erről álmodik” – mondja Harcsa Veronika.
Azt hitte, eldobja magát, amikor pár éve a kiadóhoz hívta az ECM-et alapító legendás producer, Manfred Eicher, de mégis más mérőszámot választ: Snétberger gitárjáról beszél. Nevével a Launhardt évekig forgalmazott több modellt is – a fát, a formát, a cédrus meleg hangját ő választhatta. „Visszaemlékszem a gyerekkoromra, amikor verekedtünk a gitá­rért…” – csillog a szeme.

Ahogy szóba kerülnek az eredményei, többször említi történetének furcsa sorsszerűségét. Nehezen fogalmazza meg, ő sem érti teljesen élete csomópontjait, egybefonódásait és önmaga intuícióit. A gitárját készítő Tom Launhardttal is egy véletlennek köszönhetően találkozott, nyugat-németországi maradására is a sors bólintott. „Angela vissza akart menni. Az NDK-ból jött, egyetlen gyerekként nem akart a szüleinek fájdalmat okozni. Toni fiam ötéves volt. Mit tudsz ilyenkor mondani? Hát menjünk. Ott álltunk a metróállomáson, és máig nem akarom elhinni, ami akkor történt. Megpillantja évek óta nem látott barátnőjét, akivel Drezdában tanultak az egyetemen. Ő öntötte belé a lelket – az elején nehéz, mondta, de ne menjünk vissza. Maradtunk.”
A Berlint sebhelyként kettészelő Mauernek, azaz a falnak ekkor már utolsó órái ketyegtek. Szerette nézni, Angela barátnőjének első emeleti lakásából közvetlenül ráláttak az őrségváltásra. Egy évvel később Tonival a nyakában a fal repedésén – seb a sebhelyen – kukucskáltak át. „Nem néztünk tévét, de amikor reggel lementünk a boltba, éreztük, hogy valami nem stimmel. Angela kérdezte: »hogy kerül ide ez a motor?« Egy olyan modellre mutatott, amit csak az NDK-ban lehetett kapni. Fölültünk a biciklire, eltekertünk a Brandenburger Torhoz, már hatalmas volt a tömeg. Emlékszem, két hónapig karneváloztak. Egy lett Németország.”

IV.
Feri bácsi
Tonira pillant a hajón. A két Snétberger dzsesszimádata közös, színpadi személyiségük mégis érdekes különbségeket mutat. Az apa arcvonásai kedvesen simulnak zenéjébe, fia expresszív, heves és játékos, még a nyelve hegyét is kinyújtja. Igazi dobos. A zongoránál Zsolt, a bőgőnél Adrián figyeli és kíséri mestere akkordjait, de Snétberger „én előre megyek, ti pedig kövessetek engem”-féle sztárfelfogás helyett ugyanúgy odafigyelően kísér, és reagál.
Zenére kódolt géneket örökölve lett Toniból ütőhangszeres partnere. „Színészként kezdte, de belehülyült a zenébe, ja. Mindig vittük a koncertekre, fesztiválokra, ragadt belé az egész.” Adrián és Zsolt is tanítványai voltak, időközben ők is kollégái, a Snétberger Zenei Tehetség Központ tanárai lettek. Itt ülünk most, a táborban, beszélgetésünk aláfestéséül idei diákjai zenélnek a Liszttel szomszédos teremben.

Gitárjához hasonlóan az ő nevét viseli az az alapítvány is, ami tizenegy éve foglalkozik az iskolai szünetekre koncentrálódó intenzív zenei képzéssel. Többségében, nagyjából nyolcvan százalékban Snétberger sorstársainak – a lehetőségektől elzárt, mélyszegénységben élő ígéretes tehetségeknek – nyújtanak kapaszkodót. Nemzetközi fellépésekre viszik őket, mentorként egyengetik továbbtanulásukat, a hamarosan elkészülő budapesti, Bacsó Béla utcai stúdióval még felvételi lehetőségeket is kínálnak nekik.

„Megmutatta, honnan hová lehet eljutni, ha az ember kitartó és tehetséges. Nem mézesmadzagot, hanem valós, kézzelfogható példát nyújt a tehetségközpontban tanuló hasonló sorsú gyerekeknek. Lehetőséget, hogy ki lehet törni a szegénységspirálból, a nehéz körülmények közül. Ez igazán fantasztikus és önazonos dolog” – mondja Harcsa Veronika.
Az alapítvány – itt-ott szintén buckás útján járva – zenei karrierjéből is visszavett, nem szándékosan, így hozta a sok alapítványi munka. Nem tudja, behozhatja-e „lemaradását”, említi, de ahogy pátoszosan a táborról beszél, érződik: cseppet sem bánja, hogy az őt csak Feri bácsizó gyerekekkel foglalkozhat.

„Nekem is nagyon nehéz volt. Lehet, hogy ez a küzdelem hasznos volt, de valaki kibírja, valaki nem. Kár, hogy emiatt elvész a tehetség, tudod? Mert csak a megfelelő támogatással tudsz a zenére koncentrálni. És ha az életben maradásért szükséges fizikai munkától olyan lesz a kezed, mint a kőművesé, akkor már sosem fogsz úgy játszani. Ezért akarok segíteni. Mert olyanok, mint én.”

V.
Druszák
A kerti koncert végének közeledtét felgyorsuló erődemonstrációja jelzi. Ujjai száguldanak a húrokon, arcán koncentráció, a közönségén egyre nagyobb vigyor. Páran még nevetünk is, ahogy hirtelenjében vége szakad zenéjének, ő pedig a showmanektől lehető legtávolabb eső szerénységgel bólint mosolyogva. Meghajol, vastapsot halló zavarában hangszerét felemelve és rázva mintha csak azt mondaná, a zene a fontos, én csak a csatorna vagyok.
Záróakkordját a hajón Toni beütőcint fogó kezei nyugtázzák. Fiát és tanítványait csillogó szemmel mutatja a közönségnek, hasonlóan kerülve a rivaldafényt. Ők mennek, mi maradunk: a felvétel elején nevét beharangzó első másodpercekhez tapsolunk, mintegy leckeként tanulva, milyen egy legendához méltó és illő hangerő.

A tábori beszélgetés vége előtt az Árkádiából kiimádkozott gitárhoz fordulok. Már a terembe belépve észrevette, most kíváncsian, sőt szinte gyermeki izgatottsággal néz. „Szemtelen leszek, de ha megkérhetném, hogy tanítson nekem valamit – mondom, miközben kiemelem tokjából a Martint. – Semmit nem értek hozzá, de mindig is szerettem volna megtanulni.” Zavaromban reménykedve viccelődök a kettőnk nevét viselő gitárok párhuzamával. Érti, és nevetéssel díjazza a poént. „Nem hiszem el, ez egy igazi Martin?” – kérdezi, egy illedelmes „ki lehet próbálni?” után már ösztönösen, hangolva pengeti. Még az erősítőre is rádugja, és én élvezem a rögtönzött privát koncertet.

„Hm, hosszabb a nyaka. Be is van állítva, lehet, hogy a nyomás szerintem nem… Nem volt még hozzányúlva, ugye? A nyak vaspálcáját egy picit ki kéne egyenesíteni. Nagyon picit. Talán lehet, hogy hallod is.” Penget rajta egyet, majd a nyak végét lenyomva egyenesít hangyányit a hangszeren. Megismétli a pengetést. Tudtam, hogy nincs abszolút hallásom, de egy pillanatra a relatívban is kételkedni kezdek.

„Na, és mit mutassak? Az első, amit én mondanék, az a kéztartás. Fektetve legyen, ne a bundok között, hanem mellettük, így, közel.” Átadja nekem, és hirtelen iszonyatosan ügyetlennek érzem magam. Csak az nyugtat, hogy egy nemzetközi virtuóz előtt sokan lennének még így. „Nem baj, ezzel kell kezdeni – tanárként, iskolateremtőként egyből megérzi bizonytalanságom. – Ha ezt az ember megszokja, akkor már nem olyan nehéz. Lehetne úgy, hogy a kezed ne ilyen messze legyen? Azaz, most jó. Ujjadnak a hegyével, ujjbegy, így mondják, ugye? Az ujjbegyekkel egymás után csináld.”
„Így?”
Így.