I.

„Láttam rajta, hogy bátor. Hogy van benne valamiféle elemi kíváncsiság. Hogy jókedvűen kockáztat. Hogy nem akar vigyázni magára, nem védi magát. Ezek nem a jó színész alaptulajdonságai. Hanem a nagy színészé.”

Enyedi Ildikó

Enyedi Ildikó a Terápia castingján találkozott először Nagy Ervinnel, de már évekkel előtte felfigyelt rá – elsősorban nem a színházban, mint mások, hanem Török Ferenc 2004-es, Szezon című filmjében. Ervin addigra már keresett színész volt, a rendező a filmet látva mégis azt érezte, hogy többre, mélyebbre is képes. „Tudtam, hogy itt még nagyon nagy tartalékok vannak – meséli az első emlékéről. – Nagyon szeretnék még egyszer életemben dolgozni vele, és egy nagy, összetett szerepet írni neki. Rendező vagyok, így önző módon azt remélem, hogy a színészet megmarad a fő szenvedélyének. De tudom, hogy nagyon sok minden más is érdekli a világból.”

Hogy mennyi minden, elsőre talán nem is látszik. Ervin negyedik hónapja forgatja az RTL Zámbó Jimmy életét feldolgozó sorozatát, de az elmúlt időszakban ennél láthatatlanabb projektekbe is belevágott. A covid alatt beszállt csendestársnak a Nagypapa konyhája nevű étterembe, mostanában pedig „mágnesként” gyűjti maga köré egy új projektre azokat az embereket – például Bodzsár Márk rendezőt és Péterfy Gergely író-forgatókönyvírót –, akikkel eddigi pályáján élvezte a közös munkát. Ezúttal nem színészkedne: a terv, hogy egy új produkciós céget hozzon létre, ahol a fejlesztéstől a gyártásig mindent lefednének.

„Tovább akarok lépni a színészettől, hogy komplexebb dolgokba is bele tudjak vágni – mondja, majd tárgyilagosan hozzáteszi: – És több pénzt keresni, hogy ha utána azt találom ki, hogy cirkuszszínházba vágjak bele Keresztes Tamással, ahol Lakatos Márk a stylist, akkor azt is ki tudjam fizetni.”

Mindehhez fontos előzmény volt, hogy másfél éve otthagyta a Katonát. Azóta, hogy vendégszínész, sokkal tudatosabban lép át új területekre, mert maga kontrollálja „a műfaji kiruccanásokat”. A produkciós céggel az is a célja, hogy több lábon is meg tudjon állni. „Sosem akartam szakbarbár lenni. Azt hiszem, jobban tudom élvezni az életet, mint a szakmám nagy része. Bennem erősen jelen van, hogy azért dolgozok, hogy éljek, nem azért élek, hogy dolgozzak. A színészeknél azért ez általában fordítva van, imádnak ugyanazon az egy négyzetkilométeren meghalni, és nem nagyon töltekeznek, sem szellemi, sem testi értelemben.”

Úgy látja, egy-két sorozatszereplés után elég tőkéje lesz ahhoz, hogy finanszírozni tudjon egy sorozatot, de már most nagyban gondolkozik, ötleteit az RTL-hez, az HBO-hoz vagy akár a Netflixhez is elvinné. „Egy komoly reformkor előtt állunk. Akármit találsz ki Dél-Koreától Norvégiáig, ha elég jó és unikális, meg fogják venni, és le fogják adni” – mondja magabiztosan.
Az elmúlt hónapokban azonban leginkább Zámbó Jimmyre koncentrált. Otthon az ő dalait dúdolgatta, gyakorolgatta az énekes jellegzetes kézmozdulatait és gesztusait, és számos órát eltöltött azzal, hogy a Zámbó család mindennapjairól szóló régi VHS-felvételeket nézegetett. Az elszántság érthető, a magyar filmtörténetben sohasem volt még példa saját fejlesztésű életrajzi sorozatra, az RTL viszont nemrég belevágott egy tízrészes, az énekes életét bemutató sorozat fejlesztésébe és forgatásába. Ervinnek ezúttal nem egy sikeres, arrogáns vállalkozót vagy egy jófej tanárt kell megformálnia, ahol a keretek ugyan adottak, de a karakter olyan lesz, amilyenre ő kitalálja. Zámbó Jimmyről mindenkinek van emléke és elképzelése. A tét most az, hogy elhiszik-e neki a nézők, hogy egy hosszú korszak egyik legfontosabb és legmegosztóbb ikonja, valaki, akinek halála után három nappal több mint 3,3 millió ember ült le a tévé elé, hogy megnézze a TV2 emlékműsorát.

Emiatt nem csoda, hogy Ervin azt mondja, csúszós pillanat előtt áll a pályáján. Több mint húsz évig volt a Katona József Színház társulatának állandó tagja, alakított többek között mohó, de eszes borbélysegédet, kissé agyalágyult bérgyilkost, családi drámát titkolni próbáló polgármestert és womanizer Odüsszeuszt. Egyik sem áll közel a személyiségéhez. „De a színház ezt feloldja.”
A Jászai Mari tértől egy sarokra beszélgetünk, a címlapfotózás előtt és után ülünk le egy csendesebb sarokba. Ervin kezében reggelihez késői, ebédhez korai panini. Lenyeli a falatot, majd folytatja: „Ezért is voltam a Katonában, mert sokféle szerepet tudtam játszani. Agyeldobásban és szélsőségekben a színház megengedőbb műfaj. Zámbó Imre viszont nagyon messze van az alapkarakteremtől. Jobban is félek ettől a szereptől, mintha színházban kellene eljátszanom valami szélsőséget. Nagyon sok ismeretlenes egyenlet ez, filmszereppel ekkora kockázatot még nem vállaltam.”

Kénytelen vagyok elhinni neki, a félelem ugyanis nem látszik rajta. „Akkor mi győzött meg?” – kérdezem. „A maszkpróba – vágja rá. – Ott hittem el, hogy meg tudom csinálni, mert fel tudom magam vértezni a gesztusaival, hogy ne csak karakterszínészet legyen, hanem valóban egy főszereplőt játsszak el.” Aztán sorolja a többit. A forgatókönyv. A szereposztás. Az eredeti helyszínek. „Minden csillag összeállt ahhoz, hogy valami igazán jót csináljunk.”
A Királyt március óta forgatja A Tanárt és a Válótársakat is rendező Kovács Dániel Richárd­dal. Az elmúlt hetekben szinte mindennap hajnalban kelt, öt órakor már várta az autó, hogy a belvárosból Csepelre vigye, a Jimmy-sorozat forgatási helyszínére. Háromnegyed hatkor precall – beöltöztetik, sminkelik, göndör hajára felkerül a paróka, az ikonikus hajkorona –, fél nyolckor próba, nyolctól estébe hajlóan forgatás. „Nagyon fárasztó a tempó – mondja. – Olyan, mintha nem is sorozatot, hanem komoly mozifilmet gyártanánk, annak minden nehézségével és pozitívumával együtt.”

„A Jimmy-gondolatnak jól áll, hogy tévésorozat, és nem játékfilm” – mondja Mundruczó Kornél, akivel Ervin egyetemista kora óta jóban van. A rendező szerint ez most az egyik legérdekesebb projekt, ami Magyarországon zajlik. „Kicsi benne a rizikó, szerintem tökéletes ötlet, hogy Ervin játssza el a főszerepet. Fantasztikus hangja van, egy időben még az Operába is áthívták. Emiatt nemcsak el fogja tudni énekelni a dalokat, hanem pontosan tudja, milyen énekesnek lenni, mert benne van a zene. Azt gondolom, Jimmyben is volt egy csomó olyan báj és szeretet, ami Ervinben is megvan, és rengeteg olyan provokatív és sötét gondolat, ami Ervinnek jól fog állni. Ezt a kétarcúságot, ami Jimmy és a 90-es évek Magyarországa volt, ő mind ismeri.”

„Nem mondom, hogy mindig teljesen jól működött, de egyértelműen kiragyogott a többiek közül. Horvaival néhány órán egymás mellett ültünk. Ervin jeleneteinél mindig ugyanazt súgta a fülembe: na, ő egy művész!”

Máté gábor

II.

A Dunaújváros Ságvári városrészén élő Nagy család életében Zámbó Jimmy nem volt mindennapos jelenség, az egész famíliát a sport kötötte le. Nagy Ervin az MTK-ban is megforduló profi labdarúgó volt, felesége, Kecskeméti Margit kézilabdázott, később edző lett, fiuk is reggeltől estig edzésekre járt – öttusa és foci. Amikor nem edzett, Ervin akkor is leginkább sportolt: gördeszkázott, BMX-ezett, kosárlabdázott, vagy épp beugrott édesanyjához a kézilabdaedzésekre. Egy-két kirívó elfoglaltsága mégis akadt: színjátszókörbe járt, időnként megfordult az iskolai énekkarban, sőt egyik kedvenc általános iskolás tanárának hímzőszakkörén is.

Fizikuma később hatással volt színészi pályájára, de részben az élsportnak tulajdonítja a „senkit nem hagyunk hátra” mentalitását is. No, meg azt, hogy a sikereknek örülni csak felnőtt fejjel tanult meg – hiszen attól, hogy megnyerte a mezei futóversenyt, még nem kell elszállni.
„A magyarok nem szeretik magukat tisztességesen megünnepelni, pedig attól még nem leszünk nagyképű népség – mondja. – Nem szabad örülni, mert már készülünk a bajra, és arra, hogy a falu mit mond. A sport miatt sokáig volt rajtam egyfajta végtelen teljesítménykényszer, és ha örültem is a sikereimnek, csak módjával, nehogy azt gondolják, hogy elszálltam. Az emberben ez egy idő után reflexszerű görcsöt szül, és már nem igazán meri megélni a sikert. Ezt fel kell oldani, a lányomnál is próbálom. A boldogság – boldogság. Az öröm – öröm. A gyász – gyász.”

Hosszú folyamat volt, mire sikerült megtanulnia értékelni a sikereit. Két fontos momentumra emlékszik. Huszonnyolc éves volt, épp a Katona büféjében ült, amikor csörgött a telefonja, és megtudta, hogy a Szezonban nyújtott alakításáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat a Magyar Filmszemlén. Jó tíz évvel később kiderült, hogy övé a Kincsem főszerepe. Ez a hír is telefonon jött, a Bartók Béla út elején sétált épp, amikor a rendező, Herendi Gábor felhívta. Mindkétszer ugyanaz az öröm járta át, és egyik esetben sem próbálta kontrollálni.
Jól tanult, jól sportolt, nem verekedett, és nem keveredett rosszba – nem illett volna egy élsportolóhoz, úgy érezte, példát kell mutatnia. Szüleivel is kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolata volt: apját melegszívű, félelmet nem ismerő embernek írja le, aki az ölelésekkel nem fukarkodott, a dicséretekkel már annál inkább. Anyjával bőbeszédűbb a kapcsolata, Margit hetvenhez közelítve is „túrázós, fiatalos és naprakész csaj”, jön-megy, gyakran megnézi fiát a színházban, de nem az a nyomulós típusú anya.

A szülei mindig hallgattak rá, meghallották azt is, hogy színész szeretne lenni. „Elengedtek, és nem gördítettek lelkiismereti köveket az utamba, nem akartak terelgetni, pedig akkor még nem értették, hogy mi ez az egész. Korán felnőttnek kezeltek, bárhova mehettem gördeszkával vagy biciklivel. Ha azt mondtam, most elmegyek udvarolni, mehettem udvarolni. Tudták, hogy van bennem egy nagyfokú felelősség, ösztönösen érezték, hogy jó a nevelésük. Én pedig sohasem éltem vissza vele.”

Elengedték akkor is, amikor tizenhat évesen nyári munka gyanánt kiment Münchenbe kubikolni, és akkor is, amikor ugyanennyi idősen Budapestre költözött, mert felvették a Szabó Ervin Gimnázium színészosztályában az egyik felszabadult helyre. Se előtte, se utána nem érezte magát kirekesztve, itt viszont megtapasztalta, milyen érzés, amikor nem szeretik. Az általános iskolával ellentétben, ahol mindig ő állt a csapatok élére (többek között mint a Mókus őrs vezetője), ő lett a színészettel épphogy csak ismerkedő, vidékről jött félig-focista fiú. Két évig volt elveszve.
Annál inkább élvezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött éveket. A gimnáziumból ő volt az egyetlen, akit felvettek, Máté Gábor és Horvai István osztályába került. Ugyanúgy, ahogy előtte a szülei, itteni tanárai is engedték, hogy menjen a feje után. „Hagyták, hogy a borzas vidéki hülyegyerek hadd csinálja, amit akar – mondja. – Máté Gábor nem akart megváltoztatni, megzabolázni, nem akart klaszterértelmiségit csinálni belőlem. Engedte, hogy ez a szépfiú imázzsal keveredő vidéki nyerseség úgy működjön, ahogy van. Ez az igazi pedagógiai tehetség. Legendás osztályai voltak, a pályán lévő emberek fele az ő keze alól került ki. Ezt sikerült most szétcseszni az SZFE átalakításával.”

Karakán diák volt, emlékszik vissza Máté Gábor. „Néha előfordult, hogy szembeszegült velünk – mondja a Katona igazgatója. – Ha úgy érezte, hogy érdemes az igazságért harcolnia, akkor harcolt. Nem szeretett rossznak látszódni, mindig megpróbálta a lehető legjobb állapotában megmutatni magát. Ez egyrészt természetes, másrészt olykor a jó irányok gátja is. De a jeleneteivel, a kreativitásával mindig kitűnt a többiek közül.”

Ervin nehezen élte meg, hogy élete első főiskolai szereplésével nem tudta lenyűgözni a szüleit. Gogol Kártyások című darabját adták elő, szerepelt benne többek között Mundruczó Kornél is – ez volt az első és egyetlen színdarab, amiben mindketten játszottak. „Emlékszem, Mundruczó egy törpét alakított benne – gátlástalanul felnevet. – Őrült nagy hülyeség volt az egész, borzalmasat buktunk vele. Unalmas volt.” Az előadás végén szülei megértően mindössze annyit mondtak, ez most nem sikerült. Ervin onnantól hosszú évekig nem engedte, hogy megnézzék. „Úgy gondoltam, majd talán tíz év múlva, amikor tényleg jó leszek. És tíz év múlva tényleg jó lettem.”

„Ösztönös színész, akinek van köze a közönséghez. Ez egy veleszületett tudás – és nagyon nagy erő.”

Mundruczó kornél

III.

1999-ben végzett az SZFE-n, és azonnal szerződtette a Katona József Színház. Első nagyszínpadi főszerepe és egyben első nagyot szóló sikere A talizmán volt – a darabra egyszer a tiltás ellenére „a fater is beszökött”. A Máté Gábor rendezésében 2000-ben bemutatott előadást a darabtemetésig kétszázszor adták elő. „A figuraváltásokhoz rengeteg csomagolópapírt használtunk díszletnek. A premier estéjén Gábortól kaptam egy darabka csomagolópapírt, amire azt írta, »Na, ez már valami olyasmi!« Tíz évvel később visszaírtam rá, és bekeretezve visszaadtam neki: »Na, ez most már tényleg valami olyasmi!« Ma is kint van az irodája falán.” Azt mondja, tíz év alatt, amíg a darabot játszották, szinte mindent megtanult bohózatról, állóképességről, a színész és a közönség viszonyáról.

„Ervinnek olyan kapcsolata van a közönséggel, ami keveseknek – mondja róla Mundruczó Kornél. – Az ilyen színészek sokszor nagy veszélyben vannak, mert könnyen felülnek ennek: a közönség visszajelzésének kezdenek el játszani, és nem érdekli őket többé a darab mondanivalója. Ervin érdekes eset ilyen szempontból. Nem a tartalmat, a színdarabról kialakított kritikát vagy véleményt játssza, hanem magát a karaktert.” Mundruczó szerint Ervin már-már „aszketikusan” kitartott a Katona mellett. „Nagyon sok pénzt kereshetett volna ezekkel a szkillekkel, egészen más irányba is irányíthatta volna karrierje szekerét.”

Első nagyobb filmszerepét (a Nincsen nekem vágyam semmi Brúnóját) Mundruczó egy az egyben rá írta. Attól kezdve Ervin szinte minden évben forgatott, nagyobb szerepei közé tartozik a 2002-es A Hídember, a 2004-es Szezon és a 2008-as Kaméleon. Utóbbi nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, így egy ideig visszahúzódott a filmszerepektől, úgy érezte, a szakma elkönyvelte közepes tehetségűnek. A visszatérést Enyedi Ildikó Terápiájának tulajdonítja, utólag úgy látja, ezzel került vissza a szakmai térképen oda, ahol lenni szeretett volna. Az HBO sorozatára élete egyik legnagyobb kihívásaként gondol vissza. „Hasonló volt egy monodrámához, mindenfajta filmes trükk nélkül kellett negyven percen keresztül izgalmasnak lenni.”

Ervin lendülete beszivárgott a közös munkába is, mondja Enyedi. A rendező azt meséli, a legtöbb színész, így Ervin is szívesen próbált a szabadidejében a hivatalos próbákon túl, messze több időt szánva rá, mint ami a sorozatforgatásokra jellemző. „Nagyon mélyre ástunk, lelkileg és pszichológiailag felkészülve kezdtünk bele minden epizód forgatásába. Fontos volt ez a fajta elmélyülés a Terápiánál, hiszen valamilyen szempontból nép­egészségügyi funkciót is ellátott” – mondja mosolyogva.

Enyedi szerint Ervin ösztönös jóindulattal fordul a világ felé, kívülről szembeszökő, önteltnek ható magabiztosságát pedig inkább védekezésnek látja. „Valahogy az első találkozástól kezdve evidens volt, hogy e mögött a stílus mögött egy érzékeny ember áll. Megejtő volt, hogy egy picit gyerekes homlokzatot épített fel, és jó érzés volt a munka során mögé látni, és örülni mindannak, amit ott elrejtve találtam.”

Kovács Dániel Richárd, A Király rendezője is jószívűnek ismerte meg, de úgy látja, azoknak nehezebb dolguk van vele, akiket szakmailag kevésbé fogad el. „Nem egy könnyű ember. Tudni kell róla, hogy ő azért egy tökös csávó, beleáll azokba a dolgokba, amikről van elképzelése. Emellett szeret jót csinálni. A Tanárban például azért is volt nagyon jó, mert sokat segített abban is, hogy a vele játszó diákokat is felhozza a maga szintjére.”

„Nyugodtan állhat neki háttal az ember, senkibe se fog tőrt döfni. Ha valami baja van valakivel, biztosan megmondja – mondja róla Máté Gábor. – Végtelenül tisztességes ember, épp olyan, mint a közéleti szereplései. Nem tűri az igazságtalanságot, kiáll önmagáért és a kollégáiért is. Ez az iránytű az életében.”

Ervin azt mondja, sosem akart „botránymarci” lenni, a neki fontos ügyekbe való beleállás viszont mostanra szinte a brandje része lett. Az elmúlt években hadat üzent a szinkronszínészetben uralkodó állapotoknak, részt vett az SZFE szabadsága mellett kiálló tüntetéseken, felszólalt a Nemzeti Filmalap pénzosztási gyakorlata ellen, legutóbb heves beszédet mondott a pedagógussztrájk kapcsán rendezett tüntetések egyikén.

„Minél nagyobb az ismertségem, annál inkább feladatomnak érzem, hogy felelősséget vállaljak, és időnként megnyilvánuljak. Ha másokat nem hallanak meg, engem talán igen. Habár az elmúlt néhány hónapban ebben csalódtam” – és elgondolkozva rendezgeti az asztalon a telefonom és a napszemüvegem, hogy egymással párhuzamosan álljanak. „Nem agrárügyekben szólalok meg, hanem a szakmámba vágó kérdésekben, de rájöttem, hogy az emberek külön polcra rakják a színészetemet és a vélt igazságom melletti kiállásokat. Mintha ez egyfajta aranyos hóbort lenne: nagyon szeretjük, színész úr, nézzük is a filmjeit, de inkább maradjon meg ennél!”

„Tudta, hogy az a fajta kiváltság, előkelő helyzet, ami neki kijár, nem tartható fenn hosszú távon. Legalább felerészt tisztességből ment el. Önként és magától.”

máté gábor

IV.

Beleállásainak egyike volt, hogy 2019 végén félnótás országgyűlési seggnyalónak nevezte Kocsis Mátét, a Fidesz frakcióvezetőjét, amiért bírálta a Katonát. A vehemens megszólalást később a miniszterelnöki kabinetiroda „útszélinek” nevezte, de Ervin utólag azt mondja, a stílusnál jobban érdekelte, hogy páros lábbal beleszálltak a színházába.

Néhány hónappal később viszont úgy döntött, több mint húsz év után eljön a Katonából. A döntés nem hirtelen született meg, lassú eltávolodás és éveken át tartó gondolkodás előzte meg. A Terápia kilendítette őt az elakadt állapotból, a Kincsem és az azzal jövő ismertség újabb löketet adott. „Éreztem, hogy hosszú távon nem fog menni, hogy csak és kizárólag a színház felől legyek meghatározó. Túlnőttem magam a társulati léten. Elfoglaltságban, nézői rétegben, karrierben. Már nem elégített ki az a lefedettség. Éreztem azt is, hogy egymás útjába állunk a társulattal, nem tudok már ennyit vállalni.” Kinőtte a fészket, és viszonylag fájdalommentesen el is tudta hagyni.
Máté Gábor szerint abban, hogy Ervin végül felállt, szerepet játszott az igazságérzete is: érezte, hogy nem korrekt, ha a társulat túlságosan alárendelődik az ő színházon kívüli munkáinak. „Egyre világosabbá vált az is, hogy többet akar – mondja az igazgató. – Megérzett olyan lehetőségeket, amik felülírták azokat, amiket a Katonában kapott volna. Ervint nagyon sok hatás érte: Kossuthot játszhatott A Hídemberben, romantikus főszerepet a Kincsemben… Ilyen színdarab elvétve akad a Katonában. Az is lehet, hogy nincs is. Azokat a szerepeket, ahol a legnagyobb formáját játszhatta volna, ami kódolva van a személyiségében, itt nem kaphatta meg. Ervin az a színész, aki tényleg elhiteti a nézővel, hogy amikor lóháton vágtat át az erdőn, és lehajtja a fejét egy benyúló faág elől, az tényleg ő. Ezt a részét nem hagyhatta ki, nagyon helyesen. Ezáltal is csak tovább épül.”

A felmondással együtt járt egy olyasfajta szabadság is, amit előtte sosem tapasztalt meg. Életében először ő szabályozza, hogy miből mennyit játszik, a színház annyi estét tesz ki az életében, amennyit szeretne. Ez hamarosan fontosabb lesz, mint eddig bármikor. Feleségével, Borbély Alexandra színésznővel június közepén jelentették be, hogy lányikreket várnak, így Ervin hamarosan háromlányos édesapa lesz.

„A magam ura vagyok, nem csak elszenvedője az életemnek. Talán beképzelten hangzik, de az, hogy sztár lettem ebben az országban, rengeteg plusz elfoglaltsággal jár, főleg másokért tenni akaró, »beleállós« fiúként. Tíz éve van asszisztensem, emlékszem, milyen nagyot néztek emiatt az emberek, pedig a feje tetejére állna a világ, ha ő nem lenne.”

Ha kikapcsolódásra vágyik, teniszezik, a Rudasban áztatja magát, füvet nyír a balatoni nyaralója kertjében – de néhány éve rákapott a golfra is, 20–23 hendikepje van. „Ezek a gyönyörű, épített zöld terek úgy megnyugtatnak, mintha egy japánkertben lennék. Imádom a golfpályáról a Kab-hegy fölötti naplemente látványát. Megtaláltam azt a sportot, amit kilencvenéves koromig tudnék csinálni.”