„Tanár úr, mi addig fent leszünk” – hallom, ahogy belépek a Hajós utcai kis ékszergalériába. Még mielőtt befogadhatnám az ezüst modern formáitól csillogó földszintet, szemem akaratlanul is keresi, mit jelent a fent. A hangokból kis műhelyt sejtek, ahonnan a művek levándorolnak a kiállítótérbe. Hirtelen nem tudom eldönteni, boltban vagy egy apránként, de mindig változó tárlaton vagyok.

A tanár úr, azaz Péter Vladimir várja, hogy megérkezzek, nemcsak az utcáról, hanem az ámulatból is. „Ezeket én terveztem” – mutat körbe az üzletben. A bútorokra gondol, az ékszerek – nem is kérdés – mind az ő munkái. „Nehéz ékszert úgy kiállítani, hogy hozzáférhető legyen, de azért el is legyen zárva.” Az üvegek mögött lépcsős zöld bársony színpadot kapnak a Wladis Galéria jól felismerhető alkotásai. Pár igazán egyedi darabon megakad a tekintetem. „Ez például egy ónixgyöngyökből készült nyakék, az anyagot Münchenben vásároltam hozzá. Egy van belőle. Ha megvennék, még sajnálnám is egy kicsit” – mosolyog.

A művészektől már-már elvárt visszafogottsággal, szinte suttogva beszél, miközben az aprócska vitrines asztalhoz invitál, hogy elmesélje, hogyan lett a Wladisból összetéveszthetetlen ékszerek manufaktúrája. Vagy ami még fontosabb, hogyan lett Péter Vladimirből iskolateremtő. Mert iskolát, sőt műfajt teremtett. A modern magyar iparművészeti kultúra egyik legjelentősebb alakja, a tárgyalkotás mestere, aki látható tényezővé tette a hordozható művészi alkotásokat, az esztétikai testékítést. A létező szocializmus árnyékában úgy kreált magának karaktert és márkát, hogy közben tervezőművészek generációit is felnevelte.

A matyó hímzéstől a bizsuig terjedő kínálatot inkább az árcédula, mint a művészi érték formálta. Nem volt ékszer. Az egyedi jeleket hordozó, felismerhető művészi alkotás látható módon nem létezett.

Ahogy leülünk az asztalhoz, új értelmet nyer a tanár úr megszólítás: kezdetnek rövid történelemlecke gyanánt korképet fest karrierje indulásáról. „Ez sok mindenre rávilágít. A művészetről beszélünk, és a művészetnek az egyik legfontosabb közege, követelménye a szabadság, mind gondolkodási, mind mozgási szempontból is. Ezek nagyjából ebben a sorrendben hiányoztak.”

Ékszerek mellett különféle használati tárgyakat is készít.

Gúzsba kötött kezekkel
Talán úgy lehet a legnehezebb az embernek a szakmájában alkotni, ha a nagy semmibe érkezik – a művészetre és ezen belül az ötvösségre pedig hatványozottan igaz volt az a légüres tér, amin a kádári–aczéli Magyarország pecsétje ült. Akkoriban a nemesfémeken állami monopólium volt, a szakmát a középületekre kvótaszerűen előírt díszítőelem-mennyiség, a szocialista épületplasztika tartotta el.

Az Iparművészeti Vállalat korában járunk, amikor a szerény kínálat és a specializált tudás hiánya korlátozta azokat, akik mégis a háromdimenziós művészi tér világában szerettek volna bolyongani. Jellegzetes polgári műfaj lévén, az ötvösség „magánpraxisa” megszűnt létezni. Akinek az Állami Pénzverő munkájához nem fűlt a foga, annak megszakadt a kapcsolata a szakmával.

A hiánygazdaságban nemcsak nemesfémhez nem lehetett szabadon hozzájutni, az esztétikai igényesség is hiányzott – bár ez nehezen róható fel a kor emberének. Ha hiánygazdaság van, nincsenek igények. A sorba beállva majd azt kapok, ami van, és remélem, hogy ez hasonlít ahhoz, amit a többiek is hordanak. A matyó hímzéstől a bizsuig terjedő kínálatot inkább az árcédula, mint a művészi érték formálta. „Nem volt ékszer. Az egyedi jeleket hordozó, felismerhető művészi alkotás látható módon nem létezett. Voltak kitűnő kollégák, akik kedvtelésből, a fióknak vagy kiállításra készítettek egyedi ékszert, de ez láthatatlan volt – nem változtatta meg az utca arculatát.”

A tehetséges emberek persze itthon is tehetségesek, de a képzés is tétova volt. Az egyetlen budapesti iskola, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnázium próbálta alapkészségekkel fejleszteni a diákok sötétben tapogatózását. Az ezeken a készségeken túlmutató oktatás – a művészeti kontextus, a megrendelői igény, a használati cél figyelembevétele – az akkor még Iparművészeti Főiskolának nevezett, mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (Mome) ötvösképzésében sem kapott nagy szerepet, a tanítás igazodott a kor hiánygazdaságához.

A kereslet és kínálat által kétszeresen gúzsba kötött iparművészkezeken a politika azért tekert még egyet. A szocialista ideológia fél szemmel mindig gyanúsan nézte az ipar- és képzőművészetet, a leginkább az utóbbit: a végén még valamit mond is, és ha az a valami nem pontosan felel meg a hivatalosan sugallt eszmének, az már probléma. Az iparművészetnél ez ritkábban fordult elő, a tárgyalkotó művészetet inkább tekintették veszélytelen közegnek – de gyakran ugyanúgy a politika osztotta a lapokat.

„Nagyon érdekeltek a tárgyak, mindennek a készítése, szétszedése és megfejtése.”

Gubancos puttonnyal
Ebbe a szakmai vákuumba érkezett meg – a hiányérzetet már kiskorától magával cipelve – Péter Vladimir. Jómódú polgári környezetet aligha kapott vidékről felköltöző, első generációs értelmiségi szüleitől, értő szellemi örökséget viszont igen. „Szegény körülmények között kezdték el az életüket, végigkísérte őket az üldöztetés. Gubancos puttony, amit én kaptam, de panaszra nincs okom” – mosolyog.

Művészcsaládba született, édesanyja, Anna Margit festőművész, édesapja, Péter Imre újságíró volt. A könyvespolcok, a beszélgetések, a náluk megforduló kollégák mind-mind formálták a sejtését, hogy milyennek kellene lennie az életnek. Ebben a környezetben felnőve nem is volt kérdés a művészpálya.

„Már nagyon hamar kiderült, hogy ügyes kezű vagyok, és ebben különbözöm a korosztályomtól. Nagyon érdekeltek a tárgyak, mindennek a készítése, szétszedése és megfejtése. Na, most mire predesztinálja ez az embert akkor, amikor pályaválasztási döntést kell hoznia?” – mondja. Tizennégy évesen beiratkozott a Török Pál utcai gimnáziumba, ötvös szakra, majd az Iparművészetin Engelsz József diákja lett.

Kíváncsi természete és szemléletmódja már ekkor megmutatkozott, minden érdekelte, így mindig feszegette szakmája korlátait. Más anyagokkal, más készítésmódokkal, iskolákkal is kísérletezett. „Idegen szakokon legalább annyit tartózkodtam, mint a sajátomon. Ez a fajta mindenevés máig megmaradt, nagyon sokat kirándulok más műfajokban.”
Már egyetemistakorában készített modelleket üzleteknek, de leginkább magánpraxisára támaszkodott, megrendelőivel – vagy ahogy ő hívja, tárgyainak használóival – megbeszélte, mit szeretnének. A hiánygazdaság, amikor azzal kell dolgozni, ami megkapható és elérhető, találékonnyá tette a pályáján, de a műtermébe időnként becsöngető érdeklődők nem biztosítottak színvonalas szakmai életet. „Még akkor sem, ha legjobb képességeim szerint dolgoztam. Hamar rájöttünk a barátaimmal, kollégáimmal, hogy ha láthatóságot akarunk magunknak, össze kell fognunk.”
Az 1975-ben alakult, hat, különböző területekről érkező művészt tömörítő Manuál Csoport ezt a fajta láthatóságot adta meg Péter Vladimirnek. Ahogy mondja, fölizzott körülöttük a levegő, a fiatalos, színes, az eddigiektől eltérő attitűd hamar népszerűvé tette őket. A munkán kívül is összetartó társaságot még külföldre is vitték kiállításokra.
„Ezt persze nem mi döntöttük el, nem így működött annak idején. Jó cégér volt az országnak, ha minket mutogattak. Kaptunk egy pici levegőt.” A Manuál pár év közös munka, kiállítások és sikerek után végül feloszlott, de mint indító közeg jelentős tényező volt későbbi tervezőművészi életének megalapozásában.

Nem ötvöst vagy keramikust kell képezni, hanem tervezőművészt, és a tanítás azzal kezdődik, hogy majd ő döntse el, mi az az eljárás és anyag, ami a legmegfelelőbb a céljainak.

A szocialista ideológia szorítása a 80-as években egyre enyhült, nagyobb volt a mozgástér is, ennek köszönhetően az akkor még ritkaságszámba menő külföldi ösztöndíjjal Dániában tölthetett pár hónapot világhírű tervezők mellett. Művészi életstílust, hozzáállást tanult itt. A világhírű esztergált fajátékok galériáját, a Kay Bojesent felkutatva jött rá, hogyan lehet az iparművészek világában egy tervező köré egy egész márkát fölépíteni.
„Magocskát ültetett el az agyamban, hogy ilyen létezik. A Hans Hansennél kezdtem el dolgozni. Ezt a művészi létformát szerettem volna elsajátítani. Vágyálmom volt, hogy tervezzek nekik, hazajöttem, és elkészítettem egy kollekciót, hátha tetszene nekik valamelyik darab. Mindegyiket kérték, évekig forgalmazták” – nevet a szeme.

Kíváncsiságtól vezérelve
A vásárló beléptét jelző csengő szakítja meg egy pillanatra a tanár urat. „Békeidőben kitenném a zárva táblácskát” – mondja. Semmi szükség, legyintek, és a szünetet kihasználva felpattanok, hogy újra megcsodáljam a kiállítást. Kevéssé értek a szakmához, az iparművészethez, ezt még beszélgetésünk elején bevallottam neki. Tárgyainak egyedi jegyei, vagy ahogy ő mondja, a stiláris következetesség azonban a laikusnak is szembetűnő.

Tiszta, modern, nagy felületű ezüst formákat látok, sokszor fenyegetően méretes ékkőberakásokat, állatformák és különböző használati tárgyak – nagyítók, hajtűk – sokaságát. Az egyik ezüstnagyító párja Péter úr mellkasán pihen. „Saját ékszereit hordja?” – kérdezem, mire a nagyító mellett hüvelykujján lévő gyűrűjére és az alig észrevehető fülbevalójára mutat. „A fülem Dániában lövettem ki – mosolyog. – Ez akkoriban itthon lázadásnak számított.”
Akármennyire is merész egy-egy ékszere, valóban megmarad hordható darabnak. 1984-től, az egyetemi grádicsokat végigjárva, doktorálva és habilitálva így is tanította az időközben egyetemmé váló Iparművészetin a tervezést: fontos a használati szempont, a rendeltetésnek való megfelelés, az ötvösség, a tárgykészítés alkalmazott művészet mivolta. Ezzel a nyugati iskolák autonóm művészeti, fősodros iránya ellen evezett, ahol sokkal inkább számított az ékszerek képzőművészeti jellege, az egyedi, kiállításra készülő darabok és a mögöttes művészeti üzenet, a sztori.
A szakterületét, majd tanszékét végül nem ékszertervezésnek, és nem is ötvösnek hívta. ­Tárgyalkotókat nevelt és képzett, az ékszertervezés a curriculumban két félévnyi tananyagot ölelt fel. Egybenyitotta a különböző tervezői területek műhelyeit, és mindenevő szemléletét előtérbe helyezve szabad átjárást biztosított diákjainak. „Sokirányú tapogatózásom az oktatásomban is érvényesült. Nem ötvöst vagy keramikust kell képezni, hanem tervezőművészt, és a tanítás azzal kezdődik, hogy majd ő döntse el, mi az az eljárás és anyag, ami a legmegfelelőbb a céljainak. Nincs olyan, hogy te ide nem mehetsz be, mert nem tudsz kalapálni. Akkor majd megtanítunk. Ez a kíváncsiságvezérelt oktatás a fontos.”

Munkássága, egyedi szemlélete az inkább autonóm képzőművészet felé tolódó szaktársak ellenérzéseit is kiválthatta, de a magyarországi kontextusban, történelmünk gubancos puttonyával más megközelítés ilyen jól nem működhetett volna. „Abban a világban a lehető legjobbat tette a szakmával, akkor ez volt a legelőremutatóbb és a legmegfoghatóbb tudás – mondja volt diákja, Vékony Fanni formatervező, a Szimultán Művészeti Iskola tanára. – Elképesztően nagy hatású ember, komoly és konkrét elképzelései vannak arról, hogy milyen a szakma múltja, jelenje és jövője.”
Klasszikus műveltségével nevelte fel a szakmai elitet, a háromdimenziós világ mellett a tárgyak gondolati síkját, a tárgyműveltséget is hangsúlyozva. Szerinte ugyanis ahhoz, hogy valaki érdemben hozzá tudjon adni az emberiség már meglévő tárgytömegéhez, ismernie kell, mi történt előtte. „Erős gondolati tartalom bújik meg minden egyes ceruzavonása mögött. Miközben egy alkotáson gondolkodik, ott van a fejében az emberiség teljes tárgyformáló múltja, nem csak a centik és a grammok számítanak. Ez a fajta összetett gondolkodásmód meghatározta a tanítványait is” – mondja róla Tóth Zoltán ékszertervező művész.

Az ékszergalériába belépve nehéz eldönteni, hogy az ember üzletben vagy egy apránként, de mindig változó tárlaton van.

Újból klasszikus
Ahogy elköszön a vásárló, az asztalhoz visszaülve szakmai örökségéről beszélünk. A szóhasználat már-már banálisnak tűnhet, Péter Vladimir esetében azonban sokrétű, háromszor is körbejárható fogalom. Az első értelmében maga az üzlet is az, a Wladis Galéria neve, ismertsége, utcaformáló ékszerei kézzelfogható lenyomatai munkásságának. „Létrejött ez a modell, ez a művészi attitűd, aminek fényében nem kell szégyellnem, hogy kereskedelmi tevékenység is van mögötte.”

Már a második-harmadik generáció ismeri a márkáját, fontosnak tartja, hogy akinek kultúrája és igénye van a tárgyművészethez, megtalálja őt. „Egy kis klub is ez a maga módján. A Zeneakadémián néha nézem, hogy hány munkámmal találkozom. Ezzel együtt ugyanakkor színesedik is az ékszerkínálat, ami nagyon jó. Én nem akarok mindenkinek tetszeni. Az gyanús is, ha valaki mindenkinek tetszik.”

A Wladis nemcsak bekerült a modern magyar ékszerművészet élvonalába, meg is alapozta azt – erre a szakmában ismert tervezők is rábólintanak. „A saját életén belül vált a teljesen újból, nehezen befogadhatóból klasszikussá. Ez az egészen elképesztő, hogy ez egyetlen életúton belül megtörtént” – mondja Vékony Fanni. A magyar ékszerkészítők körében kétségkívül az egyik, ha nem a legismertebb márka – persze hatalmas fór az évtizedes múlt és a konzisztens, kiszámítható művészeti elemek együttese. „A Wladis minden darabján érződik, hogy ki készítette” – teszi hozzá Fanni.
Második nagy öröksége oktatási karrierje, a Tárgyalkotó Tanszék megalapozása. Habár a Mome jelenlegi irányvonala inkább a nyugati, képzőművészet felé tolódó iskola felé lépeget, szemléletét, hatását, tervezői gondolkodását és az egyszerű tárgyaktól a bonyolultabbak, összetettebbek felé mozduló képzési reformját ma is érezni.

Létrejött ez a modell, ez a művészi attitűd, aminek fényében nem kell szégyellnem, hogy kereskedelmi tevékenység is van mögötte.

Három évtizedes tevékenységének, generációk felnevelésének eredménye, hogy a karakteres, meghatározó mesterember lenyomata szinte az egész szakmán jelen van – még ha önálló alkotóvá váló diákjai különbözni vágyása miatt sokszor láthatatlanul. „Sosem gondoltam volna – mondja –, hogy az oktatás ilyen fontossá válik nekem. Ki kellett találnom, mire van szükségük a fiataloknak. Izgalmas volt, eleinte hétről hétre módosítottam a tanterven, kísérleteztem, mi az, ami érdekes, érthető és átadható.”

Legnagyobb hatása azonban a műfaj megteremtéséhez kapcsolható. A korszellem vákuumában, a tétova kereslet és a hamis kínálat által gúzsba kötött kézzel, gubancos puttonyával, önnön kíváncsiságától vezérelve alkotott és oktatott újat, ma már klasszikusat.

Szakmai tevékenységét Munkácsy Mihály-díjjal, érdemes művész címmel, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagságával is elismerték. Örül nekik, de nem gondolja túl őket – a lovagkeresztjét vissza is adta. „A díjakat az ember nem kapja, hanem adják neki. Nem ezzel kelek és fekszem. Igazából csak akkor jutnak eszembe, amikor valahol, például egy boltban vagy egy múzeumban rám szólnak, hogy a »bácsi, ne nyúljon hozzá!«. Akkor azért magamban felsorolom őket” – nevet.