Több mint tíz éve készítik Budapest egyik legdrágább fagylaltját, legújabban pedig kulturális mecenatúrát is felvállaltak. A Fragola alapítói, Tihanyi Eszter és Török Balázs százmillió forintos beruházással színházi előadásokat, koncerteket és kiállításokat is befogadó bisztrót nyitottak Újlipótvárosban, miután négy évvel ezelőtt már elkezdték a szezonális fagylaltbizniszt kiegészíteni pizzériákkal. Idén meglesz az egymilliárdos forgalom – már bőven nem csak gombócból.
Kandírozott citrusfélékkel dúsított fagylaltot kísérletezett ki pár évvel ezelőtt a Fragola budai üzemében Henri Gonzo zenész és a gasztrolánc tulajdonosa, Török Balázs. „Addig a legbézikebb citromfagyi volt a kedvencem, de amikor felajánlották, hogy bemehetek valami újat kreálni, gondoltam, hát csináljuk. Mindenféle extrával megspékeltük, aztán a Pozsonyi Pikniken a koncertem alatt és még utána egy ideig az újlipótvárosi fagylaltozójukban is árulták” – meséli Henri a zenekaráról Fran Palermóra keresztelt a gombócról. (Henri két éve szerepelt a 30 sikeres magyar 30 alatt nevű Forbes-listán – a szerk.) A bevételt – százezres nagyságrendű összeget – a fiatal zenész javaslatára egykori gimnáziumának adományozták, mert pedagógusai annak idején sokat segítettek neki a nehéz időszakaiban, sőt, ahogy mondja, nemcsak neki, de oda járó húgainak és öccseinek is.
„Korábban is minden évben támogattunk egy-egy jó ügyet, például az Autistic Art Alapítványt vagy a Démétér házat, majd úgy gondoltuk, jó lenne fiatal tehetségeket is felkarolni. Lányainkkal együtt sok kortárs, underground könnyűzenét meghallgattunk, és először Henrit választottuk ki a tehetsége miatt – mondja Tihanyi Eszter, Balázs felesége, a Fragola társtulajdonosa. – Sokat mesélt nekünk szövevényes életéről, és mikor azt kérdeztük, ki volt rá a legnagyobb hatással, elsőnek a gimnáziumi igazgatója és kórusvezetője nevét mondta. Ezért találtuk ki a jótékonysági akciót.”
Balázsék kapcsolata azóta is megmaradt Henrivel, ő tervezte május végén megnyitott újlipótvárosi bisztrójuk, a Teatro di Fragola logóját és plakátját.
Balázsék kapcsolata azóta is megmaradt Henrivel, ő tervezte május végén megnyitott újlipótvárosi bisztrójuk, a Teatro di Fragola logóját és plakátját, és az első fellépők között is ott lesz a fővárosi kulturális szcéna legújabb helyszínén.
Villámsebesen száguldunk a klímakatasztrófa felé, mégsem vesszük le a gázpedálról a lábunkat. Változtatnunk kell, egyéni és kollektív, vállalati és politikai szinten is, ha nem akarjuk a Földet kietlen pusztává égetni. Miért kerüljük a kényelmetlen kérdéseket, és hárítunk mindent a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra, miközben felelősségünk tulajdonképpen százszázalékos?
„Nem tudom, tetszik-e érteni, mekkora baj van?” – teszi fel a kérdést Szathmáry Eörs evolúcióbiológus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában. Globális felmelegedés ide vagy oda, meghűlt a levegő a teremben. A tudós alig pár perce kezdte el klímavészhelyzeti összefoglalóját, tényekkel, adatokkal és láncreakciókkal fest vészjósló képet. Nem is, ahhoz már nem kell jósnak lenni, hogy lássuk a vészt: monumentális (és ember csinálta) a baj, mégsem valljuk be magunknak a gyökeres változtatás szükségességét.
De mit is tehetnénk mi, egyénileg, apró kis pontok a kollektív szennyezés óceánjában, ugye? Apatikus vállvonással hárítjuk a felelősséget a vállalati-politikai szereplőkre, a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra. Döntéseink, befolyásunk illúziónak, szelektív hulladékgyűjtésünk aranyos szélmalomharcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett. „Ők” szorítják nyakunk körül a hurkot, és emiatt már olyan mindegy, megrendeljük-e nyolcvanhatodik fast fashion kiegészítőnket. Hárítunk, és nem veszünk tudomást róla, de valójában be kéne ismernünk: a vállalati termelés és a politikai hatalom megválasztói lévén a mi kezünkben van a jövő kulcsa. Tudatossággal befolyásolhatunk, kormányt ragadhatunk, cselekedve megváltoztathatjuk a szakadék felé száguldó emberiség útvonalát. Miért nem látjuk az erőnket, miért nem teszünk a klímakatasztrófa ellen?
Szelektív hulladékgyűjtésünk aranyos szélmalomharcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett.
Villog a műszerfal Képzeljük oda magunkat Földünk műszerfalához. Mintha egy szimulációban lennénk, feladatunk egyensúlyt teremteni a legkisebb egysejtűtől a legösszetettebb életformáig tartó végtelen skála együttes biológiai rendszerében. Biztosítani a flóra és fauna egyensúlyát egy északtól délig élhető világban.
Nem egyszerű feladat, és különösen rosszul is teljesítünk. Minden pirosan villog a műszerfalon, mindegyik mutató negatív rekordokat dönt, tűzoltásnak tekerünk egyet itt, kiakad a mérő ott. Már látjuk magunk előtt a fenyegető „game over” feliratot.
Csakhogy amit most a játékkal illusztrálunk, valójában nem játék. Nem látjuk ennyire drámaian, filmbe illően, egyszerre pirosan villódzva az összes adatot – hacsak nem nyitunk meg egy klímavédelmi jelentést. A valóságban azonban valami ilyesmi lehet Földünk jelenlegi helyzete. 1950 óta meredeken fut fel a szén-dioxid-kibocsátásunk, fenyegető a metánszint emelkedése, ökológiai lábnyomunk hatvan év alatt kétszeresére nőve tapossa agyon a természetet. Másfél földnyi a lábunk mérete. Drámai a helyzet, és a tudományos jelentések vádiratában egyértelműen megnevezhető a tettes: antropogén hatásokról beszélünk, azaz az ember csinálta a közelgő katasztrófát.
Nehéz a számok és mutatók között eligazodni, kibocsátásunk növekedését relativizálni, lefordítani. Mégis egyszerű következményekről beszélünk: fellökjük a Föld legfontosabb, „átbillenő” rendszereit, és ezzel nem lassú, folytonos változást idézünk elő, hanem egymásra ható dominókat piszkálunk, amiknek az eldőlése radikális következményekkel járhat. Egy-egy dominótégla a grönlandi és nyugat-antarktiszi jégtakarók olvadása, a boreális, északi és amazonasi esőerdők kihalása, a tengeráramlatok lassulása vagy a korallzátonyok pusztulása.
Összefüggő rendszerük átbillenése összeegyeztethetetlen lesz az emberiség létével. A tengerszint emelkedése, a villámárvizek és az egyes éghajlatokon kialakuló extrém szárazságok a nagy kihalás korszakát idézik: a növény- és állatvilág fajai sorra tűnnek, tűnhetnek el a következő évtizedekben.
Az exponenciálisan növekvő kihalási görbék alapjaiban fenyegetik ökoszisztémánkat – a bioformációk (más néven biomok, a klimatikusan és földrajzilag meghatározott, ökológiai szempontból hasonló növények és állatok – a szerk.) stabilitása ugyanis önmagán múlik, egy faj kihalása végzetes pillangóeffektusként sodorhatja magával a halálba civilizációnkat. Súlyos döntésekkel kell megváltoztatnunk a klímaváltozás irányát. Ráadásul nincsenek könnyű lépések, áldozatokat kell hozni. Ha egy csettintéssel minimalizálhatnánk károsanyag-kibocsátásunkat, eddigi cselekedeteinkkel már így is több évtizedes, évszázados folyamatokat indítottunk be, ezért nem késlekedhetünk tovább. Itt valóban a lét a tét – ennek ellenére próbálunk megfontoltan, óvatoskodva újítani, miközben a kapitalizmus ujja tovább döntögeti a dominókat.
És elérsz vele valamit? 2019 júliusa – gyönyörű az idő, a Városligetben ebédelünk. Én a Plastic Free July-hoz, az éppen felkapott műanyagmentes július kezdeményezéshez csatlakozva az irodánkból vittem magammal evőeszközt. Limonádét sem kértem, mert műanyag pohárban adnák. „És elérsz vele valamit?” – kérdezi értetlenkedve a kollégám. Kis vita alakul ki asztaltársaságunknál. Az egyik – népesebb és hangosabb – pólus megkérdőjelezi az egyéni felelősségvállalás eredményességét. Felesleges, mondják, mert ez valóban pozitív, de nagyon minimális változás a globális klímaproblémákhoz mérten. Nem beszélek morális magas lóról, mégis úgy gondolom, az egyénnek is tennie kell, ha változást akar látni.
Antropogén üvegházhatású gázkibocsátás 1990 és 2019 között (GtCO2-egyenértékben)
Hangyányit lassult az utóbbi évtizedben az üvegházhatású gázkibocsátás növekedési üteme, de még mindig kifejezetten rosszul állunk: az éves átlagok bármely előző periódusnál magasabbak. 2010 és 2019 között tizenkét százalékkal emelkedett az emberi tevékenység miatti (azaz antropogén) légszennyezés, három évtized alatt kifejezetten az ipari- és üzemanyag CO2-kibocsátás ugrott meg. A földhasználathoz, erdészethez kapcsolódó agrikulturális CO2-kibocsátás trendje már nem ennyire egyértelmű, sok múlik az adott évek termelési volumenén, illetve azon is, hogy a különböző elemzési módszertanok más és más változókat tekintenek az antropogén halmaz részének.
Pár hónappal később egyre kevesebb műanyag csomagolású terméket láttam a boltok polcain. Előtérbe került a környezetkímélő csomagolás, és egybecsengett vele az akkoriban betiltott egyszer használatos műanyagok szép lassú eltűnése is. Hirtelen minden gyártónak és gyorsétteremnek fontos lett a papír szívószál és pohárfedél. Az újrahasznosítás elve és a társadalmi felelősségvállalás hangzatos eszméi a reklámok visszaköszönő paneljeivé váltak.
Bizonyára soktényezős döntéssorozatról beszélünk, mégis a műanyagmentes kezdeményezés eredményének, sikerének láttam, hogy a vállalatok meghajlottak a környezettudatosabb fogyasztói akarat előtt. Mert valójában ez történt. A mozgalmat indító alapítvány, a Plastic Free Foundation szerint kétszázötvenmillió vásárló szavazott a pénztárcájával a Föld hulladékterhét csökkentő termékekre, a becslések szerint nyolcszázezer tonna műanyagot spóroltak meg így. Kézzel foghatóan, az eredménykimutatásokban láthatóan fontos lett a fogyasztók igénye, a privátszféra pedig profitját hajhászva igyekezett eleget tenni a hirtelen tudatára ébredő vevő kívánságának.
Szén-dioxid-kibocsátásunk kilencven százalékát az ipar adja, csak tizedéért „felelős” a lakossági fogyasztás. Könnyen megvonhatjuk a vállunkat, hogy tudatos fogyasztói döntésünk csak illúzió, valójában nem tudjuk befolyásolni a klímakatasztrófa közeledtét. Csakhogy az ipari termelés végfogyasztója alighanem mindig az egyén. Igaz, hogy az energiaipar negyvenszázalékos kibocsátását nem irányíthatjuk egyszerűen, a polcról választva, egyéni döntéseink kollektív hatalmának azonban alárendelhetjük a vállalati érdekeket és a politikai irányokat.
Pénzünkkel és szavazati jogunkkal választhatunk a jövő pusztasága vagy oázisa között. A profitérdekelt privátszférát a piaci mechanizmusok révén közvetlenül vagy a politikai szabályrendszereken keresztül közvetve meghajlásra kényszeríthetjük, ha tudatunkra ébredve kritikus tömeggé formálódunk.
A magunk hálójában Egyszerű pszichológiai okai vannak, miért alszunk mégis tovább. Az egyéni felelősség alábecsülése mellett a klímakatasztrófát nehéz magunkévá tenni, átérezni, internalizálni, amíg nem érezzük igazán a bőrünkön következményeit. De ha éreznénk is, megtagadhatnánk: természetes védekező mechanizmus a minket negatívan érintő, szorongáshoz vagy stresszhez vezető felismerések hárítása. Mégis, ki szeretné elhinni, hogy a jövőjét, gyermekei létét veszélyezteti a közelgő katasztrófa? A fenyegetettség érzését kerülendő hajlamosak vagyunk lekicsinyíteni vagy akár teljesen letagadni akár a tényeket is, ahogy ezt a koronavírus esetében már láttuk egyszer.
Szokásaink, begyakorolt viselkedési mintázatunk is gátat emelnek a változás előtt. Habár képesek vagyunk a változásra, sokkal könnyebb a megszokotthoz nyúlni és cselekedni, mint a klímakatasztrófa elkerüléséhez vezető, jelenlegi életünkhöz képest drasztikus lépéseket adaptálni. Úgy meg igazán könnyű hátradőlni, ha nem érezzük a probléma valóságát.
Pofonegyszerű a privátszféra és a gazdaságpolitika érdekrendszere a klímaváltozással kapcsolatban. A növekedés hálójában a vállalatok mindent megtesznek, hogy részvényeseiknek megfelelő hatékonysági mutatókat és egyre emelkedő bevételeket mutassanak. Ez nagyon sokszor szemben áll a környezetvédelmi kezdeményezésekkel. Egyszerűen nem költséghatékony átszabni, zöldebbé tenni a folyamatokat, ha nem társul hozzájuk valós üzleti érdek (a szabályozásnak való megfelelés vagy a változó fogyasztói igények kielégítése). Nem véletlen a greenwashing elterjedése a nagyvállalati rendszerben – a semmittevést, a Földet szennyező alaptevékenységet marketingköntösbe öltöztetve hirdetik zöld akciólépéseiket, miközben valójában egy dolog érdekli őket: a profit.
Ökológiai lábnyomunk a Föld biokapacitásának arányában
Lassan két földnyi biokapacitás (az a terület, ami újra és újratermeli a létünkhöz szükséges természetes erőforrásokat) sem elég arra, hogy elférjen hatalmas lábnyomunk a bolygón. Az egyénileg is kiszámolható cipőméretet a Global Footprint Network országosan is összesíti: mi, magyarok 2004 óta javítottunk a negatív mérlegünkön, de az elmúlt 10 évben megint felkapaszkodóban a hiányunk – jelenlegi fogyasztásunkhoz közel másfél magyarországnyi biokapacitásra lenne szükségünk.
A politika, az állami tevékenységek összessége is csak annyit hajlandó lépni a változás felé, amennyit a választópolgárai kikövetelnek. A nagyvállalati működéshez hasonlóan ugyanis gazdaságpolitikailag sem adható el a visszaesés, de még a stagnálás sem. A globális pénzügyi-gazdasági intézményrendszer mint részvényes azt díjazza, aki GDP-t és GNI-t lapátol, nem azt, aki ezt feláldozva állna Földünk jövője mellé. Persze az intézményi befektetőknek is egyre fontosabb a klímacélok elérése, az ESG-keretrendszernek (az angol Environmental, Social és Governance szavakból az ESG egy olyan keretrendszer, ami alapján a fenntarthatóság szempontjából értékelik a cégeket – a szerk.) való megfelelés, de ez sosem állhat a valódi növekedés útjába. A vállalati szféra és a gazdaságpolitika növekedésmegszállottsága, a hatékonysági mutatóknak és a profitmarzsoknak való kényszeres megfelelés miatt a Föld erőforrásait kizsákmányoló kapitalista rendszer a klímaváltozást megelőzendő csak addig cselekszik, amíg érdekében áll.
Ezt az érdeket irányítjuk mi, a vállalati termékek, szolgáltatások és a politika végfogyasztói. Rá kell ébrednünk, hogy a kapitalizmusban minden, a környezettudatos léttel kapcsolatos kezdeményezés a növekedési érdekrendszer miatt csak alulról, a fogyasztói szintről érkezhet. Ezért felelősségünk a klímakatasztrófa elkerülésében tulajdonképpen százszázalékos, hiába termeli az ipar az üvegházhatású gázok kilencven százalékát. Befolyásunkat egyéni fogyasztói döntéseinkkel érvényesíthetjük: tudatosabb fogyasztással, másokat edukálva, ha részt veszünk civil szervezetekben és környezettudatos kezdeményezésekben, mert velünk kezdődik a megoldás.
A globális átbillenő rendszer térképe ( átbillenő pontok kapcsolódás)
a. Amazóniai esőerdő Gyakori aszályok b. Sarkvidéki tengeri jég Csökkenő terület c. Atlanti-óceáni áramlatrendszer 1950 óta lassulóban d. Boreális erdő Erdőtüzek, kártevők f. Korallzátonyok Jelentős kihalások g. Grönlandi jégtakaró Jégolvadás gyorsulása h. Örökfagy Fagyott talaj kiolvadása i. Nyugat-antarktiszi jégtakaró Jégolvadás gyorsulása j. Wilkes-medence Jégolvadás gyorsulása
forrás: nature
Átbillenő rendszer – vagy globális éghajlati fordulópont. Így nevezzük azokat, a klíma biztonsága szempontjából rendszerkritikus elemeket, amelyekben már minimális szinten jelentkező problémák is rendkívül nagy gondokat okozhatnak. Tudományos cikkek dominóeffektust is feltételeznek az ökoszisztémában: a sarkvidéki tengeri jég csökkenő területe az atlanti-óceáni áramlatrendszerre lehet negatív hatással, ami az antarktiszi jégolvadást gyorsítja. Addig döntögetjük a dominókat, amíg az emberi civilizáció léte, a flóra és fauna egyensúlya összeegyeztethetetlen lesz a biómmal.
A tömeges kihalás szélén
Nem először fordul elő Földünk ökoszisztémájának történelmében a tömeges kihalás: a legelső 488 millió évvel ezelőtt, a legutóbbi – a dinoszauruszok kihalása miatt leginkább ismert – kréta-tercier kihalási esemény 65,5 millió éve végzett a földi élet jelentős állományával. Újra aggasztó adatokat látunk az ipari forradalom óta megfigyelhető trendvonalakban, felgyorsult a kétéltűek, emlősök, madarak, hüllők és halak eltűnése is – egyes kutatások szerint a következő száz évben a fajok fele fájó emlék lesz. A különbség az előző öt hullámmal szemben? Az ember véres kéznyoma: ezerszer nagyobb a jelenlegi kihalási szint a természetesen előforduló eltűnések alapvonalánál.
Szerintem elkéstünk. Nagyon. Az van, hogy mi is a kihalás szélére fogunk keveredni, de nem lesz semmilyen program, ami arról szólna, hogy megmentsék a fajunkat. Mondjuk, mindent el is követünk érte. Miközben olvasom, hogy sokan még mindig összeesküvésnek tartják a klímakatasztrófát. Reménytelenek vagyunk. És a háborúkról most nem is beszélek. Közben meg meghatódva olvasom, hogy emberek mennyit és milyen meggyőződéssel dolgoznak az élet minden területén, hogy megmaradjunk. Tényleg elérzékenyülök. Van remény…? Ezeket az embereket látva… lehet. Lehet?
Bangkoktól Kecskemétig és a Balaton-partig egyre több helyen találkozni a Kuube okospadjaival, amelyek még annál is okosabbak, mint amennyire elsőre tűnnek. A budakalászi fejlesztő és gyártó cég nagy ugrás előtt áll, idén elérhetik az egymilliárd forint árbevételt. Eddig ellenálltak a sok befektetői megkeresésnek, de a külföldi összeszerelés képbe kerülésével valószínűleg nem sokáig lesz így.
Mi volt a legrosszabb, amit valaha a Konyhafőnökben ettél?Nehéz választani, a verseny első részében elég érdekes dolgok kerülnek elénk. Volt egy ételköltemény, talán az volt a neve, hogy Kisvitorlás a szőke Tiszán. Ha minden igaz, egy hatalmas főtt pulykaszárny volt valami rizskásán. Undorító volt. Volt, hogy a minőség miatt balhéztál egy étteremben?Volt. Amikor még nem tudták azonnal, hogy megjött a seggfej a Konyhafőnökből. […]
A nagyvárosok mindig szélsőséges érzelmeket szültek. Ez az egyszerű megfigyelés adta az ötletet, hogy öt évvel ezelőtt, az első Forbes Urban különszámba megírjuk vállaltan szubjektív, ámde annál szórakoztatóbb budapesti listánkat. Bagi úr ismét elővette karcos ceruzáját.
→ Több évtizedes rutinjuk dacára a Forbes globális vagyonvadászai még nem találkoztak az orosz nagyfőnök magánvagyonának mértékénél titokzatosabb számmal. Nehezebb megsaccolni, mint a rejtőzködő Dupont-örökösök vagy Erzsébet királynő vagyonát, vagy akár Joaquin „El Chapo” Guzmán drogpénzeit. Papíron Putyin szerény köztisztviselő. Hivatalos pénzügyi kimutatásai évi 140 ezer dollárnyi jövedelemről (50 millió forint), három gépkocsiról, két kis […]
