Egy szenvedélyes gyűjtő onnan ismerszik meg, hogy a spájztól a mosdóig mindenhol képek vannak, magyarázza Balogh Imre. A házában sétálunk, és szobánként három-négy festményt nézünk meg. Jó pár magyar, de még több külföldi, számomra ismeretlen név hangzik el, Marge Monko, Daniel Spoerri, Radenko Milak, Roman Uranjek – tucatnyi kortárs alkotót sorol, néha maga is elbizonytalanodik, pontosan kinek milyen művét látjuk épp.

Ugyanis nem minden műtárgy az övé, ezt többször hangsúlyozza. „Ez itt az enyém, az ott Anié” – hangzik el többször a nagyjából huszonöt perces túra alatt. Imre párja Molnár Ani, a Molnár Ani Galéria alapító-tulajdonosa, a ház enteriőrje kettejük ízlését tükrözi. De nem szokott vita lenni, csak olyan festmény és installáció kerül ki, amelyik mindkettőjüknek tetszik.

Igyekeznek megtartani a ház szellősségét, nem telezsúfolni a falakat. Ízléses, könnyed mennyiségű művészet vesz körbe minket, az átgondolt elrendezés koncepciózus. Ami nem illene bele a képbe, alaposan el van dugva. Egy belső dolgozószobában rámutat pár tárgyra. „Itt van néhány, tökéletesen ide nem illő darab. A képzőművészeti gyűjtés előtti korszakomban art deco és szecessziós ezüstöket, kerámiákat gyűjtöttem. Sehova sem passzolnának már, ezért vannak itt.”

A könnyedség és rendszerszeretet egész személyiségén átjön. Természetesen beszél, lazán, pólóban fogad, szinte végig derűs mosoly bujkál a szája szélén. Meg is jegyzem: hogy lehet valaki szakadatlan mosollyal vezető bankár? „Azért nem mindig vagyok ilyen. Ne tudd meg, hogy hívtak a hátam mögött az MKB-nál.”

A pár évből huszonnégy lett
Balogh Imre eredetileg csillagásznak készült. Két évet járt az ELTE matek-fizika szakára, de végül jobban érdekelték a társadalmi folyamatok. Három év kutatói pálya után került a Magyar Külkereskedelmi Bankhoz (ma: MKB), az eredetileg tervezett pár évből jó huszonnégy lett. 2012-ben távozott az igazgatótanácsból, bőven az MKB állami átvétele előtt. Szakértelmét külföldre vitte, egy évig a leggazdagabb ukrán, Rinat Ahmetov érdekeltségébe tartozó Első Ukrán Nemzetközi Banknál (ukrán rövidítéssel PUMB) volt tanácsadó, közben megtalálták Szlovéniából.

A maribori Probanka a szlovén gazdaság nagyjával együtt nagyon megszenvedte a pénzügyi válságot, épp akkortájt került a jegybank közvetlen irányítása alá. Imre úgy meséli: a jegybankelnök kifejezetten külföldi szakembert keresett a bank élére, olyat, aki nincs beépülve a helyi üzleti-politikai környezetbe. Ottani eredményei aztán megágyaztak szlovéniai hírnevének, két év múlva bekerült a DUTB (angolul: Bank Assets Management Company) igazgatótanácsába. A szlovén kormány ugyanis a nemzeti reformcsomag részeként 2013-ban a helyi bankrendszer nem teljesítő vállalati hitelállományát átszervezte egy rossz bankba. A DUTB nagy pénzügyi válságkezelő cégként működött, Imre a szlovén pénzügyminiszter megkeresésére mint külső igazgatósági tag vállalt szerepet, majd alig fél év után a miniszterelnök felkérésére az intézmény vezérigazgatója lett.

Súlyát jól mutatja, hogy 2016-ban a helyi Manager Magazin beválasztotta a közé a tizenhét ember közé, akik a legnagyobb hatással vannak Szlovénia gazdaságára. Személyiségét pedig az mutatja jól, hogy ennek ellenére háza előtt csak egy régebbi szolgálati Volvo áll, mostani munkahelye, egy válságba sodródott, kisebb szlovén magánbank, a Hranilnica Lon tulajdona. „Megkaphattam volna az elődöm csilivili Mercedesét is. De úgy vettem át a bankot, hogy konkrétan a szakadék széléről kellett visszarángatni. Most már nagyjából vége a hét szűk esztendőnek, de azért nem venné ki magát jól, ha a vezérigazgató luxusautóval járna.”

Meghittség és intimitás
Mindez azért is fontos, mert Imre gyűjtői korszakai szorosan összefüggtek a munkahelyeivel. Fiatalkorában még békésen megfértek egymás mellett az El Greco-poszterek és rockbandák képei. Később, mikor már az MKB vezetőségében ült, aktívan irányította a bank magyar klasszikus és modern művekből álló – legendásan komoly – gyűjteményének felépítését. Ott ült az árveréseken, néha a bank tábláját is emelgette a liciten. Ekkor még, ahogy az MKB is, a hazai klasszikus és modern műtárgyakat preferálta. Azonban a minőségi kínálat szűkülése, illetve az egekbe szökő árak miatt figyelme hamarosan a kortárs magyar művek felé fordult.

Külföldi munkáival párhuzamosan, 2013 óta viszont a kelet-közép-európai és nemzetközi kortárs képzőművészet lett gyűjtői érdeklődésének fő fókusza, ami azért érdekes, mert Molnár Ani, Imre párja szerint a regionális kortárs művészet még kevésbé része a hazai gondolkodásnak. „Van néhány gyűjtő, akinek komoly közép-európai kollekciója van, de talán nem jellemző, hogy valakinek ennyire ez legyen a középpontban.” Imre viszont keresi a térség újdonságait, hazai aukciókra kevésbé jár, de külföldi művészeti vásárokon, kiállításokon, biennálékon rendszeresen feltűnik. „Ha utazom valahova, mániákusan megnézek mindent, amit lehet” – mondja.

Élvezettel mesél külföldi magángyűjteményekben tett látogatásairól. Magyarországon még nem annyira divat a magánmúzeum, sem a privát gyűjtemények megnyitása, de Imre eljutott már külföldi gyűjtők nagyközönségtől elzárt, de a nemzetközi vásárok VIP vendégeinek hozzáférhető kollekcióiba. Azt mondja, az elmúlt tíz évben legalább ötven komoly gyűjtő lakásában járt.
Hosszan ecseteli, mennyire szereti ezeket a meghitt pillanatokat, amikor beleláthat egy komoly gyűjtőtárs szenvedélyébe. „Betekintést enged az életébe, a gyűjtési koncepciójába. Hogyan él a művek között? Miért ezeket a műtárgyakat választotta? Sokat lehet velük beszélgetni, ami alapjaiban formálja az ember szemléletét, látásmódját.” Imrét az a rendszer érdekli, ami a gyűjtő és a gyűjtemény közt, az egyes műtárgyak, valamint a műtárgy és a környezete között húzódik.

De rendkívül diszkrét. Az olyan kérdések elől, mint hogy ki volt a legőrültebb művész, a legkeményebben alkudozó galerista vagy talán a legérdekesebb gyűjtőtárs, minden konkrét válasz nélkül kibújik, könnyed tereléssel kerüli ki a lényeget. Pedig szívesen hallanék erős sztorikat. „Nem fogsz – karját maga előtt keresztbe fonja, sokatmondó mosoly bujkál a szája szélén. – Harminc éve vagyok vezető bankár. Szerinted hány újságíró ült már előttem azért, hogy kipiszkáljon belőlem valamit? Mi, bankárok egymásról nem szoktunk rosszat mondani. Az ügyfelekről nem szabad rosszat mondanunk. Más meg nincs is.”
Gyűjteményének darabjai hét-nyolc helyszínen vannak, családtagoknál, nyaralóban, irodákban. Ahol él és dolgozik, mindenhová visz magával műalkotásokat. „Nyilván a ljubljanai irodámban nem tudtok majd fotózni, de azért mutatok képeket.” És már szedi is elő a fotókat, hogy az ottani festményeket nézzük. Ott igazán nagy példányok lógnak a falon, köztük a szlovén kortárs képzőművészet alkotásai. És ott sem csak a megvásárolt műtárgy birtoklása számít. „Részévé válsz a helyi rendszernek, a művészeti ökoszisztémának. Rendszeresen találkozol szakemberekkel, művészeti újságírókkal, kurátorokkal, intézményigazgatókkal, gyűjtőkkel, és beszélgethetsz velük, megismerheted őket.”

A kortárs művészet gyűjtésének nagy előnye, hogy a gyűjtő kapcsolatba kerülhet az alkotókkal. A kortárs ráadásul új, friss kérdésekre válaszol, Imrét jobban megfogja, mint az a művészet, ami már kicsit megmerevedett, kanonizálódott. Kötődik a műtárgyaihoz, azok személyes üzenetet hordoznak magukban, és élvezi az intellektuális feladatot, amit a felkutatásuk és megismerésük jelent. „A gyűjtésben mindig a felfedezés öröme és a kalandvágy mozgat. Pont ez volt a ljubljanai kiállításom címe is.”

Azért néha elhajlok
Ha nem is egyedülálló, de nem gyakori, hogy egy magyar gyűjtő ennyire be legyen csatornázva a külföldi művészeti életbe. Spengler Katalin, maga is gyűjtő (és a legbefolyásosabb nőket soroló Forbes-lista sok éve stabil éllovasa kulturális kategóriában) például azt mondja: példaértékű, ahogy Imre külföldre költözésével kiterjesztette érdeklődését és látókörét aszerint, hogy hol élt, és merre mozgott. Szerinte ma ő a régiós kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb hazai gyűjtője.

„Néha, sőt egyre gyakrabban azért elhajlok” – mondja erről Imre. Nem kizárólag régiós, közép-európai műveket gyűjt, van műtárgya kortárs spanyol, osztrák, svájci–román, német, amerikai–filippínó és bangladesi művésztől is. „A legfrissebb szerzeményem egy Amerikában élő nigériai művésztől származik. De a nevét ne kérdezd meg, nem tudom kiejteni.”

Jó pár gyűjtővel találkoztam már. Vannak őrült gyűjtők, akik olyan elvetemülten tudnak belerévedni az alkotásba, és olyan szenvedéllyel magyaráznak róla, hogy az már kicsit ijesztő. Vannak extrovertált gyűjtők, akikkel addig nem lehet érdemi dolgokról beszélgetni, amíg a gyűjteményt a legapróbb darabkákig meg nem mutatják mindenkinek, aki csak arra jár. Vannak a mániás habzsoló gyűjtők, akik birtokolni akarnak, szinte mindegy, hogy mit és mennyit, csak legyen még több.
Imre velük ellentétben a normális gyűjtő. Szereti, élvezi, de nem fetisizálja túl sem a művészetet, sem gyűjtési szenvedélyét. Nem tömi feleslegesen tele az életterét alkotásokkal, nem terheli a környezetét a hobbijával. Egyszerűség és természetesség hajtja, nem a felvágás.

Magánmúzeumról nem álmodik. Inkább olyan otthon lebeg a szeme előtt, amiben méltó helyre lelnek a most részben raktárban pihenő művek is, és időnként megnyitnák szakmai látogatók, gyűjtők előtt. Szívesen kölcsönöz műveket kiállításokra is, ha megkeresik. „Szeretnék visszaadni abból, amit a művészeti közegtől kaptam.” Nem azt tartja fontosnak, hogy a neve ki legyen írva minden általa tulajdonolt kép alatt, hanem azt, hogy megismertesse gyűjteménye darabjait a szélesebb közönséggel is. „Félreértés ne essék, bennem is van hiúság. De nekem már az is megtisztelő, hogy valaki, aki ért hozzá, művészeti értéket lát abban, amiben én is.”