„Ne a szobrot fotózd, nézd, ott van egy egész csapatnyi nyúl!” – kiált rám egy középkorú nő a wiesbadeni Kurpark kellős közepén, kapásból angolul. Nyilván csak a külföldiek csodálkoznak rá, hogy mennyi kortárs szobrot szórtak szét a hatalmas parkban (meg úgy általában a német városok tetszőleges pontjain). Az meg végképp csupán nekünk meglepő, hogy egy ugrásra a város egyik legforgalmasabb főútjától, az előkelő üzletekkel szegélyezett Wilhelmstrassétól (amit a helyiek szimplán Rue néven emlegetnek), méretes nyulak és sándorpapagájok kóricálnak.
Utóbbiakat még Nagy Sándor hozta magával Európába, és jól el is szaporodtak. Náluk csak kacsa van több a parkban – hoppá, nem is kacsák, hanem ludak, döbbenek rá, miután pár percig gyanakodva nézem szokatlan méretüket. És máris elindul a fejemben a Nils Holgersson-rajzfilm főcímzenéje, miközben a város egyik leghíresebb épülete, a Kurhaus (fürdő, kaszinó és koncertterem) felé sétálok.

A Frankfurttól negyven kilométerre fekvő Wiesbadent Németország legzöldebb nagyvárosának is nevezik. Még a főutak mentén is hatalmas platánokat ültettek, így pár utcával távolabb már nyoma sincs a forgalom zajának. Egyáltalán nem gondolnám, hogy csaknem háromszázezren laknak itt, inkább néhány tízezres, kellemes, élhető kisvárosnak tűnik, tele különböző stílusú és korú, szép házakkal.