Villámsebesen száguldunk a klímakatasztrófa felé, mégsem vesszük le a gázpedálról a lábunkat. Változtatnunk kell, egyéni és kollektív, vállalati és politikai szinten is, ha nem akarjuk a Földet kietlen pusztává égetni. Miért kerüljük a kényelmetlen kérdéseket, és hárítunk mindent a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra, miközben felelősségünk tulajdonképpen százszázalékos?
„Nem tudom, tetszik-e érteni, mekkora baj van?” – teszi fel a kérdést Szathmáry Eörs evolúcióbiológus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában. Globális felmelegedés ide vagy oda, meghűlt a levegő a teremben. A tudós alig pár perce kezdte el klímavészhelyzeti összefoglalóját, tényekkel, adatokkal és láncreakciókkal fest vészjósló képet. Nem is, ahhoz már nem kell jósnak lenni, hogy lássuk a vészt: monumentális (és ember csinálta) a baj, mégsem valljuk be magunknak a gyökeres változtatás szükségességét.
De mit is tehetnénk mi, egyénileg, apró kis pontok a kollektív szennyezés óceánjában, ugye? Apatikus vállvonással hárítjuk a felelősséget a vállalati-politikai szereplőkre, a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra. Döntéseink, befolyásunk illúziónak, szelektív hulladékgyűjtésünk aranyos szélmalomharcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett. „Ők” szorítják nyakunk körül a hurkot, és emiatt már olyan mindegy, megrendeljük-e nyolcvanhatodik fast fashion kiegészítőnket. Hárítunk, és nem veszünk tudomást róla, de valójában be kéne ismernünk: a vállalati termelés és a politikai hatalom megválasztói lévén a mi kezünkben van a jövő kulcsa. Tudatossággal befolyásolhatunk, kormányt ragadhatunk, cselekedve megváltoztathatjuk a szakadék felé száguldó emberiség útvonalát. Miért nem látjuk az erőnket, miért nem teszünk a klímakatasztrófa ellen?
Szelektív hulladékgyűjtésünk aranyos szélmalomharcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett.
Ránézésre mintha kakukktojásként került volna az ikonikus kalauz által ajánlott budapesti éttermek közé a Hoppá! Ez az érzésünk egészen közelről megnézve sem múlt el.
A tavalyi Michelin-kalauzban a csillag nélkül ugyan, de jegyzett éttermek sorába bekerült az Andrássy úti Hoppá is. Ez a fajta sima említés is sokat jelent szakmailag, és legalább ugyanennyit ér üzletileg. Olyan budapesti helyek tartoznak ebbe a ligába, mint a Mák, a Nobu, az Arany Kaviár vagy a Stand25. Ehhez képest a Hoppá első és sokadik ránézésre is olyan étteremnek tűnik, ami egy turistáknak minden értelemben megközelíthető opció akar lenni, hangsúlyosan magyar étlappal.
A külföldiek majd esznek kacsamájat kalácson.
Ami egy teljesen valid műfaj, rövid külföldi úton, ha kötött program miatt nem lehet túljutni a belvároson, akár keresném is az ilyet, csak a Michelin esetében nem az ilyeneken szokott megakadni az ellenőrök szeme, különben teljesen más közönség forgatná a kalauzt. Úgyhogy jó ideje halogattuk ezt a vizitet, hátha a sűrűn változó séfajánlatba bepörög egy olyasfajta tűzijáték, ami feloldja a talányt, hogy végül beüljünk egy sima keddi estén, extra várakozások nélkül. Mi a képen látható boltív alatt ültünk, de a letekert vacsorafényekben érdemben sötétebb atmoszférában. A sűrűn elhelyezett asztalok mind betelnek hétre, de az elejétől készséges szerviz flott marad. Az előételek alapján még bármi lehetne: jó ízű és dekoratív a hagymaleves, és ragyogó a marinált lazac avokádópürével és narancskaprival. Hagymalevesért és avokádós lazacért, mondjuk, kevés európai országból kell Magyarországra látogatni, de a külföldiek majd esznek kacsamájat kalácson.
A heti tábláról választott mangalicatarjához krumpli és lilakáposzta is jár, utóbbit szósz formájában álcázták. Ez a szósz a csavar, de ha inkább a szépen formázott, de száraz hatású hús marad kicsit szaftosabb, akkor nem is lenne rá szükség. A csirkepaprikás ügyében pincérünk már a rendeléskor sem kertel: azt ígéri, pont azt fogjuk kapni, amit a név ígér. A comb- és mellrészekből formázott roládokat pirult bőr fogja össze, és ügyesen teszi civilizáltan fogyaszthatóvá az ételt, a tejföltől krémes specli is remek, igazán remek pedig az volna, ha a kis roládokból lenne kétszer annyi és nokedliből fele mennyiség. Jut még klasszikus, cukros-ecetes szívsaláta is a tányérra, én ellettem volna nélküle, de ez már tízéves koromban is így volt, messziről jötteknek meg érdekes betekintés lehet a magyar nagymamák vasárnapi menüjébe.
Hoppá! Bisztró Budapest VI., Andrássy út 34. A teszt időpontja: április 26. Ezt ettük: Francia hagymaleves: 2490 Marinált lazac, citrusok: 3990 Tarja, káposzta, burgonya: 5900 Csirkepaprikás, specli: 4490 Túrógombóc: 2790 Egy nagy mentes víz: 1090 Szervizdíj: 2490 Összesen: 23 240 forint
A záró túrógombóc könnyű, a prézli alá kerül morzsa formájában. A tejfölhab a tetején és az áfonyaszósz a tányér kerületén együtt nekem már túlontúl édesek, de vacsoratársamnak nem. Nála a tarjához ajánlott fehérbor nem jön be (a rovásírás a címkén engem is meglep, amikor töltik), de ezt utólag nyugtázzák a pohár láttán, és nem is kerül a számlára. Mi meg azt nyugtázzuk, hogy a Hoppá egy becsületesen vitt Andrássy úti turistaétterem, de hogy a kalauz mit látott benne, talán sosem fogjuk megtudni. A „hova küldjük külföldi barátainkat magyarosat enni?” kérdésre nem ez az új válasz, itthoniaknak meg biztosan nem lesz elég izgalmas, miközben a lokáció és az infláció is ott van az árakban. Viszont az irodák körül megszokottnál eggyel érdekesebb, háromezres ebédmenü egy próbára érdemes lehet a környéken dolgozóknak.
Már nagyon régóta tervezem, hogy kéne csinálni egy egy hónapos túrát, hogy mindennap máshol ebédelni és vacsorázni. Végigjárni a budapesti éttermeket. Aztán jól megírni:) Nagyon szeretek enni:)
Burján Safirát megviselte a közösségi média, volt férjét, Zsombort pedig az ügyvezetés, ezért úgy döntöttek, közös vállalkozásuk, a Szafi Products nagyobb részétől megválnak. A mindenmentes termékekben itthon úttörőnek számító cég vezetését az Ipsits házaspár veszi át tőlük – ők korábban a Schobert Norbi féle Update-franchise építésében edződtek.
Év elején égbe szálltak a lakásárak Magyarországon, de most jöhet a fordulat. Kérdés, hogy eljön-e ismét a tagadás állapota, és az eladók évekig kitartják álomáraikat.
