Írta: Cseke Eszter és S. Takács András

Nyugodtan feküdjetek le aludni, szólunk, ha feltűnnek a bálnák a láthatáron” – nyugtat meg Yann Martinie de Maisonneuve, a jóképű francia hajóskapitány. Igazán ramatyul nézhetünk ki – gondoljuk magunkban –, ha reggel kilenckor kedvesen ágyba tessékelik az egész családot. De hát egész éjszaka repültünk, még Baliról is két repülőjáratba telt, mire ideértünk. Yann vitorlása, a párját ritkítóan gyönyörű Senja kihajózik a sorongi repülőtértől tíz percre levő kikötőből, és kezdetét veszi a több mint egyhetes hajóút, hogy felfedezhessük Raja Ampat, a négy királyság csodáit.

A szigetvilág Pápuától nyugatra, a Csendes-óceán és az Indiai-óceán találkozásánál terül el. Az északi és a déli áramlatok évszakonkénti váltakozása miatt olyan gazdag és sokféle vízi élővilágot találni itt, mint ma már szinte sehol máshol a világon. Amikor először a vízbe dugjuk a fejünket egy korallzátony fölött, a sosem látott színkavalkád bűvöletében azonnal megértjük, mibe szeretett bele a La Rochelle-ből származó fiatal hajóépítő-mester, amikor tizenöt évvel ezelőtt ide sodorta a jószerencse. „Megérkeztem a tervrajzaimmal, mire a helyi építésvezető a lábával kezdett rajzolni a homokba közvetlenül a tengerparton” – emlékszik vissza Yann az első értekezletükre, ahol a helyi hajóépítők még akkor is a homokrajz részleteiről egyeztettek, amikor azt már rég elmosta a tenger. Mi lesz ebből? – gondolta magában Yann, és azt biztosan nem gondolta volna, hogy két dán befektető segítségével egész flottát épít és igazgat majd. Ez lett néhány évvel ezelőtt a Pacific High.

Évekre előre kell foglalni, ha az ő hajóik fedélzetén szeretnénk nekivágni Raja Ampat titokzatos világának, és nemcsak a legapróbb belsőépítészeti részletekig kidolgozott és megmunkált fahajók miatt, hanem mert olyan víz alatti, szárazföldi és már-már antropológiai programot kínálnak a valóban kíváncsi utazóknak, amilyet a legtöbb utazási iroda vagy hajótársaság ajánlataiban hiába keresnénk. A legtöbben megelégszenek azzal, hogy Raja Ampat dzsungel fedte búbos kis hegyeivel és akváriumba illő vízalatti világával éppen elég káprázatos, tényleg elég kihajózni a tengerre, és máris olyan, mintha egy tündérmese díszletei között szelnénk a habokat.
Viszont Yann, illetve a szintén francia fedélzetmester és búvármester, Johanna Merer – aki még fiatalabb korában nemzetközi újságírónak készült – kifejezetten ügyelnek rá, hogy minél többször kikössünk a szárazföldön, hegyet másszunk, ártalmatlan cápákkal ússzunk, benézzünk a helyi falvakba, és legyen némi esélyünk megismerni a négy királyságot lakó muzulmán és keresztény pápuákat is, a falusi fafaragótól a törzsfőnökig.

A Dennis Rodman mezét viselő Chicago Bulls-rajongó törzsfőnök, becsületes nevén Arthur, apró patakokon át vezet el a „szent kék folyóig”, ahol megint csak egy olyan szín jön szembe, amit még sosem láttunk. A türkiznél is élénkebb, mintha világítana, már-már zölddé válik, ahogy Arthur leveti a kosarasmezt, és belecsobban. Mi sem álljuk meg, és csak lebegünk a dzsungelben, ebben a valószínűtlen tengeri oázisban, simán le lehetne forgatni itt az Avatar egy-két jelenetét. A törzsfőnök pontosan tudja, hogy milyen kincs van a kezükben, és hogy vigyázniuk kell rá. Felesége a falu iskolájában angolra tanítja a gyerekeket, és arra próbálja inspirálni őket, hogy az olajtársaság helyett inkább a turizmusban próbáljanak majd elhelyezkedni. Például a Pacific High egyik hajóján, ahol nyolcfős helyi személyzet gondoskodik róla, hogy mindkét kabinunk Robinson Crusoe rusztikus világát idézze – csak hajótörés nélkül.

A luxus csúcsa, amikor négy nap távolságra a szárazföldtől frissen őrölt kávét szolgálnak fel, vagy egy friss smoothie-val indul a reggel, de ezzel sem érik be: egyik este apró földnyelven bontanak meg egy palack francia fehérbort a naplemente előtti percekben. Babzsákokból nézzük először a vöröslő horizontot, majd a csillagokat, és szépen lassan érteni véljük, hogy micsoda kiváltság hátrahagyni a szárazföldet, a felkelő nappal ébredni és az esthajnalcsillag alatt elaludni, felvenni a természet ritmusát, és minden értelemben elmerülni a tengeri utazásban.

A cápa
Bő egy hét hajózás után érkezünk meg Raja Ampat legdélebbi szigeteihez. Miután partot érünk, még órákig szédülünk, szervezetünk próbálja felfogni, hogy véget ért a több mint egy hetes ringatózás. A következő hetet egyetlen szigeten töltjük, a Misool Eco Resortban, innen fogjuk felfedezni a déli királyságot. Ez az a rész, amiért a természetfilmesek és a víz alatti fotósok hajlandók átszelni az egész világot. És amit alig akarunk elhinni: éppen ennek az ökoreszortnak a helyén húsz évvel ezelőtt még cápauszony-feldolgozó üzem zakatolt.

A kínai cápauszonyleves legfontosabb hozzávalójáért többek között itt fogták ki a cápákat, hogy egyetlen nyisszantással megszabaduljanak a testüktől és visszadobják a tengerbe, hogy aztán az úszni képtelen cápák hosszú, lassú kínhalált haljanak. Évente százmillió cápát ölnek meg a világon. A 2000-es évek elejére Misool körül alig maradt már cápa. Ráadásul mivel a dinamit jóval olcsóbb volt, mint a halászfelszerelés, inkább behajították a házilag eszkábált bombát a vízbe, felrobbantották a korallszirteket, majd összegyűjtötték a felszínről és a tengerfenékről az egyensúlyukat vesztett kábult – vagy már halott – halakat.

Ez a tengeri tragédia inspirálta a brit–svéd házaspárt, Andrew és Marit Minerst, hogy a világ egyik legszebb helyén valahogy megállítsák az értelmetlen pusztítást. A legfontosabb mérföldkő az volt, amikor 2007-ben az indonéz kormány környezetvédelmi zónákat jelölt ki Raja Ampaton, és nemzeti parkokat hozott létre. Ekkorra már bőven készen állt a Misool Alapítvány és az ökoreszort ötlete, majd üzleti modellje is: a hotel nyereségéből védik a környezetet. Márpedig annak a csodának, amit itt talál az ember, megkérhetik az árát. 2008-ban meg is jöttek az első vendégek.

Csaknem másfél évtizeddel később reggelente mi már arra ébredünk cölöpökre épített faházunkban, hogy feketeúszójú szirticápák köröznek az apályban. A fiunk kiszúr egy polipot, aki bíbor gúnyát ölt, amikor egy piros korall tövében húzza meg magát, máskor kékre vált, és úgy libben tovább új búvóhelyet keresve. Nagyon szurkolunk neki, hogy ne leljenek rá a cápák, akik nyilvánvalóan megérezték a jelenlétét, pontosabban a szagát, ínycsiklandozónak találták, és szívesen elfogyasztanák.

A ház teraszáról csipás szemmel követjük ezt a hihetetlen természetfilm-jelenetet, persze már a kamera kijelzőjén. Délután két polippal találkozunk sznorkelezés közben: egymást kergetik, párosodni készülnek. Fiunk a reszort lagúnájában teknősökkel úszik az egyméteres vízben, majd naplementére megérkeznek a cápák is. Merthogy mára hússzor annyi cápa úszkál itt, mint húsz évvel ezelőtt. Sikerült megmenteni őket, és szépen lassan elkezdtek visszatérni az uszonyfeldolgozó üzem helyére a tenger orvosai, ahogy errefelé nevezik őket. Cápa nélkül nincs egészséges szirt és egészséges tenger. A cápák eszik meg a beteg halakat, ők tartják karban a halállományt, és ha kiesnének a körforgásból, minden felborulna

A Misool emberei megnyugtatnak mindenkit, hogy ezek a cápák itt az öbölben vegetáriánusok. Ez persze nem igaz, de valóban semmilyen veszélyt nem jelentenek az emberre, így együtt merészkedünk a közelükbe, hogy szemügyre vehessük egymást. Akármennyire is tudjuk és értjük, hogy nem kell félni tőlük, amikor tizenkét cápa köröz körülöttünk, és egyik-másik egészen közelről a szemünkbe néz, összeugrik a gyomrunk, és lélegzet-visszafojtva figyeljük őket. Képtelenek vagyunk elhessegetni azt a zsigeri feszültséget, amit talán Steven Spielberg ültetett el generációkkal ezelőtt az emberiség kollektív tudatában, de az is lehet, hogy valami régi, ősi félelemről van szó. Érdekes, hétéves fiunk egyáltalán nem fél tőlük. Úgy úszkál közöttük, mint hal a vízben.

Másnap részt veszünk a Misool korallszirt helyreállítási programjában. Az a lényege, hogy a dinamittal szétrobbantott korallzátonyok helyén a búvárok felhoznak néhány épen maradt koralldarabot, egy-egy fém­rácsra kötözik, majd visszahelyezik őket a tengerfenékre. Hosszú hónapok és évek alatt egész korallszirteket lehet így létrehozni. Az egyik szomszéd szigeten kisteknősöket engedünk szabadon a naplementében, hogy több esélyük legyen a túlélésre a ragadozókkal szemben. Akik tizenöt évvel ezelőtt teknőshúst ettek, és dinamittal halásztak, ma mint vadőrök vigyázzák a tenger élővilágát, védik a túlhalászattól. Havonta tizenhét tonna szemetet szednek össze, a világ leggyönyörűbb, paradicsomi partvidéke a Misool, a nemzeti park és az indonéz civil szervezetek munkája nélkül gyakorlatilag szeméttelep lenne.

Az áramlatok által idesodort műanyag egyetlen hatalmas szemétszigetté állna össze. A tehetős és tudatos turisták pénzéből a Misool nemcsak összeszedi a szemetet, hanem fel is dolgozza. Sorongban, ahol utunk kezdődött, óriási szeméttelepen szelektálják az összegyűjtött hulladékot, sőt fizetnek a helyieknek, hogy ők is vegyenek részt a munkában, és a szemét ne a tengerben, hanem a szeméttelepen landoljon. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egy szeméttelep meglátogatása olyan emlékezetes élmény lesz, mint maga a világ egyik utolsó paradicsoma, amit érintetlennek hittünk. Pedig errefelé ez olyan újdonság számba megy, mintha legalábbis űrállomás lenne, hiszen egy-két generációval ezelőtt itt még egyáltalán nem volt műanyag, és minden szemét lebomlott. Az ételt például banánlevélbe csomagolták. Mára a műanyagba csomagolt feldolgozott, egészségtelen élelmiszereink ugyanúgy szétbombázták a természetet, mint a természetes étrendhez szokott emberek gyomrát.

Az egyetlen jó hír, hogy az ördögi kör ezen a ponton még megállíthatónak tűnik: a telep a feldolgozott szemetet eladja olyan gyáraknak, amelyek újrahasznosítják a hulladékot, és különböző alapanyagok lesznek belőle. A pénz pedig végül a helyiek zsebében köt ki. Persze a Misool hotelnyeresége nélkül nem tartható fenn a modell. Így aztán a legjobb, amit tehetünk, ha megnézzük Raja Ampatot.

Cseke Eszter és S. Takács András új dokumentumfilm-sorozata, az On the Spot: Vissza a természethez az RTL+ kínálatában látható.