„Peti, azért előbb-utóbb lesz még belőled rendes ember, ugye?” A tizenkilenc éves Balogh Péter 1996-ban, egy májusi napon leült mérnök szüleivel, nagy levegőt vett, és bejelentette: nem teszi le a második féléves vizsgáit, inkább „szünetelteti” az egyetemet. A fenti kérdés azonban nem ekkor hangzott el, hanem mindössze néhány éve – Balogh Antal az utolsó utáni pillanatig reménykedő édesapák jellegzetes humorával húsz év elteltével is feltette a kérdést, miszerint középső fia tervez-e még valaha diplomát szerezni.

Péterből – vagy, ahogy mindenki ismeri, Petyából – azonban nem csupán rendes ember lett, a magyar üzleti életben is különösen hálás szerepet tölt be mint az ország egyik legismertebb és legaktívabb angyalbefektetője. Harminchét évesen, egy sikeres exit után megtehette volna, hogy nyugdíjba megy, de csupán néhány hétig bírta. Ma már minden idejét befektetőcége, a Baconsult (ejtsd: „Békönsült”) portfóliójában lévő startupoknak – vagy ahogy ő hívja őket, békönautáknak – szenteli, és ugyanúgy tudja, mit akar, mint annak idején, amikor úgy döntött, hogy nem megy vissza az egyetemre.

Első és egyetlen felsőoktatásban töltött tanéve azért nem múlt el nyomtalanul, Linkedin-profilján így emlékszik meg róla:
• Rövid, eseménytelen, nem túl inspiráló.
• Diplomajegy: nincs.
• Tevékenységek: programozás a kollégiumi szobában, megismerkedés néhány nagyon okos sráccal, találkozás a későbbi feleségemmel.

Szia, Peti!
A Balogh család gödöllői házában szinte sohasem esett szó érzelmekről a vacsoraasztalnál. Annál többet beszélgettek fizikáról, genetikáról, csillagászatról, mikrobiológiáról vagy épp az evolúcióról. „Az érzelmi fele hiányzik is a skálánknak – mondja Petya, de kijelentésének ellentmond jellegzetes, empatikus mosolya. – Viszont nagyon hamar kialakult bennünk az a világkép, hogy a világ logikus, és minden megismerhető.”

A „nem tudom” ritkán hangzott el náluk válaszul. Szülei, Antal és Éva türelmesen válaszoltak a három fiú minden kérdésére, ha pedig elakadtak, előkerültek a lexikonok. „Senki sem tudja a választ mindenre, a felnőttek sem – meséli édesanyja. – Ebéd vagy vacsora után legalább három lexikon biztosan volt az asztalon. Ha olyat kérdeztek, amire nem tudtunk válaszolni, leemeltük a polcról, kikerestük a választ, és közösen átbeszéltük. Ez volt nálunk a szokás.”
Petya „igazi kocka családnak” tartja magukat. Szülei villamosmérnökök, bátyja és öccse is a mérnöki pályát választották, ő az egyetlen, akinek nincs diplomája. Betegeskedésre hajlamos, vézna fiú volt, egész életében fel volt mentve testnevelésből, csak akkor futott, ha az erősebb fiúk kergették. „Mindig én voltam az osztályban az okoska. Nem volt túl erős szociális életem, nem szerettem lemenni játszani. Egy-egy barátom mindig volt, de egészen az általános iskola végéig inkább a tanárok kedvence voltam, mint a csapat tagja.”

A nagyszüleitol éveken át ugyanazt a távirányítós autót kérte karácsonyra. Az autó december 25-én már darabokban hevert. Minden egyes évben.

1985-ben egy koranyári napon a három fiú fagyizással ünnepelte, hogy végre eljött az évzáró napja. Amikor édesanyjukkal hazaértek, a lakásba belépve azt látták, hogy a családfő a nappaliban hasal a tévé előtti szőnyegen, és egy műanyag dobozt bütyköl – egy frissen vásárolt Commodore 64-est. „Beírt egy programkódot: 10 PRINT “Szia, Peti”. Miután lefuttatta, a számítógép is kiírta: Szia, Peti. Van az a pillanat, amikor érzed, hogy valami megszólít, az én életemben ez volt az. Mi lett volna, ha akkor azt írjuk be, hogy szia, Tomi vagy szia, Andris?” A momentum nemcsak neki maradt meg, édesapjának is: „Nagyon erős hatással volt ez a kis masina a lelkivilágára. Petit megfogta a lehetőség, hogy tud vele kommunikálni, nem csak passzívan játszani. Rögtön elsőre sikerült beírnia a nevét – óriási boldogság volt ez, nem csak neki, a családnak is.”

A három fiú esténként fél órát tölthetett a számítógép előtt, Peti volt az egyetlen, akit a játék helyett inkább az érdekelt, hogyan tud programkódokat átírni, egy idő után pedig az, tud-e játékot írni. Az egyik elsőt nyolc-kilenc éves korában készítette el, akkor első osztályos öccsének talált ki egy összeadós-kivonós oktatóprogramot. Másban is megmutatkozott, hogy játék helyett jobban szeret „meghekkelni” és szétszedni dolgokat. Nagyszüleitől például éveken át ugyanazt a távirányítós autót kérte karácsonyra. Az autó december 25-én már darabokban hevert. Minden egyes évben.

Érzi a bőrén, hogy ő a középső fiú, ebből adódhat a „csak azért is” hozzáállása, és az is, hogy már tizennégy évesen kollégiumba költözött, amikor felvették az ország egyik első számítástechnikára specializálódó gimnáziumába Budakeszire. Azt meséli, a bolondozós karakter már korábban is megvolt benne, de a gimnáziumban bontakozott ki igazán, egyszerre volt a stréber és az osztály bohóca. „Volt időszak, hogy felváltva kaptam igazgatói intőt és igazgatói dicséretet. Ha nyertem egy tanulmányi versenyt, jött valamiféle késztetés, hogy ideje egyenlíteni. Ilyenkor mindig csináltam valami hülyeséget.”

Akkor ezzel megvolnánk
Négy kollégiumban töltött év után esze ágában sem volt hazaköltözni, a Veszprémi Egyetemre jelentkezett hát, természetesen informatika szakra. A beiratkozáskor ott lebegett lelki szemei előtt édesapja évekkel azelőtt tett ígérete: ha lediplomázik, kap egy eredeti IBM PC-t. Petya tízéves kora óta tudta, hogy egy nemzetközileg is sikeres szoftvercéget akar felépíteni, ezzel a küldetéstudattal ült be az iskolapadba.

„Volt viszont egy hendikepem: előtte sosem tanultam. A középiskolában, ha fél füllel figyeltem az órákon, értettem mindent. Az egyetemmel viszont az a baj, hogy nem muszáj bent ülni az órákon, és én sokkal szívesebben programoztam a koliszobában.” Az első félévet még nagyjából teljesítette, de már látta, hogy egyre kevesebb olyan tárgy lesz, ami érdekli. Például a hőkazánok méretezése és tervezése néven futó sem. „Egészen biztos voltam benne, hogy soha életemben nem szeretnék hőkazánokat méretezni és tervezni.”

A másik momentum, ami kifelé terelte, egy beszélgetés volt néhány végzős társával. „Megkérdeztem, mi mindent tudnak már a programozásról, és ők elmondták, hogy az öt év alatt csináltak saját programozási nyelvet, képfelismerő algoritmust, beszédfelismerő algoritmust. Visszamentem a kollégiumi szobámba, és a következő két hetemet azzal töltöttem, hogy csináltam egy programozási nyelvet, egy képfelismerőt és egy beszédfelismerőt. Amikor megvoltam, arra gondoltam: akkor ezzel megvolnánk.”

Majd nevetve hozzáteszi: „Persze most túlzok, hiszen az informatikaoktatás nemcsak a programozásról szólt, hanem arról is, hogy értsem a nagy rendszereket.” Amikor viszont a félév végén kiderült, hogy második évben egyáltalán nem lesz számítógépes órájuk, csak a táblán fognak programozni, már el sem ment a vizsgákra, a szüleinek pedig bejelentette, hogy abbahagyja az egyetemet.

A szülők előtt taktikusan-tapintatosan a „szüneteltet” szót használta, de még így is kiverte otthon a biztosítékot. A 90-es évek közepén járunk, nem sokkal a rendszerváltás után, még sokkal jobban számított a papír, de Petya más magyarázatot is lát. „A szüleim nagy küzdelem árán jutottak el az egyetemig. Édesapám nagyon szegény családból származik, ők a mai Szerbia területéről szekéren menekültek el a népirtás elől, édesanyám falujában pedig elképzelhetetlen volt, hogy egy lányból ne háziasszony legyen. Nekik ezt nem adta a sors csak úgy, nekem meg igen. Emiatt viszont azt éreztem, hogy ezt nem én akarom, hanem egyfajta elvárás. Ilyenkor bekapcsol a lázadó énem. Ha valamit elvárnak, akkor csak azért sem csinálom, ha valamit tiltanak, akkor csak azért is azt csinálom.”

A baj csak az volt, hogy a rendszer rendszeresen összeomlott. Sokszor jártam hajnalban a patikákba síró patikusokat vigasztalni, amiért megint nem indul el ez a szar.

Később mindössze egyszer merült fel, hogy van-e diplomája, néhány év elteltével, amikor Finnországba jelentkezett a Nokiához egy fejvadászcégen keresztül. Az interjún rákérdeztek, jól látják-e, hogy nem fejezte be az egyetemet. „Azt feleltem, hogy ha ez még egyszer felmerül mint kérdés, akkor kimegyek azon az ajtón – mondja. – Persze szerencsém is volt, már akkor is hihetetlen nagy hiány volt programozókból.” A diplomáért beígért igazi, legendás IBM PC végül elmaradt, azóta inkább ő vesz számítógépeket az édesapjának.

Kóla, cigaretta, Útitárskrém
Öt vállalkozása volt eddig. Az első kettő csúfos kudarc, a harmadik nagyjából túlélt, a negyedik egészen rendben volt, végül kinőtt belőle egy ötödik, és abból világsiker lett.

Az első ötletbe rögtön azután vágott bele, hogy 1996-ban otthagyta az egyetemet. Eredetileg nem is vállalkozásba fogott bele, inkább egy egyszerű barterbe. Egykori általános iskolai számtechtanárának cégénél dolgozva ismerte meg első üzlettársát, akivel különös üzletet kötött: egy „vinyóért” cserébe Petya fejleszt neki egy szoftvert. A srác kibérelt egy kis lakást a Vámház körúton, a Vásárcsarnok mellett. A lakás berendezését nem gondolták túl: gumimatrac, szék, asztal és Petya számítógépe. „Mindennap hozott nekem három zsömlét, egy tubus Útitárskrémet, egy kétliteres kólát és egy doboz cigit. Ez volt a koszt és kvártély. Én cserébe napi 13–14 órát programoztam heti hét napon át.”
Petya ingatlanközvetítőknek, autókereskedőknek és állásközvetítőknek készített keresőrendszert, egy évet dolgozott a fejlesztésen. Már épp indult volna az értékesítés, amikor egyik este elfüstölt a winchestere.­ ­„És hát nem volt biztonsági mentés. Annyi pénzünk nem volt, hogy meg tudjuk javíttatni, sőt még a bevizsgáltatásra sem. Egy év orrvérzéses munkája ugrott a kukába.” Hogy tudja magát ezen túltenni az ember?, teszem fel a nyilvánvaló kérdést. Csak ennyit mond: „Elszívtam egy cigit.” És aztán? „Aztán elkezdtem újraírni.” A munkával három hónap alatt végzett, közben egyre fogyott a pénz. „Végül nem sikerült utolérni magunkat, így ennek vége lett.”

Nem sokra rá egy gyógyszertárlánctól futott be megkeresés, a feladat az volt, hogy készítsen egy patikai informatikai szoftvert. Néhány egyetemi barátjával összeállva újra nekiállt a programozásnak, ezúttal két évig folyt a munka. „Saját operációs rendszeren futott a saját adatbázisszerver, saját programozási nyelvet, saját hálózati technológiát használtunk. Messze-messze megelőztük a kort. Maga a rendszer egyébként nagyon jó volt, tudott olyat, hogy online pontosan leadta a megrendelést a nagykereskedőknek annak alapján, hogy mi hiányzik a készletből. A baj csak az volt, hogy rendszeresen összeomlott. Sokszor jártam hajnalban a patikákba síró patikusokat vigasztalni, amiért megint nem indul el ez a szar. Volt egy olyan kalandunk is, hogy valamit elrontottunk a mérték­egységekkel, és berendeltünk három kilogramm cocainum chloratum oldatot az egyik patikába. A nagyker szólt, hogy ennyi nincsen.”

A csapat tehetséges programozókból állt, de tesztelésről, minőségbiztosításról lövésük sem volt. Nem csoda, hogy a befektetők egy idő után közölték velük: amíg nem hibátlan a szoftver, nem fizetnek. Petya pénze is fogyni kezdett, először a papírpénzek, utána az apró. „A végén a fiókból kotortam össze az egyforintosokat, hogy még tudjak zsömlét venni. Az egyik oldalról nézve hülyeség az egész, mert a szüleim bármikor tárt karokkal vártak volna vissza, valószínűleg ezért sem viselt meg úgy a dolog. De nagyon makacs voltam, hogy ez az én életem, saját pénzt akarok keresni, meg akarom mutatni, hogy az én utamon is meg lehet élni. Pont azokban a napokban fogyott el a fogkrémem, és rájöttem, ha nincs pénzem egy új tubusra, akkor büdös lesz a szám. Ez a gondolat annyira megalázó volt, hogy ekkor jött el a pillanat, amikor beírtam a keresőbe, hogy programozói munka külföldön.” Szülei azt mesélik, „borzolta az idegeiket”, hogy középső fiuk ennyire önállósult, noha a pénztelen időszakokról Petya csak jóval később beszélt nekik.

Néhány héttel később Tamperében találta magát. Az addigi negyvenezer forint helyett Finnországban hatszázezret keresett, a Nokia nem alkalmazottnak, hanem külsős szakértőnek szerződtette wififejlesztési projektjére az akkor huszonegy éves, diploma nélküli programozót. „Az menő volt. Büszke voltam” – mondja, és nem is tesz hozzá mást.

Életében először tapasztalta meg, mit jelent a szabadidő fogalma. A nokiás főnökök rendszeresen rápirítottak a magyar programozókból álló csapatra, amiért túl sokat dolgoznak, mondván, nem felel meg a törvényi kereteknek, és nem korrekt a finn kollégákkal. Petya emiatt hobbiból elkezdett játékokat fejleszteni az okostelefonok elődjének számító PDA-kra, kezdetben ingyen, majd pénzért is. Egy idő után volt hónap, amikor a játékokból származó bevétele megközelítette a nokiás fizetését, pedig első és második éve után is megdupláztatta a szakértői díját. A harmadik év után ez már nem sikerült, de nem is bánta. Ideje volt hazajönni.

Mi voltunk a világ legokosabb emberei
Petyát végül nem a hazatérése után játékfejlesztésre alapított PDAmill tette híressé, de utólag úgy látja, volt benne akkora éhség a sikerre, hogy csapatával előbb-utóbb sokra vigye. „Ha nem hagyjuk abba a játékfejlesztést a navigáció kedvéért, pár évvel később valószínűleg ugyanúgy egymilliárd dolláros céget építettünk volna a játékcégből, mint az akkori konkurenseink többsége. Ebben nem kételkedem.”

A váltás két véletlennek köszönhető. Egyrészt egy jól időzített felmérésből kiderítették, miért is veszik tulajdonképpen az emberek tömegével a PDA-kat: a rájuk akasztható, kezdetleges GPS-ek miatt. „Azt sem tudtuk, mi az a GPS” – mondja nevetve. Nem sokkal később egy közös ismerős összekötötte Petyát Kátai Attilával, akinek akkoriban volt egy nyomkövető rendszerekkel foglalkozó cége, és csatlakozott hozzájuk két navigációforgalmazó vállalkozás, az izraeli GPS & More és a Navi-Gate Kft. is mint befektető. Az első terméküknek 2004-ben estek neki, egy évre rá már a piacon volt a Magyarországot és Izraelt lefedő iGO 2005. A kezdeti, hatvan–hetvenmillió forintos beruházás egy év alatt megtérült. Jól elkapták azt a pillanatot, amikor még nem volt szinte minden ember zsebében okostelefon, de a térképek már digitalizálódni tudtak.

A Nav N Go (később NNG) sztorija innentől sokaknak ismerős lehet: 2008-ig álomszerűen ömlött a pénz a cégbe, egy nagy nemzetközi kiállításon bemutatták a szoftver teljes, európai verzióját, jöttek a több millió eurós szerződések, új irodaházba költöztek, szórták a pénzt a kiállításokra. 2008-ban aztán kisétált az ajtón a legnagyobb vevőjük, a második és a harmadik partnert pedig csődbe vitte az akkor kitört világválság. Ment velük az árbevétel hatvan százaléka is. „2007-ben még mi voltunk a világ legokosabb emberei, nagy arcunk lett a sikertől. Egy évvel később már a csőd szélén álltunk. Ez visszahangolt minket emberré.”

Petyáék ekkor hozták meg azt a döntést, ami végül elhozta a világhírnevet: ráfordultak az autóiparra. „Merész húzás volt, de nem volt B terv, ez is sokat segített” – mondta a Forbesnak kilenc éve, amikor a legelső magazinban megírtuk az NNG-sztorit. Globális navigációjuk egyre jobban felkeltette az egyébként szkeptikus autógyártók figyelmét, de két-három évig türelemmel kellett lenniük, hogy a lefejlesztett és eladott szoftverek bekerülhessenek az autókba és legördüljenek végre a gyártósorról. Akkor végre valamennyire fellélegezhettek: az autóiparba nehéz volt bekerülni, de onnan kikerülni is nehéz. 2013-ra a világ tíz legnagyobb autómárkájából hétben volt NNG-navigáció.


Bár hivatalosan csak 2011-ben lett vezérigazgató, utólag úgy látja, a válság utáni hónapokban vált „igazi” vezetővé. „Egészen addig csak azzal foglalkoztam, hogyan lehetne jobb technológiát építeni, hogyan kell egy csapatot felépíteni és azt hatékonyan működtetni. 2008-ban nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogjuk túlélni, de én ezt nem akartam hagyni. Úgy éreztem, mindenki kivár, mindenki mással van elfoglalva, de a problémát senki sem akarja megoldani. Ekkor léptem előrébb, és kezdtem el aktívabban belefolyni a stratégiába, hogy mielőbb találjunk egy vezetőt az újjáépítéshez.”

2008-ban kvázi válságmenedzsernek felvették Vahl Tamást, aki három éven át vezette a céget. A távozása után Petya ismét előrébb lépett egyet, arra kérte a társtulajdonosokat, adjanak neki fél évet, hogy kipróbálja, ami a fejében van. „Az autóiparba 2011-ben érkeztünk meg, de ahhoz, hogy itt nőni tudjunk, egy egészen más struktúrát kellett kialakítanunk. Hat hónapot kértem rá, még a névjegykártyámra is ráírattam az átmeneti szót. Miután letelt, a tulajdonosok megkérdezték, mi lenne, ha levennénk.”
Az NNG történetében mindig voltak olyan érdeklődők, világcégek is, akik felvásárolták volna őket, 2012-re a tulajdonosok között állandósultak a viták a cég jövőjéről. „Sokáig töprengtem. Nem olyan könnyű eladni azt a céget, amit te építettél fel, mert a csapat, amit addig lelkesítettél, onnantól az áru, amit eladsz. Azt érzi ilyenkor az ember, hogy árulást követ el.” 2008-tól a magyar tulajdonosok körében elindult egy eladási folyamat, 2013-ra minden magyar kiszállt. Petya az utolsók között volt, 33,6 százaléka volt az NNG 26 százalékát tulajdonló Icehorn Kft.-ben.

Mosolygós Buddha
2015-ben épp egy londoni útról tért volna haza későbbi feleségével, Balogh-Mázi Máriával (Maja), amikor beszálláskor, pakolás közben mellkason csapta a táskája. Érezte az ütés erejét, rögtön utána jött a zsibbadás és az éles fájdalom. Egyetlen magyarázat jutott csak az eszébe: szívroham. Leszállították őket a gépről, az éjszakát egy londoni kórházban töltötték. A vizsgálatok eredménye reggel érkezett meg: rohamnak roham, de nem szív. Pánik.

„Miután eladtam a céget, még két évig vezérigazgató maradtam. Az alatt a két év alatt ugyanolyan tempóban nyomtam a gázpedált, mint előtte. De amikor az ember már régóta padlógázzal megy, gyakran észre sem veszi, hogy már nem szereti azt, amit csinál. Csak csinálja, mert kell. Rájöttem, hogy már nem szeretem. Az agyam egy ideig még vissza akart rángatni, de a pánikroham és a kórházban töltött éjszaka után ráébredtem, hogy már a testem is azt üzeni: ebből elég. Ki kell lépnem.”

Azzal párhuzamosan, hogy felmondott, Maja is otthagyta az állását: elhatározták, hogy nyugdíjba mennek. Nyitottak egy Excel-táblázatot a mindennapok megtervezéséhez. Beosztották, melyik napot töltik rokonokkal, barátokkal, mikor mennek színházba, nyaralni, napi hány órát sportolnak és olvasnak. „És beírtuk azt is, hogy minden pénteken egy-két órát startupokkal beszélgetünk.”

Petyának addigra volt néhány startupbefektetése, de egyre gyakoribbá vált, hogy már nem csak péntekenként foglalkoztak mentorálással. „Eltelt pár hét, és a napirend ment a kukába, teljesen megtelt a naptárunk. Reggeltől estig startupokkal voltunk” – mondja, és egy pillanatra jobbra néz, a portfólióban lévő startupok falra kiakasztott logóira. Vannak, akik kezdettől a portfólió részei, korai befektetésük közé tartozik például a Bookr Kids és a Prefixbox.

A Baconsult összesen 43 cégbe fektetett be az elmúlt hét évben, szívügyeik a HR (Indivizo, Dreamjobs) és az oktatás (Codeberry, Green Fox Academy, Logiscool, Imagilabs). „Mindkét terület nagyon le van maradva a digitalizációban – magyarázza Petya. – Főleg az oktatás az, ahol nagyon kevés cég képződik ahhoz képest, hogy mennyit költ rá az emberiség. Ez azért van, mert általában épületekre és tanárokra megy el a pénz, de a technológiát már nem használjuk az iskolában. Amire a társadalom sokat költ, az a tőzsdén mint iparág előbb-utóbb megjelenik. Az oktatás olyan terület, kevés ilyen van, amire ez nem igaz.” Angyalbefektetőként egyszerű a célja: olyan cégekbe száll be, amilyenekből szeretné, ha több lenne a világban. Az oktatás ilyen szempontból nagyon hálás téma.

A Baconsultben Petya a megálmodó, Maja a megvalósító. „Olyan magas szinten jár az agya, hogy a részletek nem mindig érdeklik – mondja róla Maja. – Ez nem baj, pont emiatt egészítjük ki egymást jól.” Felesége jókat mulat azon, mennyire nem megy neki az adminisztráció, például a számlák kifizetése. „Kikapcsolni még sohasem kapcsoltak ki semmit, de ezekben borzasztóan gyenge.”
A befektetéseknél viszont minden részletbe belemegy, legalábbis Cápák között-beli cápatársa, Balogh Levente, a Szentkirályi Ásványvíz tulajdonosa szerint. „Jószívű, érzékeny ember, főleg a családjával kapcsolatban, befektetőként pedig nagyon megfontolt, óvatos duhaj. És precíz, szinte már túlságosan is. Néha volt olyan érzésem, hogy a kelleténél jobban meg akarta érteni a dolgokat, jobban, mint amennyire ott helyben szükség volt rá. Aztán utólag gyakran kiderült, hogy igaza volt, és valóban érdemes volt ennyire elmélyülni a részletekben.”

A magyar startupvilág mosolygós Buddhája, mondta rá egy-két évvel ezelőtt Szluha Dénes, a startup-üzletágának növekedési befektetési igazgatója (a Hiventuresnek és a Baconsultnek több közös befektetésük is van). „A belőle áradó sztoikus nyugalomra utaltam. Ez nagyon ritka a magyarországi startupangyalkörökben, Petyának viszont a személyiségéből jön. No, meg persze az ő arcán is mindig van egy halvány mosoly – mondja Dénes. – Mindig megértéssel közelít a konfliktusokhoz, ebben segíti, hogy egykor ő is alapító volt. A nyugalma, a joviális megközelítése, optimizmusa sok problémát áthidal, erős támaszt ad az alapítóknak. Kicsit olyan, mint egy pszichológus. Megértéssel, elfogadással terel, azontúl hogy a tapasztalatot és a tőkét is mögé teszi. Mindig az alapítók mellé áll, bármilyen rosszul is áll egy cég szénája, a hite bennük van.”
Dénes szerint az elmúlt években felépítette az ideális angyalbefektető archetípusát. „Állati hiteles, magát adja a brand mögött. Ebben benne van a Petya név is – ennek alapján egy kisfiút képzelnénk el, aki rövidnadrágban szalad ki a sarki cukrászdából, fagyival a kezében. Az ebből a névből áradó kedvesség jól leírja a habitusát. Hasonló a Baconsult szó is, jól kombinálja a professzionalizmust és az elfogadhatóságot, szerethetőséget.”
Hogy nagyon jó márkát épített magának, azt egy másik angyalbefektető, Weiszbart Zsolt, a Day One Capital partnere is így látja. Szerinte ő a legláthatóbb angyal a magyar szférában. „Ott van a social media felületeken, ezt egészíti ki az erős deal flowt biztosító Cápák között is. Nagyon az elején fektet be startupokba – sokszor nem is feltétlenül pénzzel –, majd a közös munka után ezek a cégek, legtöbbször magyar alapoktól kapnak follow-on befektetést. Alapvetően a magyar startupuniverzumra lát rá, nemzetközi dealekben nem nagyon vesz részt.”

Petya a külföldi jelenlétről azt mondja, tudatosan koncentrál a magyar ökoszisztémára. „Az az egyik küldetésem, hogy minél több ügyes és sikeres vállalkozó legyen itthon, hogy kevesebben költözzenek el innen. Abban hiszek, hogy egy ország minőségét a vállalkozók minősége határozza meg. Magyarország is jobb hely lenne, ha vállalkozóink jobbak lennének.”

Békön a BÉT-en
Ugyanúgy, ahogy az Excelből buherált naptár, időközben maga a Baconsult is megtelt. „Minden kezünk tele, most kicsit elérhetetlenek vagyunk, amit őszintén sajnálunk – írja most a befektetőcég honlapja. – De az angyalbefektetőség pont erről szól: nem skálázható, nem építhető rá nagy szervezet.” (Időnként azért még elcsábulnak, Petya szerint az angyalbefektetés is olyasmi, mint egy gyűjtőszenvedély.)

A szöveg két éve került ki, de Petyának a skálázhatóságról alkotott hozzáállása ma már nagyon más. „A nokiás karrierem, a játékcégem, az NNG mind ugyanarról szóltak: hogyan lehet valami elég jót felépíteni, amit utána aztán nagyban is tudunk folytatni. Régóta foglalkoztat, hogyan tudok több tudást átadni a cégeknek, de az egyelőre fájó pont, hogy nem tudom skálázhatóan csinálni. Ez nem egy gépezet, a magam idejét rakom mindenbe.”
Amikor 2015-ben belevágott, biztos volt benne, hogy csak a saját pénzét meri majd kockáztatni. Mostanában viszont elkezdett gondolkozni, van-e olyan jó a szakmában, hogy mást is beengedjen maga mellé. Emiatt a következő egy–két éve arról fog szólni, hogy átgondolja, tőzsdére vihető-e a Baconsult. Mi az előnye, mi a hátránya, valóban tudna-e löketet adni a hazai startupoknak és angyalbefektetőknek?

A következo egy-két éve arról fog szólni, hogy átgondolja, tozsdére viheto-e a Baconsult.

„Az a tíz–tizenöt év, ameddig egy magyar exit tart, azt jelenti, hogy az angyalbefektetők berakják a tétjeiket, és utána nagyon sokáig csak várnak, le van kötve a pénzük. Ha ebben lenne valamiféle likviditás, az azt jelentené, hogy hamarabb tudnának újabb befektetéseket tenni, tehát fel tudnánk pörgetni a magántőkét erre az új modellre” – mondja, bár hozzáteszi azt is, neki nem feltétlenül az exit a legfontosabb. Ha egy-egy cége még harminc év múlva is a portfóliójában lesz, és szépen muzsikál, ő elégedett lesz.

A skálázhatóság csak az egyik sarkalatos kérdés, úgy látja, a következő pár év egyébként sem lesz könnyű a hazai startupoknak. „Nagyon nehéz pillanat előtt állunk a startupok finanszírozásában. Egyik oldalról az EU-val kialakult vita miatt várhatóan kevesebb uniós pénz érkezik. Épp egy gazdasági világválság felé araszolunk, le van fosztva az államháztartás, így valószínűleg az állam bácsi sem fog tudni annyit fektetni a startupokba. Szalad az infláció egyre magasabbra, emiatt a magánbefektetők nem fognak kockázatitőke-alapokba annyira vidáman pénzt adni, sőt az is elképzelhető, hogy az intézményi befektetők sem. A következő egy-két-három évben valószínűleg nagyon kevés forrás lesz a csapatoknak, létrejön egy finanszírozási lyuk.”

Párduc › Tigris › Petya
Balogh Petyának három teljesen különböző beceneve volt eddig, az első kettőt ruházati baleseteknek köszönheti, a harmadikat már a tudatos énmárkaépítésnek.

Párduc – „Gimiben, a kollégiumban az első héten még egészen jó idő volt, úgyhogy egyik nap felvettem az édesanyám által varrt párducmintás bermudanadrágot. Ez még a 90-es évek legeleje, a bermudanadrág még menőnek számított, és a párducminta is egészen elfogadható volt – ma már nem javasolnám senkinek. Ezt látva az egyik negyedikes lány felkiáltott: jé, ott jön a kis párduc! Ezen mindenki röhögött, én viszont felháborodtam, így aztán csak azért is így kezdtek szólítani a kollégiumban. Később már az igazgató is úgy hívatott be magához az intőért, hogy Párduc, jöjjön az irodámba.”
Tigris – „Az egyetemen valaki megkérdezte, hogy mi a nevem, mondtam, hogy én vagyok a Párduc. Ránézett a pólómra: Tigris volt rajta a Micimackóból. Egyből jött a kézenfekvő válasz: nem, te a Tigris vagy! Egy évtizedig ragadt rám, de ahogy nőtt a cég, elkezdett kikopni, egyre kevésbé mertek így hívni.”

Balogh Petya – „Mindig rettegtem attól, hogy én legyek Balogh Péter úr, a megközelíthetetlen cégvezető az elefántcsonttoronyban, mert ha nem vagyok megközelíthető, sosem mondják meg, ha hülyeséget csinálok. A császárnak nem szólnak, ha meztelen. Azzal, hogy elkezdtem magamat Balogh Petyának nevezni, és ezen a néven kommunikálni, az volt a célom, hogy megtartsam a tiszteletet, amit megérdemlek a munkámmal, közben viszont leromboljam a tekintélyemet, hogy csak azért, mert én vagyok a cégvezető, piedesztálra emeljenek. Ne a titulusomért vegyenek komolyan, hanem a tartalomért.”

Orrvérzésig, és még élvezném is
Petya ma nyugdíjasnak tekinti magát. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy szigorú időkeretbe igyekszik belezsúfolni mindenfajta munkát, csak kivételes esetben „lóg túl” a tíz és négy óra közötti idősávon. Idejének nagy részét ma a mentorálás teszi ki, úgy tizenöt céggel foglalkozik aktívan, kéthetente két órára ül le velük, a többiekkel „ad hoc” találkoznak, mindenki teszi a dolgát. Heti egy-két alkalommal céges előadásokat tart, és sok időt tölt tartalomgyártással is: a covid alatt vágott bele tanfolyamok készítésébe, gyakran ír cikkeket (például a Forbes.hu-ra), sőt a Tiktokon is aktív. „Az első két héten kényszeríteni kellett magam, de mire kitanultam a Tiktokot, a Tiktok is kitanult engem. Addigra már nem Győzike jött szembe, amikor megnyitottam az appot, hanem olyan témák, amik érdekelnek.”

A több ezer kamera előtt eltöltött óra ellenére még mindig sokat dolgozik azon is, hogyan kommunikál. „A vezetésnek kulcseleme a kommunikáció, de mentorálni is csak úgy tudok hatékonyan, ha nemcsak elindítok egy gondolatot, hanem teljesen át is tudom adni.” Régen, még az NNG-s időkben küldeni kellett őt a különböző tréningekre, ma már szívesen megy magától is.

„Munkamániás vagyok. Az voltam egész életemben. Életem jelentős részében napi 12–14 órát dolgoztam – ha rajtam múlna, mindennap orrvérzésig tudnék dolgozni, és még élvezném is. De most már a második házasságomnál tartok. Maja nagyon jó abban, hogy behúzzam a féket, ha kell, és én is igyekszem figyelni rá, hogy ne legyen harmadik házasságom.”

Nagyon és persze messziről csodálom azokat az embereket, akik ebben az „újvilágban” már évtizedekkel ezelőtt is otthon voltak. És csodálom, és igen, irigylem az olyan embereket, mint Péter, akiknek sikerült megteremteniük azt, hogy valódi önálló szabadságban élhetnek a világban. A sajátjukban is és a nagyvilágban is.
Nem a gazdagságot, nem a pénzt, hanem azt, hogy olyan biztos alapokon nyugszik az élet, hogy senkinek és semminek nincsenek kiszolgáltatva, mert az a bázis, az már megvan. Amikor valaki negyvenévesen igazán nyugdíjba mehet:) Na jó, nem mennék nyugdíjba, de ha mégis szeretnék, akkor megtehetném… vagy kivennék két év szabadságot… csak úgy lenni… Hát, lehet, rossz szakmát választottam:) Na jó, nem is, de azért mégis:)