Interjú előtt mindig elküldöm az alanynak, hogyan dolgozunk, hogy tiszták legyenek a feltételek. Megnézheti a szöveget, de csak a tárgyi tévedéseket javítjuk, mást nem. Mindenki így dolgozik a Forbesnál. De Barnival nem így kezdtem. Tudtam, ahhoz, hogy megbízzon bennem, máshogy kell nekiállnunk története megírásához. Kimentem hozzá az Art Quarter Budapestbe, ittunk egy kávét, ettünk egy-egy szem tárkonyos bonbont a kedvenc csokiszalonjából, körbevezetett, kérdezett rólam. Aztán beszélni kezdett. Megebédeltünk, ittunk egy fröccsöt, és beszélt még öt órát. Milliószor elbizonytalanodott, akarja-e, és meggyőzni sosem én tudtam. „Jól van, Ági, csináljuk, persze, csináljuk” – így lendült tovább pár perc után. Őt csak az akaraterő tudja továbbvinni. Ahogy eddig. Részlet a cikk alapjául szolgáló beszélgetésünkből.
Barni: Az a lényeg, hogy nekem a második agyműtétem után – asszem, tizennyolc éves koromban volt – újra kellett tanulnom mindent.
Ági: Mennyire mindent?
Beszéd, járás, gondolkozás.
Írva kommunikáltál?
Konkrétan. Vicces volt, mert amikor hazakerültem, így néztem a tévét a szüleim szobájában. Ketten sétáltak a jelenetben, beszélgettek. Láttam a csávó arcát, aztán vágás, és azt láttam, aki nem beszélt. Mondom, mi az isten ez a film, azt mutatják, aki nem beszél? Aztán véletlenül jobbra néztem, és láttam, hogy a tévé fele még folytatódik jobb oldalra. Hoppá, a fele kimaradt. Összeraktam, hogy elszállt a látásom fele jobbra.
Egyik pillanatról a másikra?
Nem, hát biztos régebb óta, csak akkor raktam össze. Minden évben kontrollra kellett járnom, de én sohase mentem, mert féltem. Mindig anyáék mentek el, én meg mindig megkérdeztem őket, hogy kiszedtek-e mindent. „Persze, Barnuci” – mondta mindig anyukám. És ezt minden évben így eljátszottuk.
Na, és akkor 2019-re erősödtem meg annyira, hogy egyedül akartam elmenni a dokihoz. Nagyon féltem, rettegtem az egésztől, vagy tízszer akartam visszafordulni, végül odaértem, vittem a leletemet, nézett rám nagyon kedvesen László. A doki. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor műtött, és nagyon kedves volt, én meg ott így elbőgtem magam. Minden kijött, hogy hoppá, most tényleg idejöttem. És akkor nézi a leletet, és azt mondta, tökéletes. Már kezdett megnyugodni a szívem. Aztán azt mondta, nem nőtt. Mi nem nőtt? Nem kellene semminek ott lennie. De maradt még valami kicsi, foszlányszerű dolog, ami ott tokosodik, kábé így mondta. És akkor én megsemmisültem. Hogy mégis van valami a fejemben.
És akkor én megsemmisültem. Hogy mégis van valami a fejemben.