2021-ben lényegében semmi se valósult meg az év eleji várakozásokból. Nagyon tanulságos visszaolvasni, mire lehetett számítani a piaci konszenzus alapján, és mi lett belőle. Az előző évben a járvány borított meg mindent, aztán 2020 második felében a sokkból a vártnál gyorsabban tértek magukhoz a gazdaságok szerte a világban. A nagy leállás hosszan tovagyűrűző mellékhatásai azonban előrejelezhetetlennek bizonyultak. Az ellátási láncok fejre állásával, a tartós alkatrészhiánnyal nem igazán számolt senki, márpedig komoly szerepe volt abban, hogy az infláció elszállása vált az év nagy sztorijává az egész világon.

Szinte kellemes nosztalgiával tekinthetünk vissza arra, hogy 2021 első felében még a GDP-előrejelzések módosultak a leggyorsabban felfelé, a magyar gazdaságban az export sokkal jobban húzott a vártnál. Januárban még az elemzők többsége fabatkát se adott volna azért, hogy a járvány évének bezuhanását már 2021 végére ledolgozza a magyar gazdaság. Ehhez képest már nyáron felszaladtak hét százalék körülire a 2021-es növekedési várakozások, a miniszterelnök se vállalt kockázatot azzal, hogy 5,5 százalékos GDP-ugrás eléréséhez kötötte a választási osztogatás egyik ékkövét, a gyerekesek szja-visszatérítését.

Ősszel a növekedési várakozások egy hangyányit még javultak, de az év végére eltűntek a hét százalék feletti növekedésben bízó hangok, inkább a kockázatok emlegetése került előtérbe, a jegybank is 6,5-re tette le a várakozását. Az ipar tartósan kihívásokkal küzd, a kibocsátás nagy részét adó autógyárak és elektronikai cégek még nem látják az alkatrészhiány végét, nem tudnak teljes kapacitással működni. Az építőipar is szenved az alapanyaghiánnyal és áremelkedéssel, egyedül a szolgáltatószektor hasít.

Ennek viszont pillanatok alatt betehet, ha például egy járványhullám miatt szigorításokat vezetnek be. A népszerűségi szemponton túl ez is magyarázat lehet arra, hogy az újra világelső halálozási adatok ellenére miért nem hozott a kormány lényegében semmilyen korlátozó intézkedést a járvány november végén tetőző negyedik hullámában.
Van most elég baja a gazdasággal enélkül is. A választás felé haladva tövig nyomnák a gázpedált, a lehető legtöbb pénzt szórnák a szavazásra jogosultak lába elé, de ennek decemberre jól láthatóan megjelent a korlátja. A háttérben felsírt egy Medgyessy Péter, az ő egykori elképzeléséhez hasonlóan gondolhatta úgy még nyáron a kormány, hogy lehet vadul osztogatni, szórni a pénzt nyugdíjemeléstől reptérvásárlásig, majd a bivalyerős gazdaság úgyis kinövi a hiányt.

Ehhez képest az egyensúlyi mutatók tartós romlását, a sérülékenység növekedését az év végén már nem forszírozták tovább, 350 milliárd forintos nadrágszíjmeghúzást jelentettek be beruházások elhalasztásával. Plusz – legalábbis a választásig – letettek Ferihegy megvásárlásáról is, és a tervek szerint megsarcolják a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi láncokat.

A folyamat szórakoztató mellékzöngéje, hogy miközben a jegybank vért izzad hitelességének visszaszerzésével és a forint stabilizálásával, Matolcsy György MNB-elnök egyfajta megmondóemberként hetente megjelenő írásaiban ontja meglátásait a fiskális politikának. Külön csattanó, hogy az év vége felé köszönettel el is fogadták jó tanácsait. Matolcsy egyebek mellett a beruházások elhalasztását és a reptérvétel leállítását is forszírozta a döntés előtt. Budapest feldarabolásáról ugyanakkor lapzártánkig még nem született döntés.

Erős túlzás lenne szigorúnak nevezni Matolcsyékat, a nyögvenyelős kamatemelési szériánál nagyobb mértékben szálltak el az árak, tehát egyre csak hízik a negatív reálkamat.

Inflációügyben a Fed is beadta nagy nehezen a derekát. Az amerikai jegybankelnök látványosan elhagyta a decemberig mindig papagáj módjára ismételgetett „átmeneti” jelzőt az infláció mellől, most már a pénzpumpa teljes leállítása és kamatemelések vannak napirenden. Az Európai Központi Bank viszont kirobbanthatatlan a lazaságból, ők a fülük botját se mozgatják arra, hogy nulláról öt százalékig lőtt ki az infláció, és nem látszik a vége.

Szerintük elég speckó infláció az, amit most az eurózónában látunk, Amerikával ellentétben nem a kereslet hajtja, hanem azért mennek fel az árak, mert a kereskedők a bekerülési költségeik megugrása miatt kénytelenek emelni az árakat. Miután erre semmi ráhatása nincs az EKB-nak, foglalkozni is minek vele. Az inflációs várakozásokat viszont élesztené, ha jelet küldenének álláspontjuk változásáról, ezért aztán nagyon figyelnek rá, hogy ilyen ne forduljon elő. A piaci szakértők körében természetesen élénk vita folyik arról, hogy az EKB meddig tudja fenntartani ezt a harcmodort.

A magyar jegybank EKB-s érveléssel nem élhet, az importált infláción túl a kormány maga is vadul hajtja a keresletélénkítést, az MNB-nek ezt kellene ellensúlyoznia. Erős túlzás lenne azonban Matolcsyékat szigorúnak nevezni, a nyögvenyelős kamatemelési szériánál nagyobb mértékben szálltak el az árak, tehát egyre csak hízik a negatív reálkamat. Ezzel próbálják hűteni az inflációs várakozásokat, de nehéz megállítani a forint gyengülését, a december közepi, 2021-ben talán (mindenképpen lapzártánk előtti) utolsó harminc bázispontos kamatemelés után is újra átlépte a 370-es szintet az euróval szemben. Pedig az infláció megfékezése nehezen fog menni, ha a forintgyengülés tovább drágítja az importot.

Az év elején 3,5 százalék környékén volt a 2021-es inflációs várakozás, ez hat hónapig csak lassan kúszott feljebb, de a második fél évben öt százalék fölé nőtt. Még érdekesebb a 2022-es prognózis. Amikor a felpörgő infláció közepette szeptemberben a jegybank harmincról tizenöt bázispontra vágta vissza a havi szigorítás ütemét, az volt az egyik magyarázat, hogy nyugi, 2022-re majd visszaesik az infláció 3,5 százalék körülre. Három hónappal később, a decemberben megjelent inflációs jelentés már 4,7–5,1 százalékos ütemet vár. A következő évre már lanyhulást háromszázalékos sávközéppel, de ez nyilván sokat változik még.

A választópolgárok eddig is jóval nagyobbnak érezték az inflációt annál, mint amit kimutatnak, nem valószínű, hogy az év első hónapjaiban az lenne a kormány prioritása, hogy leszorítsa. Arra persze figyelnek, hogy a rezsicsökkentés fenntarthatatlansága csak urnazárás után jusson el a tömegek tudatáig. Tavaszig a kormány várhatóan a szavazatszerzés célja alá rendeli a költségvetési politikát, egyrészt folytatódhat az emberek pénztárcáját dagasztó osztogatás, másrészt visszavehetnek a kevés politikai haszonnal kecsegtető költekezésből. A nagy kérdés inkább az, hogy mi jön a választás után, mekkora kiigazításra lesz szükség az egyensúlyi mutatók stabilizálásához.