Öreg, rozoga zongora árválkodott a Vizafogó utca egykori csónakházában kialakított katonazenekari próbaterem egyik sarkában. Egy-két hangja már nem szólt, vagy ha mégis, akkor hamiskásan – ha valaki játszott rajta, el kellett képzelnie, hogyan hangzanak majd ezek egy egészséges hangszeren. Miután a hivatásos katonák délután kettőkor hazamentek, az akkor kétéves sorkatonai szolgálatát töltő Dés László, rövidre nyírt hajjal, bakaruhában leült az elhangolt zongora mellé, és estig komponált a hodályban.

A legnagyobb példányszámban elkelt lemezei:
Patika (1994)
– 100 ezer

A dzsungel könyve (1996)
– 80 ezer

Jazz+Az: Kalózok (1998)
– 80 ezer

Jazz+Az: Egynek jó (1999)
– 60 ezer

A Pál utcai fiúk (2016)
– 50 ezer

1978-ban járunk, Dés már Európát megjárt dzsesszszaxofonos volt, sőt az LGT fúvós szekciójának tagjaként külföldi rockszínpadokon is megfordult. Ám abban a számára tragikomikus élethelyzetben, a sorkatonaság alatt, két évre elszakítva a feleségétől és az épp megszületett kisfiától, feltette magának a kérdést: ki vagyok én, és mi lesz velem? Egyrészt rettenetesen hosszúnak tűnt az idő, amire kiragadták a zenélésből, és amit a seregben el kellett töltenie – még úgy is, hogy viszonylag szerencsés volt, hiszen a határőrség zenekarába sorolták be, és temetésekre, avatásokra mentek játszani, aztán arra gyakoroltak. Megtehette volna, hogy szabotálja a bevonulást, mert épp Nyugat-Európában szerepelt, amikor a behívó megjött, de nem merte megkockáztatni, hogy esetleg évekig ne térhessen haza a családjához.

Másrészt úgy érezte, hogy ugyan felkapott szaxofonos, és játszott már Tomsits Rudolffal, Vukán Györggyel, Kőszegi Imrével vagy az Interbrass zenekarral, ám majd’ minden produkcióban másoknak felel meg. Mert mindig olyan stílusban zenél, amit épp megkíván tőle a helyzet és az adott zenekar. És ott, a rozoga zongora mellett – vagy talán inkább esti álmodozáskor, a csónakházhoz tapasztott, emeletes ágyas kis hálóteremben – elhatározta, hogy megfogalmazza a maga zenei világát, alapít egy dzsesszzenekart, és a katonai rabságban megkomponálja annak első lemezanyagát.

Bő tíz évvel később, a BME Schönherz-kollégiumának füstös koncertterme előtt várt a többszázas tömeg, az utcáig kanyargott a sor, amikor besétált a szaxofonjával, csodálkozva körülnézett, és őszinte naivitással megkérdezte: „Mire vártok itt ennyien?” „Hát nem tudod? Trio Stendhal-koncert lesz” – válaszolta egy tájékozatlan, vagy talán máris kapatos egyetemista. Még az ifjúkori sikerekhez képest is hirtelen jött a hatalmas népszerűség a zenekarnak. A mai pesti bulinegyed helyén, az egyik pincében működött egy Figaro nevű klub, ott kezdtek zenélni Snétberger Ferenccel és Horváth Kornéllal, afféle hiányos dzsessztrióként, mert még basszus sem volt az együttesben. „Igaz, a Feri azt a különleges játéktechnikájával pótolta.” Improvizációikból sajátos zenei világ született, a kortárs zenét kombinálták a dzsesszel, és ahogy Dés meséli, hamar odaszoktak a közeli Fészek Klubból a színészek, írók, stricik és kurvák.

Aztán a Vígszínházat is megtöltötték három egymás utáni napon, majd még évekig tavasszal és ősszel sorozatban. „Az nem volt piskóta. Akkor még meg lehetett fizetni, egy estére kétszázezerért adták ki” – mondja, aztán újabb cigarettára gyújt, bennem pedig így még jobban feldereng a 90-es évek elejének dzsesszkoncertmiliője. (Azon a műegyetemi Trio Stendhal-esten a korszellemhez méltón még boroskólát is ittam – életemben először és utoljára.)

A műegyetemi koncert után több mint harminc évvel, beszélgetésünkkor szintén zongora áll a helyiség közepén, de ez már László lakása – és egy hibátlan Roland pianino. A szinte védjegyének számító póló-farmering kombóban sztorizik megunhatatlanul már harmadik órája – bár bevallom, néha pár pillanatra elvonja a figyelmemet Mokka, az ötéves lagotto romagnolo (magyarul: olasz vízikutya), aki másodszor már azonnal hozza a vendégpapucsot, amint megérkezem. Mert kétszer jövök, László az első beszélgetés után ezekkel a szavakkal bocsát utamra, szinte szabadkozva: „Hosszú az én életem, sok benne a kaland.”

Másodszor éppen a tanárokért szervezett élőláncról érkezem hozzá, és mesélem, hogy megint harsogták a fiatalok a Mi vagyunk a Grundot A Pál utcai fiúk című musicalből. Azt mondja, büszke és boldog, hogy a tizenévesek elővették a nótát, teljesen maguktól. De a beszélgetésünk végén azért megjegyzi, hogy a legtöbben vele kapcsolatban mindig csak a jéghegy csúcsát látják, azt, hogy sikeres musicaleket, filmzenéket, dalokat írt. Pedig közben 1974 óta nem tért le a dzsesszpályáról, ma is van dzsesszzenekara. „Nekem létszükséglet, hogy játsszak a szaxofonon, improvizáljak, és szabadon tudjak lélegezni.”

Love Supreme
A Dések hatan voltak testvérek, László az ötödik. „Egy nagy vircsaftba születtem bele. A klasszikus féltékenység fel sem merült bennem, amikor ebbe a sokaságba megérkezett a húgom, imádtam, kis angyal volt, végre valaki kisebb nálam, persze, hogy terrorizáltam.” Budán, a Németvölgyi úton laktak, a gyerekek mind egy szobában, a fiúk két emeletes ágyon, a lányok egymás mellett, a szoba közepén. Volt még egy cselédszoba, oda minden vasárnap visszamenekült a nagyanyjuktól a nagyapjuk – ahogy azt Dés Mihály, az egyik báty meg is írta Pesti barokk című regényében.

„Apai nagyanyánk férficipőben járt, szerethető, de nehezen viselhető, nagydarab, nagy egyéniség volt. Végigdolgozta az életét hatéves korától kilencvennégy éves koráig, egészségesen halt meg. Előle jött hozzánk a nagyapám, és apám ezt megértette, ő pedig szeretett velünk, gyerekekkel foglalkozni. Néha lekevert egyet valamelyikünknek, és amikor az illető megkérdezte, hogy miért kapta, hisz’ nem vétett semmit, azt mondta: »de majd fogsz!«.”

Lényegében hatéves korában eldőlt, hogy zenész lesz. Az óvónénik szóltak a szüleinek, hogy érdemes lenne zeneiskolába íratni a kis Lacit, mert folyton énekel, dalokkal altatja magát, improvizál. A Lorántffy Zenei Általános Iskolába kezdett járni, akkor már közelebb költöztek, így a Városmajoron át sétált mindennap oda-vissza. „Állandóan a Lorántffy-lépcső melletti nagy üres telken lévő dzsungelben rohangáltunk. Tizenegy év alatt felépült a szemem láttára ott a Budapest körszálló. Amikor az alapjait ásták, kiderült, hogy az egykori játszóhelyünk tele volt második világháborús bombákkal.”

A Marczibányi téri Kodály Zoltán Ének- és Zeneiskolában – a Kodály-módszer szentélyében és bemutatóiskolájában – ötödiktől már a csengő hangú kamarakórusban énekelt. „Nekem ugyan kappanhangom volt, máig az van, éppen emiatt, bosszúból énekelek” – jegyzi meg a rá jellemző finom humorral. Valóban nem volt oszlopos tagja a kamarakórusnak, ha fellépésre utaztak, ő kimaradt. Az iskolát Kodály mellett olyan neves zeneszerzők és karmesterek látogatták rendszeresen, mint Yehudi Menuhin vagy Benjamin Britten, jöttek küldöttségek Japánból, Kanadából, leültek a teremben hátul, és hallgatták a gyerekek énekét.

Nyolc-tíz énekóra volt egy héten, és persze kötelező hangszertanulás. Harmincból huszonöten a zongorát választották, de ő már akkor tudta, hogy belőle ugyan nem lesz zongorista, ahhoz nem volt elég ambiciózus és szorgalmas. „A legnagyobb sikerem egy iskolai verseny második helyezése volt egy Hacsaturján-darabbal.” Az első két év után bűntudatból gyakorolt, miután kapott a szüleitől egy Förster márkájú zongorát. Tizenhétezer forintba került, ez 1962-ben tekintélyes összegnek számított, kis túlzással lakást lehetett venni rajta. Persze nem tudták egyben kifizetni, Laci fiuk pedig mindig arra gondolt, hogy ők nyögik minden hónapban a részletet, ő meg elhanyagolja a gyakorlást.

Kedvenc lemezei
(a nagyjából ötven közül, amiken közreműködött):
Átutazó
(Udvaros Dorottya, 1984)
Avec plaisir
(Dimenzió, 1986)
Hallgass kicsit!
(Básti Juli és Cserhalmi György, 1987)
Earthsound
(Trio Stendhal, 1990)
Utcazene
(2005)
Férfi és Nő
(koncert-CD, 2008)
Capricci
(Free Sounds Quartet, 2019)

Színpadi művei:
Valahol Európában (musical, Operettszínház, 1995)
A dzsungel könyve (musical, Pesti Színház, 1996)
Sose halunk meg (musical, 2007)
A Pál utcai fiúk (musical, Vígszínház, 2016)
A vágy villamosa (balett, 2017)

A legismertebb filmzenéi:
Egymásra nézve (r.: Makk Károly, 1982)
Szerelem első vérig (r.: Dobrai György, 1986)
Sose halunk meg (r.: Koltai Róbert, 1993)
A miniszter félrelép (r.: Koltai Róbert, Kern András, 1993)
Sejtjeink (r.: Almási Tamás, 2001)
Üvegtigris (r.: Rudolf Péter–Kapitány Iván, 2001)

A gimnáziumban rendkívül rosszul tanult, csak a magyar és a történelem érdekelte. „Kellemetlen, öntörvényű, destruktív gyerek voltam. Nem direkt, csak nem érdekelt a kémia, a biológia meg a legtöbb tantárgy.” A pad alatt sorban kiolvasta a magyar és a világirodalom legfontosabb műveit, módszeresen, egy-egy írótól egymás után sok kötetet. Mindig két könyvet vitt magával, hogy ha az egyiket befejezi, nehogy olvasnivaló nélkül maradjon. Azt mondja, máig többet olvas, mint amennyi zenét hallgat.

Azon a nyáron, hogy a bátyja, Mihály visszajött az egyetemi századból, a garázsuk melletti, külön bejáratú kis szobában gyűltek össze rendszeresen a világot megváltani a katonaságban megismerkedett majdani egyetemistatársak. „A bátyám megengedte, hogy ott legyek, és hallgassam őket. De egy idő után inkább a zenéjükre figyeltem, nagyon zavart, hogy nem értettem belőle semmit, az a zenei nyelv teljesen ismeretlen volt nekem. Úgy tűnt, hogy összevissza játszanak, de tudtam, hogy az nem lehetséges. Úgyhogy elkezdtem egyre makacsabban utánajárni, mi ez, és egy idő után megvilágosodtam, és már pontosan értettem, miért játszik úgy a bőgős vagy a dobos, hogyan megy az összjáték a zongoristával – ez a dzsesszben bonyolultnak hangzik annak, aki nem ismeri.”

Így 1970-ben, tizenhat évesen dzsesszrajongó lett, ami akkoriban maga volt a lázadás. Főként belvárosi lakásokban járt össze a hozzá hasonló érdeklődésű fiatalokkal. „Afféle szektaként ültünk körben, járt a fejünk a swingre, és némán hallgattuk a dzsesszt, időnként lemezeket, felvételeket cseréltünk.” Aztán John Coltrane A Love Supreme című, 1964-es lemezét hallgatva érte a villámcsapásszerű érzés: ő is ezt akarja csinálni.

Dimenzió
A Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba, majd a dzsessztanszékre járt, és először klarinétozott, mert azt mondták neki, ha igazán jól akar szaxofonozni, előbb azon kell megtanulnia. „Ebből egy szó nem igaz, de akkor én ezt még nem tudtam. Az én példaképeim sohasem klarinétoztak, de én elkezdtem, mint egy őrült. Felvételiztem a konziba, és elvégeztem három év anyagát háromnegyed alatt.”

Akkoriban beleszeretett egy bizonyos amerikai felállásba. Coltrane dobosa, Elvin Jones két szaxofonossal és egy bőgőssel alapított egy kvartettet – László is pont ilyen zenekart hozott össze a diplomakoncertjére. Bejött: a műsor végén a büfé előtt várta Kőszegi Imre, aki akkor már Európa egyik legjegyzettebb dobosa volt. „Laci, gratulálok, szeretnélek elhívni a zenekaromba. Eljönnél?” – mondta a frissdiplomás szaxofonosnak.

„Mielőtt a nyögdécselésből magamhoz tértem volna, már sorolta is a nyári programot: előbb Nyugat-Németországban lenne pár koncert, aztán Párizsban, majd Spanyolországban. Repestem, hogy a diplomakoncertem napján ez történik velem! Olyan volt, mint egy mese, egy álom!” És még ebben az évben, 1976-ban, huszonkét évesen, amikor épphogy elvégezte a dzsessztanszakot, megnyerte a San Sebastian-i fesztiválon a legjobb szólista díját. „Meg tudom mutatni.” Hozza is a kis szobrot. Picit már lötyög a talpazatban, gondolom, sokszor elővette, hiszen fontos az életművében. Aztán 1985-ben újra elnyerte, majd hasonló elismeréseket kapott – igaz, már más zenekarokkal – Dunkerque-ben és Karlovy Varyban is.

Ezt a sikersorozatot szakította meg a katonaság. Azt mondja, közhely, de minden rossz jó valamire. „Abban a magányos, kétségbeejtő helyzetben, elszakítva a családomtól és a hivatásomtól, nyilvánvaló volt, hogy vagy összeomlok, vagy kihúzom magam a hajamnál fogva a helyzetből, és elkezdek a jövőnek dolgozni.” Hamar megalapította a Dimenzió zenekart, és egy év után kapott civilruha-viselési engedélyt és eltávot, vagyis hazajárhatott, és tudott próbálni. Vett egy Fiat 500-ast – óriási dolog volt akkor egy nyugati kocsi. Igaz, alig fért bele a maga 192 centijével.

„Ma már 190 centi alatt vagyok, a korral összementem, mint a Samu nadrágja. Amúgy is nagy váltás az ember életében, amikor gimibe megy, de állati érdekes volt, hogy épp azon a nyáron nyúltam meg egy átlagos magasságú srácból, az addig szögegyenes hajam meg begöndörödött.” Éppen 1968-ban, a párizsi diáklázadások idején volt tizennégy, tombolt Amerikában a hippikorszak, a polgárjogi küzdelmek ideje, ő is állandóan lazán, farmerben járt (és azóta is).
„Nem hippiskedtem, hol voltunk mi attól! Onnantól van hosszú göndör hajam, amivel hol beleestem a divatba, hol kiestem belőle, de sosem követtem, hogy épp olajozni kellene, vagy kacsafarkat formázni belőle.”

Miénk itt a tér
Már a dzsessztanszakon hamar jó barátok lettek Gőz Lászlóval (a Budapest Music Center alapítójának sztoriját a 2021. februári Forbesban írtuk meg). „Amikor az első zenekaromat raktam össze, szerettem volna bele fúvósokat. Összefutottam vele az 5-ös buszon, Pasaréten lakott, mondom neki: »Te, Öcsi – nekem ő máig csak a Gőz Öcsi –, nem tudsz egy trombitást? Lesz egy zenekarom.« Erre ő ajánlott valakit, és még azt is mondta: »Én meg harsonázok, az nem kell?« Akkor mindenki zenekart alapított, 1970-et írtunk, ilyen korszak volt.”

1974-ben azzal ment oda hozzájuk óra után a dzsessztörténettanáruk, Friedrich Károly, hogy az LGT téli turnéra indul, nem szállnának-e be helyette és egy fúvós zenésztársa helyett ketten Gőzzel, mert ők nem érnek rá. „Összenéztünk: kell ez nekünk? Megkérdeztük, mennyit fizetnek, mert nyilván kilógott a fenekünk a gatyából, sosem volt pénzünk, honnan is lett volna. Azt mondja, kétszáz forintot koncertenként. Én akkor 150-et kaptam az Interbrasstól, és egy hétig be kellett osztani, mert csak vasárnap volt koncert. »És hány koncert lesz?« – kérdeztük. Azt mondta, legalább tíz-tizenöt. »Öcsi, csináljuk meg!« – mondtam én.”

Az első próbára úgy mentek el, hogy egyetlenegy LGT-számot sem ismertek, annyira a dzsesszben éltek akkoriban. „Tudtuk, hogy van egy ilyen zenekar, ismertük Presser és Somló nevét, sőt a Lauxét is. Épp Tokióból, a Yamaha-fesztiválról tértek haza, bevonultak a próbára, a James (Karácsony János – a szerk.) hosszú hajjal és farmerkabátban. Csak néztünk, hogy te jó ég, mi lesz itt! Próbáltunk, jól éreztük magunkat, látszott, hogy a Presser tudja, mit akar, még ilyen finnyás dzsesszzenészeknek is meggyőző volt – mondjuk, hol voltunk mi még akkor dzsesszzenészek” – nevet.

Azért idén sem unatkozik:

• Szeptemberben fellépett Rhoda Scott világhírű dzsesszorgonistával,
• Dalokat ír az Így öten nevű formációnak (Básti Juli, Nagy Ervin, Für Anikó, Mácsai Pál és ő), és velük – néha csak kettő-kettővel – rendszeresen fellép,
• Zenél Fullajtár Andrea és Mácsai Pál Nem tudhatom – Radnóti és korunk című estjén,
• Létrehozott egy zenés Gárdonyi Géza-estet, Gryllus Dorka és Simon Kornél szereplésével,
• Dalok egy zongorával címmel szerzői esteken énekel és mesél,
• Három író, Parti Nagy Lajos, Spiró György és Závada Pál felolvasásaihoz improvizál az Összhang című produkcióban,
• Szerepel fiával, Dés Andrással és Grecsó Krisztián íróval a Lányos és fiús apák című produkcióban,
• Szaxofonozik Free Sound Quartet nevű formációjában, a második lemezt veszik fel,
• Készül a jövő májusi Aréna-szólókoncertjére,
• Közben dolgozik a Petőfi című musicalen.

Jólesett nekik megtapasztalni azt a teljesen más világot. A dzsesszt pici klubokban játszották, Presserék meg nagy termekben, nagy cuccokkal, nagy profizmussal, sok ember előtt léptek fel. A végén olyan jóba lettek velük, hogy ott ragadtak tíz évig. Közben vitték a többi zenei projektjüket, de az LGT-turnékra mindig beszálltak a fúvósszekcióba, végignyomtak együtt egy huszonhat állomásos angol koncertsorozatot is.

Avec Plaisir
„Érdekes, hogy mit bír az ember fiatalon! De én így szocializálódtam, hogy meló van” – jegyzi meg a beszélgetésünk egy pontján. Aztán egyszer csak felkapja a fejét: „Fél egy van, nekem már sört kell innom!” Jobban tud így aludni, ebéd után ugyanis ledől egy kicsit, miután hajnali négy-fél ötkor kel. Azokban a korai órákban senki sem zavarja, friss az agya, nyugalomban tud dolgozni. „Te kérsz egy sört? Vagy bármit: teát, kávét, bort – ígérem, nem teszek bele kólát!” Én maradok a kávénál, aztán visszatérünk a sűrű évekhez. A katonaság után rendszeresen koncerteztek a Dimenzióval is, és az LGT-vel is, közben 1983 nyarán Bereményi Gézával írtak egy szólólemezt Udvaros Dorottyának.­ ­„Elindultak dalügyek is, egyre kiterjedtebb lett az életem.”

Színdarabokhoz is mind többször kérték fel zeneszerzésre. Ha kellett, Goldonihoz a rokokó zenei világban merült el, máskor a pravoszláv egyházi kórusokat tanulmányozta. Már a 80-as évek elején kezdte közelről megismerni a színházat, látott rendezőket, színészeket próbálni. Sok mindent megtanult, ami jól jött később, amikor nagyobb zenés színpadi produkciókon, musicaleken dolgozott.

A Dimenzió klasszikus felállású dzsesszzenekarnak indult: dob, bőgő, zongora és szaxofon. Amerikában már a 30-as, 40-es években ez volt az egyik leggyakoribb felállás, így játszott Miles Davis és John Coltrane is (legfeljebb egyesek trombitára cserélték a szaxofont). Az első lemezen fúziós zenével próbálkoztak, érték is őket kritikák, hogy az nem igazi dzsessz. „Pedig improvizatív zene volt a javából, csak kerestük a hangunkat. Amikor a harmadik lemezt, az Avec Plaisirt felvettük 86-ban – na, az is sűrű két év volt, megírtam a Básti–Cserhalmi-lemezt, zenét a Szerelem első vérighez és Grunwalskynak Egy teljes napjához –, akkor a szoprán szaxofonnal elkezdtem valami olyan hangot megütni, hogy magam is felkaptam a fejemet. Ezt kerestem! Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy azt mondjam, ez az én hangom.”

A Trio Stendhal már ezzel a megtalált hanggal indult. Snétbergerrel egy szlovén–magyar közös tévéműsor felvételén találkoztak, és a hosszú buszúton lényegében összehozták a zenekart. (Snétberger Ferenc portréját és a Trio Stendhal történetét az augusztusi Forbesban írtuk meg.) „Csodálatos, szárnyalós időszak volt, tényleg nagyon új zenei hangot ütöttünk meg, köszönhetően részben Feri útkeresésének, amivel megtalálta azt a játékmódot és harmóniavilágot, ami a sajátja máig is, másrészt Kornél virtuóz technikájának.” Meg persze Dés mágikus szaxofonjátékának.

Ez a szokatlan, hiányos felállású zenekar hamar világkompatibilis is lett. „Amikor 88-ban kiutaztam pár hétre New Yorkba, a kint befutott gitáros, Zoller Attila már tudott a Trio Stendhalról. Körbehurcolt az összes dzsesszklubban, és már ott volt a hírünk. Olasz lemezkiadónk volt, így ha Londonban vagy Párizsban bementünk egy lemezboltba, megtaláltuk a polcon a Trio Stendhal-lemezeket.”

Beindul a pofonofon
Kaszás Attila állt a színpad szélén, és mint pap átkozta a népet, amiért elhagyták a hitüket. Mario Vargas Llosa Peruban játszódó, Pantaleón és a hölgyvendégek című regényét mutatta be a Vígszínház 1989-ben, a zenét Dés szerezte a darabhoz. A színpad elején egy hálószerű, áttetsző függöny választotta ketté a teret, azon keresztül átsejlett, mi játszódik a háttérben. Kaszás Attilának a nyitójelenetben sikerült belekeverednie ebbe a tüllbe, és ahogy ki akarta magát szabadítani, egyre rosszabb lett a helyzet. Közben kétségbeesetten énekelt, a végén elesett, a háló leszakadt.

„Nem bírtam tovább, rémes volt, hogy így kezdődik a prömier, és kirohantam. Szerencsére a sor szélén ültem” – meséli Dés. Feldúltan járkált fel-alá a folyosón, hát látja, hogy Marton László rendező is ott járkál – igaz, ő nyugodtan. „Egyszer csak közeledett felém. Na, mondom, mit kapok én most, ezt kellett volna elkerülni. Erre megszólalt, hogy »Lacikám, szenzációs, amit létrehoztál, érzed a színpadot«. Vagyis el tudta választani a bukás okait, látta külön-külön az én munkámat, a szövegkönyvíróét, a rendezőét, nyilván, mert rutinos szakember volt. Lenyűgözött, hogy dicséretet kapok, miközben éppen bukunk.”

Ennek alapján kérte fel a Vígszínház néhány évvel később, hogy készítsen musicalt A dzsungel könyvéből. „Egyszer a Trio Stendhallal játszottunk ott a 90-es évek elején, és a koncert végén berontott az öltözőbe Hegedűs D. Géza, a szokásos nagy, öblös hangjával, hogy »Lacikám, van egy nagyszerű ötletem, csináljuk meg A dzsungel könyvét!«. Rólam még folyt a víz két óra szaxofonozás után, mondom neki: »Géza, tényleg jó az ötlet, de én most ezt nem fogom tudni veled megbeszélni, majd dumáljunk!«” A színházvezetés is támogatta a tervet, László igent mondott. Aztán teltek-múltak az évek, sok más munkája volt, megkomponálta közben a Sose halunk meg filmzenéjét, a Patikáét és a Valahol Európában című musicalét – egyszer csak szóltak, hogy döntse el, vagy nekilát, vagy ha nem, felkérnek mást, mert kitűzték a bemutatót 1996. január 28-ra.

Felhívta Nemes István szövegírót, akivel addig dolgozott, de Nemes nem ért rá. Azt mondta: „Ennyi még fagyiból is sok lenne.” Dés akkori felesége, Vásárhelyi Mária szociológus találta ki, hogy próbálja meg szövegírónak felkérni Geszti Pétert, mondván, olyan tehetséges, és a Rapülők szövegei zseniálisak. „Én már akkor odavoltam Dés különféle munkáiért, nemcsak a szaxofonosok Gandalfjának tartottam, de imádtam az Udvaros Dorottya- és a Básti–Cserhalmi-lemezt is – mondja Geszti Péter. – A legjobbkor hívott, hogy írnék-e szövegeket A dzsungel könyvéhez, éppen az a csendes kérdés motoszkált bennem, hogy merre lépjek tovább zeneileg.”
Geszti azt mondja, sokat tanult Déstől, és nemcsak a zenéről, de arról is, hogyan tekintsen tudatosabban az alkotásra, amit korábban csak zsigerből, ösztönből művelt. Amikor elkészült a dalszövegek egy részével, Dés mindig precízen végigrágta magát rajtuk, és elmondta, melyik rész tetszik neki, vagy szerinte melyik nem annyira odavaló. „Elmélyült viszonyban van a szöveggel is, hiszen irodalmilag rendkívül művelt, régóta kölcsönös egymásra hatásban éli az életét íróbarátaival. A maximalizmus és igényesség abszolút védjegyei. Nekem soha nem okozott gondot felnézni rá.”

Ma jól vagyok
A dzsungel könyve hatalmas siker és boldogság volt, ahogy László mondja, meg volt áldva a munka, jó emberek, jó flow-ban csinálták, nem voltak konfliktusok. Mindketten azt mesélik, olyan volt a felállás, mintha Geszti lett volna Maugli, Dés meg Balu. „Ő nekem azóta is az idősebb barát, picit mentor is” – mondja Geszti. „Péternek ez volt az első zenés darabja, én húztam bele. Emlékszem, a bemutató után ültünk egy budai sörözőben, és örültünk. Fantasztikus érzés volt, hogy valamit ekkora lendülettel, szenvedéllyel véghez vittünk, és arra gondoltunk, jó lenne még valamit együtt alkotni. Feltettük magunknak a kérdést, hogy ki mivel foglalkozna szívesen. Engem egy zenés film érdekelt volna, mert írtam már sok filmzenét, de olyat, mint a színházban a musical, hogy a zene viszi a történetet, még nem. Ő meg egy zenekart szeretett volna velem. Összeraktuk, hogy jó, hát akkor legyen egy zenekar egy filmben.”

Így született meg a Kalózok című film és a Jazz+Az zenekar – és a zene sokkal jobban ment a filmnél. Ahhoz, hogy kilépjenek a filmvászonról, sokat segített, hogy Geszti – aki már akkor is mint reklámszakember ténykedett – ügyesen szerzett támogatókat. „Nem nulláról kellett indulnunk, hanem teljes vértezettel. Az volt a tét, hogy minőségi könnyűzenét hozzunk létre fúvósokkal, három énekessel, viszonylag bonyolult zenével. Megmutattuk, hogy ami zeneileg igényes, az népszerű is lehet.”

Fekete-Kovács Kornél dzsesszzenész szerint profin kitalálták, hogy volt egy film, amire rá tudott épülni egy zenekari produkció. Ő volt a Jazz+Az-ban a fúvósszekció vezetője, és a hangszerelésben is segített. (Korábban a Patikába is hívta Dés trombitálni, és együtt zenélnek többek között a Dés Sextetben is.) „Tudatosan, okosan felépített rendszer volt a Jazz+Az-jelenség, és egy ilyen gigaprodukció zenei vezetése, összetartása iszonyatos feladat. De Dést mindig hajtotta a kíváncsiság a felfedezetlen területek felé. Egy ennyire kreatív ember nem tud egyetlen műfajban megragadni, és mivel a dzsesszből indult, minden munkájába magával vitte a rugalmasságot és nyitottságot.”

Vigyázz rám
„Nagyon határozott vágyam volt, hogy bizonyos művészeknek szeretném én kiadni a lemezét. Köztük volt Dés Laci is – meséli Geszti Margit, aki annak idején a BMG (majd az összeolvadás után a SonyBMG és később a Sony) lemezkiadót vezette. – Volt egy közös ismerősünk, a cégünk ügyvédje, őt kértem meg, hogy hozzon össze Lacival. És szerencsére, amikor bejött a kiadóba, kiderült, hogy neki sincs ellenére a közös munka.” A Koltai Róbert rendezte Patika című tévésorozathoz kapcsolódó lemez volt az első, amit a BMG jelentetett meg Dés zenéiből, és egyébként ő éppen ezen énekelte először saját szerzeményét, a Vigyázz rám című dalt. „Kényszerből. Robinak nem hagytam, mert még nem volt érett rá, akkor rosszul is esett neki, hiszen a filmben ő énekelte. Én meg végül kicsit mereven adtam elő” – mondja László.

A Patika lett élete legnagyobb lemezsikere, több mint százezer példánnyal. Afféle Izaura-jelenség volt: novemberben indult el a tévésorozat, és közeledett már a karácsony, de még mindig csak nyolcezer példány fogyott el az albumból, az akkor kevésnek számított. Amikor a negyedik rész körül a filmbeli Old Gold zenekarnak megjelent a lemeze, akkor kezdték el venni az igazi lemezt.
A BMG-nél jelent meg később a Valahol Európában, A miniszter félrelép című film, A dzsungel könyve zenéje is, aztán a Sony volt a kiadója a Férfi és Nő produkciónak is. Dés ma már viccelődve azt mondja, az elején nem kötött túl jó szerződést a kiadóval (nagyon rossz nem lehetett, hiszen Margittal olyan jó kapcsolat alakult ki, hogy már több mint tíz éve ő a koncertmenedzsere, és minden évben legalább húsz dalkoncertet szervez Dés különféle felállásainak, mióta 2010-ben kiszállt a lemezkiadási bizniszből.) A lemezeladásoknak általában kilenc százalékát kapja a zeneszerző – ha van szövegíró is, az összeget felezik. A royalty további két százalék és húsz százalék közt mozog, ez a nagykereskedelmi árból jön le (aminek a kiskereskedelmi ár nagyjából a duplája).

A színházban pedig a jegyárbevétel százalékában határozzák meg a szerző díját. „A két világháború közt egy nagy színházi sikerből egy író már tudott venni egy villát, ma viszont, ha nagy sikere van, akkor sok év alatt talán egy autót. De az a jó, hogy ha egy darab elindul a siker útján, akkor egy idő után bemutatják vidéki színházakban, így ez a bevétel megsokszorozódik, még ha vidéken olcsóbbak is a jegyek” – mondja Dés. Arra a kérdésre viszont legyint, hogy a dzsesszzenélésből mennyire tudna megélni önmagában.

„Azokat a bevételeket nem is kalkulálom bele az életembe, a dzsessz nekem szerelem. Mérhetetlenül rossz érzés, hogy hiába játszik világszínvonalon sok magyar dzsesszzenész, nagyon kevés pénzt tudnak muzsikálással megkeresni. Csak az segítene, amiben a rendszerváltozáskor reménykedtünk: hogy elkezdünk majd utazni, és a sok nemzetközi fellépésből összejön egy rendes, tisztes megélhetésre való. De nem jött be, nincsenek nemzetközi ívű menedzsmentek, nehéz a nyugat-európai összezáró zenei világban egy magyar dzsesszzenészt bevezetni. Ahogy egy magyar bort sem könnyű – önmagában nem elég, ha az a bor jó. Régen volt olyan, hogy előbb mutatták be Berlinben Lehár Ferenc, Kálmán Imre vagy akár Molnár Ferenc darabját, mint Budapesten. Aztán ez a helyzet is megszűnt, és sosem állt vissza. Egyszerűen nincs nyomulás kifele.”

Mi vagyunk a Grund
Bár Dés sosem hallgatta el az aktuálpolitikával kapcsolatos véleményét, a színpadon A Pál utcai fiúkban érintettek igazán először közéleti kérdéseket. Nem véletlen, hogy a tüntetéseken időnként azóta is előkerül a Mi vagyunk a Grund. „Ma már egy ügyet, közösséget képvisel, a történelem része lett. Mert Laci mindig tökéletesen eltalálja, hogy milyen érzésekre van szükség, és azokat a hangokból kiválóan össze tudja varázsolni” – mondja Geszti Péter.

„Meggyőződésem, hogy azért robbant a darab, mert a mához szól, miközben nem hamisítottuk meg Molnár Ferencet” – mondja Dés. Ragaszkodott hozzá, hogy az előadás ne menjen vissza a századfordulós nosztalgikus világba, ahol szól a verkli, és a cselédlány éneklése beszűrődik az ablakon. „Mindig ilyen előadást faragtak belőle korábban, ettől nem lett soha annyira sikeres. A miénkben minden lényeges benne van a múlt századból, a gittegylettől az einstandig. Mellesleg utóbbi kifejezés már kikopott a köznyelvből, a fiatalok nem ismerték, de most megint ismerik.”
Amikor 2016 novemberében a darabot bemutatták, László a nyughatatlan természetével már azon gondolkodott, mi lenne az, amit szívesen megzenésítene. Azon járt az agya, hogyan juthatott eszébe az amerikai Lin-Manuel Mirandának, hogy az első független amerikai kormány pénzügyminiszteréről írjon hiphop-operát – a Hamilton című musical ekkor már évek óta pokoli sikerrel ment a New York-i Broadwayn. „Eljátszottam a gondolattal, hogy ha nekem feltennék a kérdést, és én feltettem magamnak mások helyett, ki lenne az a magyar történelmi-művész személyiség, akiről szívesen készítenék zenés darabot, kit választanék. Hát ki mást: Petőfit, mert történelmi személyiség, nyersen őszinte ember, aki először megcsinálta a művészet forradalmát, aztán a forradalom forradalmát. Erősen politizált, közben egy zseni volt.”

És ha már eszébe jutott, el is kezdett vele foglalkozni, elolvasta az összes fellelhető Petőfi-szakirodalmat, Hatvany Lajos Így élt Petőfi című kétezer oldalas, kétkötetes írásától Jókainak a szabadságharc után írt, befejezetlen könyvéig. Majd nyár elején bement Eszenyi Enikőhöz, aki akkoriban a Vígszínházat vezette – és persze minden fontos döntésénél ott ült mellette Marton László főrendező –, és előállt a Petőfi-musical ötletével. Ők persze A Pál utcai fiúk sikere után lelkesek lettek.

„És én is lelkes lettem, hogy nemsokára újraindulhat a szenvedélyes, komoly munka” – mondja, és akkor beugrik nekem, hogy érkezésemkor a lakás ajtaján egy megsárgult, fekete-fehér Petőfi-portré nézett velem szembe. „Diliből tettem ki, amikor az első összejövetel volt itt nálam Gesztivel, a dramaturggal, a rendezőjelölttel – gondoltam, ha jönnek, lássák, hova jönnek – mondja. – De nekem ez jó, akárhányszor hazaérek valahonnan, eszembe jut, hogy nekem ezt még be kell fejeznem.”

Marton László 2017. őszi zaklatási botránya, majd két évvel később a halála összeroppantotta a terveket – és picit magát Dést is. Mire pedig újra erőre kapott, Eszenyi abúzusainál tartott a Vígszínház, majd a 2020-ban kinevezett új igazgató, Rudolf Péter már nem kérte a Petőfi-musicalt. Most úgy tűnik, egy másik színházban talán hamarosan műsorra tűzik. „De nem akarom elpénecolni” – mondja, aztán látva az összevont szemöldökömet, jót nevet, hogy olyan szót használt, amit nem ismerek. „Elkiabálni” – segít, olyan tanár bácsisan.

Azon még amúgy is gondolkodnak a szerzők, hogy a 2023-as bicentenáriumi évben (Petőfi születésének kétszázadik évfordulóján) érdemes-e a várható kurzusdarabokkal felvenni a versenyt, hiszen nyilvánvalóan „rá fog szállni a hivatalosság az évfordulóra”. A Demeter Szilárd miniszteri biztos vezette NKA-kollégium már kiosztott több mint százmilliót egy Petőfi-musicalre a tavalyi augusztus 20-ai ünnepséget gurulós turullal felturbózó cégnek, Rákay Philip, a Fidesz jolly jokere pedig nemrég jelentette be, hogy befejezte a rekordösszegű, csaknem ötmilliárd forint állami támogatásból forgatott Petőfi-filmjét. „A jelenlegi hatalom az ellen játszik, hogy a polgári réteg megerősödjön – mondja Dés. – Mindent rombol, ami az identitásunk része lenne, és hát a kultúra, az maga az identitás. Kapok én is bőven a fejemre, mert időnként megszólalok. De hát muszáj ebben a maszatolós világban.”

Nem tudhatom
„Alkati dolog” – vágja rá, amikor azt kérdezem, hogy miért kell egy zeneszerzőnek több ezer oldalt elolvasnia egy musical zenéjének megkomponálásához. Mert nála nincs olyan, hogy kap egy szövegkönyvet, aztán arra ír zenét – az első kapavágástól, a szövegkönyv születésétől benne van a közös munkában. Sőt, ahogy a Sose halunk meg, A dzsungel könyve vagy A Pál utcai fiúk készítésénél is történt, általában ő kezdi összerakni a történetsort. „Amikor ehhez megvan a zenefelállítás, és kész a váz, akkor kezdünk dolgozni a többiekkel. Ezt mindenki elfogadja, hiszen megvan hozzá a tudásom: 81 óta írok kísérőzenéket, megtanultam szöveg- és forgatókönyvet olvasni.” Még a Radnóti-estet is ő szerkesztette Ferencz Győző anyagából, egy későbbi fázisban beszállt a munkába Mácsai Pál is. (Vele Fullajtár Andrea mondja a szövegrészleteket, Dés mellett pedig a fia, Dés András, valamint Lukács Miklós zenélnek.)
Geszti Péter szerint Désnek annyira határozott és pontos elképzelései vannak egy-egy készülő alkotásról, akkor is, ha az többszerzős mű, hogy nem is nagyon hagy másnak teret. „Laci erősen a saját szabályai szerint él és cselekszik, azt szokták róla mondani, hogy szigorú, rigorózus ember, de közben akkora szíve van, mint egy elefántnak. Bár egy együttműködésben időnként törvényszerű, hogy ütköznek a vélemények, ezt nálunk mindig felülírta a köztünk kialakult tisztelet és szeretet. Persze tud úgy viselkedni, hogy aki nem elég oroszlánszívű, az időnként megszeppenhet tőle. Szunnyad benne valahol egy zene- és etikatanár, és ha erőteljesebben megszólal, az ember összerezzen – ő meg erre szeret humorosan picit rájátszani is.”

Fekete-Kovács Kornél azt mondja, Dés leginkább a dilettantizmust és a felkészületlenséget nem bírja elviselni. „Ha bármilyen szituban azon kap valakit, hogy nem kompetens, akkor ott kő kövön nem marad. És ez lehet szakmabeli, pincér vagy akár buszsofőr is. Ha beülünk valahová, és két percen belül nem szolgálnak ki, feláll, és elmegy máshová. Morog, mert neki ilyenre nincs ideje.”
Ugyanakkor Kornél szerint az első találkozásuk jól jellemzi Dés nagy szívét – no meg a határozottságát is. „Még dzsessztanszakosok voltunk, és páran elmentünk a Fészek Klubba, mert meg akartuk hallgatni a Trio Stendhalt, de pénzünk persze nem volt. Egyszer csak jött fel a lépcsőn nagy elánnal, azzal a vehemens járásával, és megkérdezte tőlünk: »Tanszakosok vagytok?« Miután mondtuk, hogy igen, ellentmondást nem tűrő hangon odaszólt a jegyszedőnek: »Tessék őket beengedni!« És amikor az méltatlankodott, akkor még erélyesebben rászólt: »De hát nekik játszunk!«”

Szó és szaxofon
„Te Laci, ez jó, ezt csinálni kéne” – súgta oda Esterházy Péter a 90-es évek elején egy egyetemi színpadi fellépés után Désnek. A Hrabal könyve című kötetéből készítettek előadást, a könyvben Charlie Parker tanítja az Úristent szaxofonozni, ám az Úristen botfülű, összevissza tülköl. „Mondjuk én már mondtam Péternek korábban, hogy kétlem, hogy Charlie Parker a maga életvitelével a mennybe juthatott volna, de mindegy” – jegyzi meg László mesélés közben.
Akkor a két művész már futólag ismerte egymást – Esterházy is járt Trio Stendhal-koncertekre, Dés pedig persze, hogy olvasta az írásait –, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy az író felolvasását és Dés szaxofonjátékát kombinálják. Azonnal siker lett, így László is azt mondta: „Te Péter, csináljuk!” Innentől rendszeresen léptek fel együtt ebben a puritán felállásban, nemcsak itthon, de például Rómában, Berlinben, Bécsben is előadták Szó és szaxofon című estjüket: Esterházy felolvasta az írásait, Dés improvizált rá. És persze barátok lettek.

Esterházy 2016. júliusi halála előtti utolsó közös fellépésük a júniusi könyvhéten volt, akkor készült kettejükről az a híres fotó, amelyiken Dés odahajol hozzá, mintha óvni akarná. „Elképesztő szeretethullám öntött el akkor, annyira megejtő volt, hogy minden erejét összeszedve még dedikált két napig, aztán bement a kórházba, és soha nem jött ki. Nem tudok túljutni a halálán, ahogy az ember a szülei halálát sem tudja feldolgozni. Amikor már úgy tűnik, túl vagy rajta, akkor puff, bevillan, és megint emészted magad, beszélgetsz velük. Mi is rendszeresen beszélgetünk Péterrel.”

„Ha nem a zongorát püfölné, biztos könyvet írna” – mondja Geszti, aki szerint Désben az a csoda, hogy az idő múlásával is ugyanúgy lobog benne az alkotói szenvedély, mint régen. „Nem tekeri le az érzelmi termosztátját, ami inspiráló is.” Amikor kitört a covid, László elkezdett azon gondolkodni, hogy mivel kösse le a kreatív energiáit, ha koncertezni nem tud, zenét szerezni meg nincs kedve. „Sokszor zárom be magamat, amikor írni kell – Esterházy is ezt tette egész életében. Gyakran komponáltam régen a szigligeti alkotóházban, ahol két-három hónap alatt annyit tudtam haladni, mint itthon egy év alatt. Most meg már van erre egy vidéki házam. A covid alatti bezártságban hetven oldalt megírtam az önéletrajzomból, aztán meguntam. Akarom majd folytatni, mert önhitten azt gondolom, hogy jó és érdekes lesz. De úgy vagyok vele, hogy ráérek, olyan sok dolog van előttem, és azt még mind bele kell majd írni abba a könyvbe.”