Magnóliák, tulipánok ezer színben, rügyező fák és bokrok, tekintélyt parancsoló, de hívogató üvegházak, igazi tavaszi zsongás – a Kew Gardens Királyi Botanikus Kertben 1969-ben is gyönyörű volt a tavasz. A virágzó nárciszmezőkhöz közel, lelkileg viszont nagyon távol, a Temze partján járkált leszegett fejjel egy tizenhét éves, Péter nevű magyar fiú. Senkihez sem szeretett szólni, nem is igazán tudott angolul, egyedül bandukolt a napsütésben. Azon gondolkozott, hogyan vethetne véget az életének.

Szülei és nővére Párizsban éltek, az a magyar család, akiknél ebben a délnyugat-londoni városrészben lakott, eleinte csak annyit vett észre rajta, hogy nemigen jön ki a szobájából, és nagyon keveset eszik. Ráadásul olyan iskolába járt, ahol gyengébb képességű – ő a „buta” jelzőt használja – gyerekek tanultak. Rossz jegyeket kapott, osztálytársai kiközösítették és megverték, némi felüdülést csak az adott, ha focizhatott. Két évvel korábban még a fővárosi Szilágyi Erzsébet fasorhoz közeli grundon rúgta a bőrt.

Hamlet, magyarul
Öt perce sem tart a Zoom-interjú, amikor a hetvenéves, világhírű pszichoanalitikus Shakespeare-t szaval – magyarul. A Trefortban egy Hamlet-részlettel lett második a szavalóversenyen. „Még emlékszem rá kicsit: »Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri… – itt kicsit elakad, majd lelkesen folytatja –, Vagy, ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?«” A végén megnyomja a hangsúlyt, és egy pillanatra mintha a fél évszázaddal ezelőtti versenyen lenne.

Mit fog mondani apám, ha megtudja, hogy letartóztattak az utolsó éjszakán?

Egyszerű egyetemi dolgozószobájában ül London elit kutatóegyetemén, a UCL-en (University College of London). Keresem a vakítóan fehér falakat, a (sztár)pszichológusokhoz társított süppedős kanapét, vagy legalább egy trendi színű bársonykerevetet, esetleg hívogató füles fotelt. Ilyesmik helyett az ablak mellett létra áll, a háttérben bordó fal, előtte erősen foghíjas könyvespolc. Péter öltönyben és nyakkendőben köszön be, és angolul kéri, hogy kérdezzek magyarul, mert szívesen hall magyar szót, ért is mindent, csak nem tudja kifejezni a nüanszokat, így inkább angolul válaszolna. „How do you say nuances in Hungarian?” – kérdezi, aztán összenevetünk a válaszra.

„Mit fog mondani apám, ha megtudja, hogy letartóztattak az utolsó éjszakán? Nekem másnap mennem kellett Bécsbe.” Az 1967-ben induló külföldi „kalandot” az osztálytársaival (őket név szerint, tökéletes kiejtéssel sorolja fel) töltött izgalmas órák előzték meg a Budai Várban. Csak sétálni mentek, nem vették észre, hogy bezárt a vár, ezért bevitte őket a rendőrség. „Akkoriban ez nagyon ijesztő volt.” Aztán persze hamar kiengedték őket. Az itthon töltött időszak, az akkori politikai rendszer kapcsán nem érzett elnyomást, azt mondja, kifejezetten élvezte az úttörőéveket. „Emlékszem az úttörőnyakkendőre, olyan volt, mint egy zsebkendő.”

A gondtalan trefortos éveket az akasztotta meg, hogy édesapja, a szintén neves pszichoanalitikus és nyelvtudós Fónagy Iván vendégprofesszori meghívását meghosszabbították a párizsi a Sorbonne-on, és az egész család kitelepült. Őt azonban apja, mondván, hogy Anglia és London jobban illik a fia természetéhez, könnyebb lesz ott neki, Londonba küldte. „Halvány gőze nem volt, hogy milyen az angol környezet, és nem tudom mennyit értett meg az én természetemből.” Nem túlzás azt mondani, hogy ez majdnem végzetes következményekkel járt. „A nővérem Párizsban maradhatott, de engem elküldtek. Nagyon boldogtalan voltam. (…) Sohasem értettem meg, miért kellett elmennem, ez törést okozott a kapcsolatunkban, elszállt a bizalmam.”

Duplán menekült
„Valószínűleg egyáltalán nem lennék ma itt, és nem beszélgetnénk, ha ő nincs” – néz jobbra, az ablak felé, amikor londoni pszichológusáról, Anne Hurryről beszél. Anne Hurry a Freud lánya által alapított észak-londoni Hampstead Klinikán dolgozott. Ebbe, a gyermekek mentális egészségére specializálódott intézménybe járt terápiára Péter 1969-től, de a sorsa nem csak emiatt fonódott össze a klinikával: tizenöt éve vezeti az időközben Anna Freud Centre-re átnevezett intézményt. „Szörnyű és magányos időszak volt – emlékszik 1968–1969-re. – Ha most, mint pszichológus nézek vissza, komolyan aggódnék magamért, öngyilkossági gondolataim voltak.”

A magyar családból, akiknél lakott, az asszony ismerte a Hampstead klinikát, és tudta, hogy ott kiváló (többek között magyar) szakemberek foglalkoznak a kamaszokkal, és látva, Péter mennyire rosszul van, beajánlotta oda. Péter először visszautasította az ötletet, de amikor rosszabbul lett, maga jelentkezett terápiára. „Sokkal jobb volt, hogy én mentem” – szól belőle a pszichológus. Azt mondja, hihetetlenül szerencsés, hogy Anne Hurry lett a terapeutája. „Rögtön tudta, hogyan kell hozzám szólni, nagyon jó emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ő volt az első barátom Angliában.”

Szülei nem igazán tudták, hogyan segítsenek, Péter nem is akart tőlük segítséget kérni, be akarta bizonyítani, hogy egyedül is boldogul. Kétszeresen menekült volt: el kellett szakadnia a családjától, aztán amikor 18 éves korában lejárt az útlevele, menekültstátuszért folyamodott Angliában. Az útlevelét csak Magyarországon hosszabbíthatta volna meg, de mivel közben behívót kapott sorkatonai szolgálatra, nem akart hazamenni, mert otthon fogták volna.

Csodálatos adomány, ha hálát tudunk adni.

Katalin hercegnő a hab a tortán
„Talán még többre viszem, ha az Egyesült Államokban maradok, de semmi kétségem, hogy jó helyen vagyok ott, ahol most vagyok.” A Harvardon, a Yale-en, a virginiai New Hampton egyetemén is volt vendégprofesszor, és évekig dolgozott a neves houstoni pszichológiai klinikán, a Menninger Clinicen. Mégis, egész karrierje során hű maradt a UCL-hez és az Anna Freud Centre­hez. Ő is a University College of Londonban végzett, 1977 óta tanít is, jelenleg a pszichológiai és nyelvtudományi kar vezetője.

„Ezek az intézmények formálták az életemet, privilégium, hogy itt lehetek.” Úgy látja, hogy életünk során sok segítséget kapunk, de túl ritkán köszönjük meg, talán mert legtöbbször nem is vesszük észre, vagy amikorra igen, már késő. „Csodálatos adomány, ha hálát tudunk adni, és különösen az, ha az életünkkel, a cselekedeteinkkel tudjuk megtenni.” Péter tizenöt éve irányítja ügyvezetőként az Anna Freud Centre-t és az ott dolgozó félezer embert.

Vezetése alatt jelentősen nőtt az intézmény költségvetése, deficitesből nyereségessé tette, egyre több gyermeknek tudnak segíteni, és Katalin hercegnő is védnökséget vállalt az Anna Freud Centre-ben, ami Fónagy szerint „a hab a tortán”. A hercegnő nagyon kedves, rendkívül jól tájékozott, és nagyon szívén viseli a gyermekek mentális egészségét. Amikor meglátogatta az Anna Freud egyik olyan iskoláját, ahol más intézményekből lemorzsolódott gyerekek tanulnak, „briliánsan megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, szinte úgy, mint egy szakember. Nagylelkűen és figyelmesen hallgatta őket. Nagyon elkötelezett, pedig gondoljon bele, szerintem ez a világ egyik legszörnyűbb munkája, mindig mosolyogni, mindig kedvesnek lenni.”

Nem volt egy Eton
Péter, miután tizenhét évesen elkezdett terápiára járni, és egyenesbe jött, iskolát is váltott: a Kingston College-ba került. Bár „ez sem volt egy Eton” (Anglia egyik elit magániskolája – a szerk.), volt két tanára, akik meglátták benne a tehetséget, és ajánlólevelet írtak az egyetemi felvételihez, hogy bár a jegyei nem kiemelkedők, de kivételesen tehetséges. Majdnem mindenhonnan visszapattant, de a UCL behívta felvételizni. A bizottságból felfigyelt rá egy híres brit pszicholingvista, a Princetonról nemrég nyugdíjba vonult Philip Johnson-Laird, és meglátta benne, hogy a rossz jegyek ellenére intelligens, így felvették a UCL pszichológia szakára 1971-ben.

„Az első egyetemi évem után” – válaszolja arra a kérdésre, hogy mikor érezte először, hogy működni fog az angliai „kaland”. Addigra barátai is lettek. Ekkoriban az idegtudomány és a technológiai dolgok érdekelték, véletlenül sodródott a pszichológia közelébe. A pszichopatológia tanszékre úgy vették fel tanítani, hogy „abszolút semmit” sem tudott a területről. „A hallgatókkal tanultam a tankönyvet, fejezetről fejezetre.” Tisztában volt vele, hogy ha ezt akarja tanítani, ennél megalapozottabb tudás kell, így 1981–82-ben a tanítás mellett klinikai pszichológiát tanult, majd kutatni kezdett.

Ők mutatták ki először, hogy már a születés előtt, a szülőkkel készített interjúk alapján meg lehet jósolni a szülő és a gyermek közötti későbbi kötődés minőségét. A szülő-gyermek kapcsolatban nagyon meghatározó a kötődés minősége, ez akkoriban nagy felfedezésnek számított. A biztonságos kötődés az, amikor a gyerek bízik a szüleiben, miközben a szülők tanult kötődési mintái is meghatározzák gyermekük kötődését. „Elég ijesztő, ha belegondolunk.”

Ez vezet el a mentalizációhoz (a kifejezést Fónagyék használták először 1989-ben), amikor a szülők átgondolják a gyerek érzéseit, vágyait, gondolatait, és nem kizárólag az eseményekből indulnak ki, és ennek alapján alakul ki a kötődés és a bizalom. „Ezt az elméletünket aztán továbbfejlesztették, de hangsúlyosan átalakította a gyermeknevelést.” Később a borderline személyiségzavar kezelésében is ennek segítségével sikerült áttörést elérni. Angliában a borderline páciensek hatvan–hetven százalékát ma is a módszerükkel kezelik.

Multibrain
„Nagyon szerencsés vagyok, hogy még mindig dolgozom, és talán pár évig még így lesz.” Pétert legalább húsz könyv és hétszáz publikáció szerzőjeként vagy társszerzőjeként jegyzik, de „biztosan észrevette, egy ideje nem publikáltam egyedül”. Nagyon hisz a csapatmunkában, mert a tudomány „multibrain”.
Szülővárosát, Budapestet, tökéletes „s”-sel ejti. Vendégelőadóként, illetve a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként, ha nem is gyakran, de megfordul Magyarországon, családi kapcsolatai már nincsenek itt. Azt mondja, ma már szereti Londont. Kétségtelenül eljutott oda, ahová ötven évvel ezelőtt valószínűleg nem is gondolta volna. Most kőhajításra lakik a Hampstea­d vasútállomástól, ahol tizenhét évesen terápiára menet leszállt a Kew Gardens-i vonatról.

Hogyan segít a mentalizáció, ha reggel a gyerek nem akar felöltözni?

Deliága Éva tanácsadó szakpszichológus a farkába harapó kígyóval szemlélteti a kötődés és a mentalizáció összefüggését. A kötődés alapja az elsődleges gondozó kommunikációja és reakciója a gyermekre, vagyis hogy mennyire képes adekvátan reagálni a gyermek szükségleteire, igényeire.
Az a gondozó (szülő) képes megfelelően reagálni, aki maga is stabil személyiség, és biztonságos kötődésről van gyermekkori tapasztalata. Ennek köszönhetően fejlett a mentalizációs képessége, felismeri, mi zajlik a gyermekben. Egy olyan felnőttnek, aki gyermekkorában nem tudott biztonságosan kötődni, nagy valószínűséggel nehézsége lesz abban, hogy jól tudja olvasni gyermeke jelzéseit, és jól tudjon reagálni rájuk.

Fónagy és kutatótársainak pozitív üzenete azonban az, hangsúlyozza Deliága Éva, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot – akár kora gyermekkorban – megfigyelve be lehet avatkozni, és javítani lehet rajta. Ezért nagyon fontos a kora gyermekkorral (hároméves korig) foglalkozni, mert ez később bőven megtérül. A kora gyermekkori intervenciónak köszönhetően csökken a deviáns viselkedés előfordulása a tizenkét–tizenhat éves kamasz korosztálynál.
„Ez nem arról szól, hogy te rossz vagy – mondja Deliága Éva –, hanem arról, hogy valamit nem tanultál meg, és mi segítünk, hogy jobban megismerhesd, és ezáltal szabályozhasd belső világodat, és megértsd kapcsolataidat.” A mentalizációalapú terápia nem mindig jó megoldás, a pszichológiának is számos irányzata lévén ez is csak egy megközelítés a sok közül, de nagyon hasznos módszer, mert hisz abban, hogy az ember élete végéig képes fejlődni és önismeretét, a világ megismerését fejleszteni. Tanácsadó szakpszichológus lévén Deliága Éva egészséges pácienseknél is tudja használni a gyakorlatban a mentalizációt. Amikor szülők fordulnak hozzá gyermeknevelési elakadásukkal, sokszor hangzik el, hogy a szülők tehetetlennek érzik magukat, mert már mindent kipróbáltak, még sincs eredménye. Deliága Éva kiemeli: szakemberként nagyon fontos az az attitűd, hogy ne hibáztassuk a szülőt.

Nagyrészt attól jön sok gyermeknevelési probléma, hogy nem stimmel, ami a szülő fejében van arról, hogy mi van a gyermeke fejében (ez a mentalizáció).
A szülői elvárások sokszor túlzottak, nem tudják, mi a normális, életkori sajátosságnak megfelelő viselkedés, és mit várhatnak el például egy hároméves gyerektől. Mert a gyerek nem azért nem akar felöltözni, hogy bosszantsa a szüleit, hanem mert nagyon más van a fejében az adott helyzetről. Ezt kell megértenie a szülőnek, ez a mentalizáció, és ezzel gördülékenyebbé válik a szülő-gyermek kommunikáció is. A siker kulcsa, hogy megkülönböztessük, mi az, amit nem akar a gyerek, és mi az, amit életkorából adódóan még egyszerűen nem tud megcsinálni. A gyerekek alkalmazkodó készsége, frusztrációtoleranciája és teljesítménye nagyon hullámzó lehet, ezt is figyelembe kell venni a szülőknek.