Előző negyedéves jelentésünkben odáig jutottunk, hogy a magyar gazdaság erőn felül kiköltekezve, lényegében letolt gatyával szaladt bele az újabb viharba, amit a háború kitörése okozott. A konfliktus tovább növelte az energiaárakat, szakította el az ellátási láncokat, fokozta az inflációs várakozásokat. Biztos volt, hogy akárki alakít kormányt, azonnal komoly kiigazításról kell döntenie, a kérdés ennek nagysága és mikéntje volt.

Miután a Fidesz a közvélemény-kutatások által jelzettnél is jóval nagyobb különbséggel megnyerte a választást, a piaci várakozás az lett, hogy az új Orbán-kormány a 10-es évek elején használt külön­adós módszerhez nyúl vissza, miközben visszavesz a választásra szánt populista árstopokból, és békülékenyebb hangol üt meg az unióval, hogy minél hamarabb hozzájusson az uniós forrásokhoz. Ebből azonban csak a különadóztatás valósult meg, a piac kiábrándulása pedig szépen követhető a forint árfolyamán – különösen látványos az alulteljesítés a régiós devizákkal szemben.

A méretes, a két év alatt a GDP mintegy hét százalékára rúgó megszorító csomag összerakásánál a fő szempont az volt, hogy minél kevesebbet érezzenek belőle az emberek közvetlenül. A benzin ára nem emelkedhet, emiatt a környékbeli országokból beindult a benzinturizmus, be kellett vezetni, hogy csak magyar forgalmival jár a mesterségesen alacsonyan tartott ár. A kamatstopot is újra meghosszabbították, azt üzenve az adósoknak, hogy megéri felelőtlennek lenni. Az járt rosszul, aki a rosszabb időkre készülve átváltott a drágább fix kamatozású hitelekre, aki pedig maradt a változóban, vállalva a kamatemelkedés kockázatát, most azt látja, hogy ha gond van, állam bácsi úgyis megsegíti.

A költségvetés bevételi oldalát helyretenni hivatott ágazati különadókat extraprofit­adóként kezdték kommunikálni, megugró profitokról azonban egy kivétellel nem lehet beszélni a kipécézett szektorokban. Igazából egyedül a Molnál áll meg, hogy tekintélyes plusz nyereség pottyant az ölébe a jelenlegi gazdasági folyamatok révén, egészen konkrétan azért, mert az általa feldolgozott Ural típusú orosz olaj ára messze lemaradt a Brent vagy a WTI típusú mögött. A bankoknál annyi még igaz, hogy a magasabb kamatszint szélesíti a marzsukat, de azzal is számolniuk kell, hogy a következő időszakban visszaesik a hiteleik iránti kereslet.

A bankok persze jól kerestek az államilag támogatott hitelkonstrukciókon az elmúlt időszakban, de ennél sokkal jobban tolta az állam például az építőipart, mégse vonatkozik rá a különadóztatás. Ha már mindenképp a nehezen értelmezhető extraprofit kifejezésből kell kiindulni, a legtöbb szakértő a kaszinókat emlegeti, ezek is kimaradtak az adóból. Nehéz nem felfedezni azt az összefüggést, hogy olyan szektorok, amelyeknél a kormány a jelenleginél nagyobb magyar tulajdont szeretne, nyakukba kapták a különadót, ahol viszont már ma is erős az úgynevezett „nemzeti tőkésosztály”, ők kimaradtak.

A teljes, két év alatt mintegy kétezer milliárdos plusz adóbevételhez képest viszonylag kis összeget, hatvanmilliárdot terveznek a légitársaságoktól beszedni, mégis ennek lett talán a legkomolyabb visszhangja. Egyszerűen azért, mert friss piacvezetőként ennek az adónak a legnagyobb érintettje az a cég, amelyik nem a megszokott „csendben ülünk, vagy bullshitelünk” céges kommunikációt alkalmazza, hanem régóta harsányan, bárkit a francba küldve mondja azt, ami az érdekeinek megfelelő. Nehezen vitatható, hogy komoly veszteségre nem lehet extraprofitadót kivetni, a Ryanair ezt lobogtatva idiótázta napokon át az adót propagáló Nagy Márton minisztert – a mellett, hogy rendre visszaszólva cáfolta a kormány kommunikációjában felbukkanó „tévedéseket”.

A Magyarországon újdonságnak és ritkaságnak számító látványos kommunikációs adok-kapok után valószínűleg jogi csata kezdődik, nem tudni ugyanis, konkrétan mire alapozva fenyegeti a kormány milliárdos büntetéssel a Ryanairt az utasok után fizetendő adó áthárítása miatt, ha az uniós szabályok értelmében az árazás a légitársaságok joga, a jegyeladás után kivetett új adókat pedig az üzletszabályzatuk alapján kérhetik el az utasoktól. Az viszont szinte biztosra vehető, hogy az új költség miatt a légitársaságok ősszel szűkítik magyarországi járatkínálatukat, ami a turizmusból származó bevételeken is meg fog látszani.
A különadókkal kapcsolatban néhány hét után az is kiderült, hogy az előzetes kommunikációval szemben egy részük nem két évre szól, hanem terveznek vele később is. A költségvetés kiadási oldalán tervezett bő kétezer milliárdos spórolás részleteivel azonban lapzártánkig adós maradt a kormány, annyit tudni, hogy a fele a minisztériumok kiadáscsökkentéséből, másik fele beruházások elhalasztásából jöhet össze.

Az elmúlt hónapokban nem igazolódott az a várakozás, hogy a kormány kész komoly engedményeket tenni a jogállamisági vitában azért, hogy hozzájusson a visszatartott, illetve később érkező uniós forrásokhoz. Kommunikációs szinten ugyan jelezték a kompromisszumkészséget, a 2023-as költségvetési tervben számolnak is az EU-forrásokkal, ám közben látványos konfliktusba állt bele nagyon keményen, vétófenyegetéssel a kormány az Oroszország elleni olajembargó ügyében. Brüsszeli források szerint elszigeteltsége látványosabb, mint valaha – a forint régiót alulteljesítő gyengülésének egyik okául is rendszerint felhozzák ezt a tényezőt a szakértők.

A Magyar Nemzeti Bank kamatpolitikája is okozhatott forinteladásokat, a piacot ugyanis meglepte, hogy megint lassítottak az emelés ütemén, miközben az inflációs nyomás csöppet se enyhült. Ezt végül a 400-as árfolyam környékén egy nagyobb emeléssel próbálták kompenzálni. Sajnos a világszerte legnagyobb problémát jelentő infláció tekintetében kifejezetten rosszul állunk. Ha kivesszük a képből az energiát és a feldolgozatlan élelmiszereket, dobogós helyen áll az ország az unióban az áremelkedés ütemét tekintve. Az így számított, májusi 10,7 százalékos éves változásnál csak Litvániában és Csehországban mértek magasabbat.

A növekedéssel kapcsolatban az elmúlt negyedévben ismét kissé lejjebb csúsztak a várakozások, az év végétől rövid recesszióba is süllyedhet a magyar gazdaság. Ez azonban nem lenne kirívó a világban, globálisan is a növekedési várakozások csökkenéséről és az infláció felpörgéséről szóltak az elmúlt hónapok. Ahhoz képest, hogy tavaly fél éven át nyomta a Federal Reserve az „infláció átmeneti” mantrát, most már közel dupla akkora számok keringenek az amerikai inflációról, négy–öt helyett nyolc százalék feletti adatok jönnek havonta. Ez már komolyan megborította a tőzsdéket, átárazva főleg a tech szektor részvényeit is.

Májusban ismét volt egy rövid időszak, amikor a piac elkezdte elhinni, hogy az infláció tetőzik, de végül a májusi adat kisebb sokkot okozott: 8,6 százaléknál magasabb számot utoljára 1981-ben láthattunk. Erre hirtelen a korábbinál gyorsabb kamatemelési ütemet kezdtek árazni további tekintélyes (egy hét alatt közel tíz százalék) részvénypiaci zakó mellett. Közben egyre biztosabb, hogy az Európai Központi Bank is kénytelen beállni a sorba azzal együtt, hogy a perifériaországok elszálló hozamszintjét is kezelni próbálja.
Kritikus helyzetben indult tehát a nyár: az inflációt nem sikerült megállítani, a monetáris szigor (kamatemelés) mellé a mennyiségi élénkítés helyét is a szigorítás vette át, közben egyre erősebbek a recessziós félelmek az óceán mindkét partján.

Jaksity György kommentje:
Nagy öröm ez minden magyarnak, hogy ismét dobogósok vagyunk. Az inflációt tekintve a harmadik helyet, a családi kedvezmény nélkül számított adóéket illetően pedig az elsőt sikerült megszerezni. És ugyan a tánya csak kilenc százalék, és szabadságharcunk kiterjed a multik védelmére a globális minimumadó ellen, de ha összeadjuk az egyéb vállalati adókat (iparűzési, különadók, „extraprofit­adó” stb.), akkor a dobogós helyezés ott is biztosítva van.