Örök kívülálló vagyok

Máriásék szerettek társaságba járni. József, az apa a péterváradi kórház igazgatója, Adél, az anya a helyi rádió komolyzenei szerkesztője volt. Ismerték és szerették őket Újvidéken, de szívesen ismerkedtek mindenhol, még nyaraláskor a tengerparton is. Két gyerekükkel minden héten jártak koncertekre, kiállításokra, felolvasásokra, a programok után szívesen maradtak koccintani, vitázni, mulatni a rivalizáló művészeken.


Az 1980-as évek Vajdaságában vagyunk, tombolt az avantgárd Ladik Katalin színészetével, Szombathy Bálint képzőművészetével, Tolnai Ottó irodalmával és Király Ernő zenéjével. Ők voltak azok, akik a szerbiai magyar kisebbség különleges példaképeivé váltak – a térségükben formálódó erőszakra is reagáló – harsány avantgárd művészetükkel.
De a Máriás házaspárnak nemcsak itt voltak barátaik, hanem Londonban, Párizsban, Berlinben és Dániában is. Máriás Béla, azaz drMáriás ebbe a pacifista-humanista családba született bele, mindig maga körül érezte azt a pezsgő művészi közeget, és idővel ő is belenőtt. Bár beszűrődtek az elfojtott indulatok, Máriásék családi valósága még mindig inkább a béke volt.


A politikáé már nem annyira. Slobodan Miloševic’ a 80-as évek közepén kezdett felemelkedni az őt megelőző Tito elnök kultuszának módszeres lerombolásával, és ahogy az lenni szokott, a magáé felépítésével. drMáriás akkor a Belgrádi Művészeti Egyetem hallgatója volt, környezetében szerbek, horvátok, magyarok, szlovákok alkottak együtt úgy, mintha egy párhuzamos valóságban nem kéne éppen gyűlölniük egymást.