Látom, hogy méreget, de úgy érzem, nyugodt vagyok, és határozott, tudom őt irányítani. Megfogom a kantárszárat, ő engedelmesen, mellettem haladva el is indul. Pár lépés után távoli építkezési zajokra kezdi hegyezni a fülét, aztán felém fordul, és fújtat. A mélybarna színű Tatala (Tati) nem érzi jól magát az irányításom alatt. Azt üzeni, nélkülem nagyobb biztonságban lenne, mint velem. Kovalik Natasa rám néz, és azt kérdezi: „Mi van benned? Nem vagy egyben, Tati érzi ezt, kapcsold össze az agyadat a testeddel!” Azonnal hallom, hogy hevesebben ver a szívem.

Natasa gyerekkorában sosem járt játszótérre. Budakeszin nőtt fel, lovas környéken, nekik is volt kettő. Iskola után a barátnőivel csak úgy szőrén felugrottak egy-egy lóra és szabadon, a sörényükbe kapaszkodva vágtáztak, figyelték a természet minden rezdülését, hogy időben megérezzék, ha valami megzavarja az érzékeny fülű állatokat. Felszerelés nélkül lovagolva nagy szükségük volt a kiélesedett figyelemre, hogy a lovak hátán maradhassanak. Tízéves kora körül szülei megajándékozták egy öntörvényű pónival, aki a lánnyal a hátán is oda és akkor ment, amikor és ahova akart. Bár Natasa egy idő után kérte, hogy adják el a pónit, mert nem bír vele, de szülei csak annyit mondtak, majd hozzáerősödik.

Utólag ezek hajmeresztő történeteknek tűnnek, de akkor nem volt bennünk félelem.

„Utólag ezek hajmeresztő történeteknek tűnnek, de akkor nem volt bennünk félelem – meséli Natasa. – Az, hogy a szüleim nem féltettek, hanem rám bízták, oldjam meg ezeket a helyzeteket, önbizalmat adott. Megengedte az ösztönösséget, hogy ráérezzek, hogyan is kell ezt csinálni.”
A lovak fontosak maradtak, de aztán egészen más irányba indult az élete. Érdekelte a divat, fotósok, művészek között kezdett forgolódni, majd Tombor Sarolta sminkmester szárnyai alatt kitanulta a sminkes szakmát. Már tizennyolc évesen komoly munkákat kapott, többször volt a Budapest Fashion Week vezető sminkmestere, elnyerte itthon az év divatsminkese díjat. Nagy márkák reklámfilmjeiben sminkelt, egy Dior-produkcióban például Charlize Theron is megfordult a keze alatt, máskor Owen Wilsonnal dolgozott.

Harmincéves korában azt érezte, hogy mindent megcsinált, amit ebben a szakmában és országban el lehet érni. „Nem láttam magam, ahogy tíz év múlva is egy forgatáson sminkelek. A filmes életvitel nagyon megterhelő, állandó rendelkezésre állás, tizenhat órás munkanapok. Úgy éreztem, ez már nem az én utam.” 

Mégis, mire várnál?
Megfogalmazódott benne, hogy gyerekekkel és lovakkal szeretne foglalkozni. „Az ekkoriban megismert volt férjem visszakérdezett, hogy miért nem kezdem el most? Ijesztő ötletnek tűnt, hogy identitást váltsak, hiszen engem sminkesként ismernek. Aztán elkezdtem foglalkozni azzal, hogyan lehet együtt dolgozni a lovakkal egy önismereti, fejlesztő munka részeként.”

Miután Tati segítségével ízelítőt adott a módszeréből, a Natívmethodból, Natasával az új projektjének helyet adó Biatorbágytól nem messze, egy fogadóban beszélgetünk. A pincér teamécsest tesz közénk az asztalra, ami mégsem tűnik túl idegennek egy interjúhoz, mert Natasa áraszt magából valami nyugalmas megállapodottságot, azok békéjét, akik jó helyen vannak az életükben.
Gyerekkorából hozott ösztönös tudása mellé 2015-ben ló asszisztálta önismereti tréneri képesítést szerzett. A módszert Magyarországon még nem nagyon ismerték, Natasa is egy német szervezetnél tanulva kezdte, majd Linda Kohanov nemzetközileg elismert lovas trénertől, a lóval való közös munka egyik legnagyobb szakértőjétől tanult Párizsban.

Az első időszakban volt, hogy délelőtt sminkesként tárgyalt a következő reklámfim rendezőjével, délután felvette a kocsijában tartott felszerelést, és beállt a lovardába dolgozni. „Kicsit meghasonlott állapot volt, nem tudtam, ki vagyok valójában, viszont kellett ahhoz, hogy megtapasztaljam: egyszerre több, egymástól különböző területen is professzionálisan helyt lehet állni.”

Idővel egyre nagyobb teret kért az életében a lovakkal és az emberekkel való munka. A tanultak és tapasztalatai alapján létrehozta és megalapította a nevére és az angol native szóból a lovak által közvetített ősi tudásra utaló Natívmethodot, ami „egy jelentőségteljes találkozás, ahol azáltal, hogy találkozol a lóval, találkozol önmagaddal”. A terápiához nem kell tudni lovagolni, sőt még csak a lóra sem kell ülni, a ló mellett teremtődik meg a kapcsolat ember és állat között.

A lovasterápiával vagy a lovas pszichoterápiával szemben a Natívmethod egészséges emberekkel dolgozik az élményalapú önismeret területén: olyan elakadásokkal, problémákkal foglalkoznak, amik nehezítik a mindennapi életet, de nem diagnosztizált tünetegyüttes, betegség okozza őket. 

Ítéletmentesen
„Nem mi kísérletezünk az emberekkel, az kísérletezik, aki eljön hozzánk. Itt olyan dolgokat is kipróbálhat, amiket a hétköznapokban nem.” Amikor a lóval elvégeznek egy gyakorlatot, utána megbeszélik a benyomásokat, a ló reakcióját. Ezután újra lehet csinálni, máshogy közelítve a helyzethez. „A tanulság nem intellektuális szinten tárolódik, hanem élmények – érzések, mozdulatok, szagok, képek, hangok – formájában. Ez mélyebben képes beépülni, mint a verbalizált üzenet.”

A ló a jelenben él, az életben maradáshoz állandóan figyelnie kell a környezetét, a ragadozók felől érkező impulzusokat, a lassú mozdulatok mögé rejtett feszült figyelmet, a kirobbanni készülő energiákat. Mindig arra ad visszajelzést, ami éppen akkor történik. Ezért nem lehet leplezni az érzelmeket, mert a test reakcióin keresztül a lovak számára azonnal láthatóvá válnak. „A lóval való együttműködés ebben segít, hogy az, amit láthatóan kifejezek, egységbe kerüljön azzal, amit érzek.”

Csak olyan állatokkal lehet így dolgozni, akiknek nincsenek előzetes traumáik, illetve megfelelő terület és tápanyag áll rendelkezésükre. Ha egy állat nagy legelőn, ménesben él, nincs túlerőltetve, akkor képes rezonálni, figyelni és összekapcsolódni.

Tégely Viktória pszichológus és lovastréner négy éve lett Natasa tanítványa, most már a kollégája. „Ő és a lovak jelenléte olyan biztonságos és megtartó közeget hoztak létre, ami megteremtette a lehetőséget, hogy közelebb tudjak kerülni magamhoz és másokhoz. A foglalkozásokon átélhető élményt Nati magasabb szintre emeli azzal, hogy kivételes érzékkel hangolódik rá az egész folyamatra, önazonos, ítéletmentes és intuitív jelenlétével bátorítja az egyént önmaga megélésére.” Natasa kollégáival cégeket is segít: például vezetők tapasztalhatják meg, milyen minden külsőség nélkül, pusztán a bennük lévő érzések és emberi kompetenciák révén irányítani egy jóval nagyobb élőlényt.

Tatala szól, ha baj van
A kialakított módszerbe Natasa beépítette a gestaltmódszertan elemeit is, a testérzetekkel, mozgással is foglalkozó pszichoterápiás irányzat négyéves képzésének utolsó événél tart. A szintén az „itt és most”-tal dolgozó irányzat remekül illeszkedik a lovak „életszemléletéhez”. Natasa harmadéves kora óta dolgozik a gestaltmódszerrel – emberekkel, lovak nélkül is. 

Mindezt egy egyéves kisfiú édesanyjaként – akit azért néhány hónapos korában már meghempergetett a szalmában, hogy rendben legyen az immunrendszere. Fél éves volt a kisfia, amikor Natasa visszatért a munkába, mert úgy érezte, ahhoz, hogy önmaga lehessen, az anyaság mellett szüksége van a szenvedélyére is. „Ez megszállottság, én tényleg ezzel kelek és fekszem. Van benne szüntelen nyugtalanság, ami mozgásban tart, de valamiféle megnyugvásérzés is, mert tudom, hogy ez mindig olyan terep lesz, amiben szeretnék fejlődni, tanulni.” Azt mondja, imád anyának lenni, és a hivatását is imádja, olyan, mintha két gyermeke lenne.

Natasa és csapata most a Fejér megyei Vasztélypusztán várja klienseit, de egy Biatorbágy és Etyek között lévő nagy telken már valami új készül. Egy, a ló asszisztálta önismereti munkában lehetőséget látó amerikai–magyar házaspár Nati szakmai vezetésével nemzetközi lovasközpontot épít. Már most is lakik itt néhány ló, Tatala is itt „szólt rám” a karámban, hogy nyugodjak meg. Úgy tűnik, félórás közös táncunk végére összhangba kerülünk, fejem és testem összekapcsolódott: Natasa instrukcióit követve végigsimítok Tati bal mellső combján, le egészen a térdéig. A hatszáz kilós állat a legnagyobb természetességgel, ősi magabiztossággal és irántam való bizalommal emeli két tenyerembe legféltettebb kincsét, a lábfejét. Leírhatatlanul borzongató érzés.