Minket senki sem kezel porcelánbabaként

Légies, méltóságteljes, törékeny, de erő sugárzik belőle. Miután Szomáliában édesapja eladta egy férfinak, Kafiya Said Mahdi elmenekült az országból, és egy rendkívül kockázatos út után érkezett meg Magyarországra. Átkeresztelkedett, tökéletesen beszél magyarul, dolgozik, és még szeretne sokat tanulni. Legnagyobb álma mégsem a meneküléssel vagy a modellkedéssel teljesült.

Írta: Takács Dalma Fotó: Krasznai Zoltán

Kafiya – művésznevén Rea Milla – története pár éve, Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmje kapcsán raktározódott el bennem egy életre. Egy olyan lány sztorija, aki akár a barátnőm is lehetne. Itt ez a fiatal nő, akivel most ugyanabban a boltban, ugyanazt a kenyeret vesszük le a polcról, csak az én családom egy óra útra van tőlem, míg ő kilencezer kilométert menekült az apja elől. Bár nem szeretem ezt mondani, mert hiszem, hogy mindenkinek a maga nehézsége a legnagyobb, azért akarva-akaratlanul megkérdőjeleztem az enyéim súlyosságát.

Sietve érek a megbeszélt kávézóba, Kafiya már vár. Aki megtört tekintetre vagy félénkségre számít, nagyot téved, olyan elegáns, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna ide, üdvözletéből közvetlenség és barátság árad, kedvesen cseveg a pincérekkel.

Mást jelent a család
„Őszintén szólva nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy Magyarország, de nagyon örülök, hogy ide kerültem. Nem terveztem idejönni, de a határon megállítottak bennünket, és egy rendőr biztosított róla, hogy maradhatok. Még egy magyar–szomáli tolmácsot is hoztak.” Kafiya 2014-ben, egy év utazás után érezhette magát biztonságban, miután elmenekült Szomáliából.

„Szomáliában teljesen mást jelent a család.” Kafiyának hat testvére van, ő a legidősebb, így a második anya szerepét töltötte be otthon. Nagyon fiatalon meg kellett tanulnia takarítani, főzni, vigyázni a kicsikre. Hároméves volt, amikor apja elhagyta a családot, és hiába nem volt része a mindennapjaiknak, bármikor bármibe beleszólhatott.

Amikor tizennégy éves korában megkérték Kafiya kezét, apja elfogadta az ajánlatot, és eladta néhány tevéért és némi pénzért. „Ha hozzámegyek ahhoz a férfihoz, háziasszonyként kellett volna leélnem az életem vidéken, nem tanulhattam, és nem dolgozhattam volna. Anyukám ennél jóval felvilágosultabb, nem ilyen jövőt szánt nekem, ezért eldöntötte, hogy kimenekít.”

Szomáliában nem ritka az embercsempészet, így Kafiya anyja is talált olyan „utazót”, aki Európába vette az irányt. Amíg megegyeztek, és kifizette az utat, a lányt egy másik házban bújtatták az apja elől, majd az éjszaka leple alatt útnak indították. A pár naposra saccolt utat számos akadály nehezítette: muszlim országból csak muszlim országba érvényes az útlevél, a többi régióba illegálisan, kietlen pusztákon és vadregényes erdőkön át jutottak el. Bejárták Iránt, Törökországot és Görögországot is, ahol bevándorlóként egy hónapig maradhattak volna, de a szerencse nem állt melléjük.

Talán sosem látja őket újra
Mivel egy hónap alatt nem találtak megfelelő útvonalat, Görögországban ragadtak, és amikor Kafiya kiment a boltba vásárolni, elfogta a rendőrség. A tartózkodási idő túllépése miatt bezárták egy felnőttbörtönbe. Négy hónap után minden magyarázat nélkül kiengedték, de addigra már továbbment az az embercsempész, akivel korábban utazott. Ott állt teljesen egyedül. Mikor arról kérdezem, nem félt-e, felnevet.

Kafiya lassan tíz éve nem látta Szomáliában élő családját, de rendszeresen beszélnek telefonon.

„Mi, szomáliaiak nem nagyon félünk semmitől. Senki sem kezel bennünket porcelánbabaként. Sok mindent látunk, sok a veszély, és már gyerekkorunkban sem vigyáznak ránk, amint lehet, dolgozunk. De a családomból mindig erőt meríthettem. Bármilyen fiatal voltam is, tudtam, hogy miért indultam el” – mondja.

Miután a börtönből visszatért a szállására, ott lévő szomáliaiak segítettek neki egy új csoport megtalálásában, így ment tovább Szerbiába, majd Magyarországra. Nálunk végre fellélegezhetett. A fóti gyermekotthonba (ma: Károlyi István Gyermekközpont), majd Budapestre az Alföldi utcai krízisotthonba (Fővárosi Gyermekvédelmi Központ – a szerk.) vitték, ahol végre megkaphatta azt a biztonságot és törődést, amit egy évig nélkülöznie kellett. A rémtörténetek és elképzeléseim alapján nehéz belegondolni, hogy valakinek épp a gyermekotthon adja ezt meg, de Kafiya jól kijött társaival, még ha egészen más okból kerültek is az intézetbe.

Azt mondja, sokkal jobban sajnálta a többi gyereket, mint magát. Bár családja borzasztóan messze van, és talán sosem látja őket újra, neki komoly oka volt a menekülésre, és ez értelmet ad az egésznek. „Anyukám szeret, és mindent megtett azért, hogy talpraesett embert neveljen belőlem. Az intézetben lakó lányok viszont egy városban élnek a családjukkal, mégsem kellenek, mégsem segítenek nekik, sokukat bántották is. Szomáliában bármilyen szegény vagy, nem kerül a gyereked otthonba.”

Párkapcsolat? Modellkedés?
Bár az életveszély elmúlt, és meleg betevő is került az asztalra, Kafiyát újabb nehéz feladat várta: egy idegen nyelvű országban kellett új életet kezdenie. Mégis, egy év alatt megtanult magyarul, és tizennyolc évesen leérettségizett.
„Magyarul beszéltek az iskolában és az otthonban is. Ha valamit nem értettem, Google­fordítót használtam, a nevelőim pedig mindent megtettek, amit tudtak.” Mivel szeretett volna pénzt keresni, az iskola mellett dolgozni kezdett. A modellkedésnek és a Könnyű leckék forgatásának köszönhetően félre tudott tenni egy kis pénzt, így tizennyolc éves kora után a Fóti Utógondozó Otthonba költözött, majd viszonylag gyorsan kikerült a rendszerből. „Magyar állampolgár lettem, a magam lábára álltam, felvettem a keresztény vallást, és az akkori barátommal lakást béreltünk.”

Hiába akarom leplezni, az utolsó mondat kapcsán kiül az arcomra a meglepettség. Párkapcsolat? Modellkedés? Testhezálló ruha, fejkendő nélkül? Kereszténység? „Isten fontos nekem. Nem gyakorlom a vallást, de hiszek egy felsőbb hatalomban, amit mindenhol máshogy hívnak – itt Istennek, Szomáliában Allahnak –, a lényeg mégis ugyanaz.” Amikor döntenie kellett, a kereszténységet választotta, mert úgy érezte, az iszlám megrekedt, nem képes a fejlődésre.

Az iszlám ráadásul azt tanítja, ha valami rossz történik veled, az a te hibád. Azért kell kendőt és nagy ruhákat hordaniuk a nőknek, mert minél kevesebb látszik belőlük, annál kisebb eséllyel erőszakolják meg őket. Ott az a vélekedés, hogy ne a férfiak kontrollálják magukat, hanem a nők, az öltözködéssel, fejti ki Kafiya. „Ezért volt nagyon ijesztő az első bikinis, fehérneműs fotózás. Azóta már máshogy gondolkodom, nem szeretnék felesleges korlátokat állítani magamnak.”
Bár Kafiya édesanyja progresszív szemléletű nő, és fontos neki a gyermekei önállósága, idő kellett, hogy elfogadja lánya döntéseit. Kafiya óvatosan, türelemmel mesél neki új életéről, néhány információt – szigorúan a mama érdekében – elhallgat.

Sokkal jobban sajnálta a többi gyereket, mint magát.

Letette a kendőt
„A családom nagyon nehezen fogadta el, hogy kikeresztelkedtem. Egyszerűen csak nagyon mélyen hisznek az iszlámban, nem értik, hogy van alternatíva is. Sosem jártak máshol, nem ismerik ezt a világot.” Párkapcsolatáról még nem is mert mesélni nekik. „Anyu azt szerette volna, hogy jogász vagy orvos legyek, de ez nem érdekelt. A muszlim kendő letételével sok minden megváltozott, egyre több ember figyelt fel rám, és javasolta a modellkedést.”

Kafiya most heti szinten jár kampány- és címlapfotózásokra, kollekcióbemutatókra, filmforgatásokra – minden érdekli, ami a divattal és a filmmel kapcsolatos. Tisztában van azzal is, hogy a modellkedés nem egy életre szól, szeretne továbbtanulni. Jelenleg anglisztikát hallgat a Kodolányi János Egyetemen, de úgy érzi, a színészet és a divattervezés a neki kijelölt út.
Legnagyobb álma mégsem a meneküléssel vagy a modellkedéssel teljesült, hanem azzal, hogy végre anyagilag is támogathatja Szomáliában élő családját, akik ennek köszönhetően már nyitottak egy élelmiszerboltot. Sok változás történt Szomáliában az elmúlt kilenc évben, a család is sokkal jobb helyzetben van azóta. Azt mondja, szeretne majd találkozni velük, de ez nagyon bonyolult és veszélyes. Egyik húgát Svédországba menekítették, ő is megtalálta a számítását. „Az idősebb lányokra sokkal nehezebb vigyázni, mint a fiúkra, most, hogy anya csak a fiúkkal van, könnyebb a dolga.”

„Nem nevelném őket olyan szigorúan, ahogy engem neveltek, viszont szeretném, hogy talpraesettek legyenek, és feltalálják magukat” – mesél arról, hogy milyen családot szeretne. Fontos, hogy tiszteljék társaikat és magukat is, de közben legyen gyerekkoruk, és rengeteg szeretetet kapjanak.

Azt mondtam neki, hogy kirándulni megyünk

Mire épp megszokta választott hazáját, Ukrajnát, és elkezdte közös életét férjével és kislányával, Eszter Prudnikovának el kellett jönnie Csernyihivből. A háború nemcsak akkor csapta arcon, amikor kulcsra zárták és hátrahagyták otthonukat, hanem akkor is, amikor egy tank nézett velük szembe Kijevben. De eléri a szekszárdi játszótéren is, amikor megkérdezik tőle és kislányától, honnan jöttek.

Írta: Kis Judit Fotó: Krasznai Zoltán

Semennyire sem akarja az interjút. Megértem. Élete legnehezebb hetein van túl. Férje, Oleg Ukrajnában harcol, mire ezt leírom, már majdnem két hónapja. Még utoljára finoman, egy ismerősén keresztül megpróbálom. Az ismerős szerint jót tenne neki, ha megszólalna. Jó kezekben lesz, mindenben alkalmazkodunk, nyugtatom meg, és végül igent mond. Zavarja az áldozathibáztatás, ezért szeretne beszélni, mondja elszántan.

Az első gondtalan(nak tűnő) mosolyt nem a másfél órás interjún, hanem csak pár nappal később, a címlapfotózáskor látom rajta, amikor szelfizik egyet Pásztor László hajsztáj­liszt­­tal. „Eszteeer, mikor is találkoztunk utoljára? Milánóban?” – borultak egymás nyakába tizenöt perccel korábban. Ezen az április eleji szombaton Eszter pár órára visszakapta korábbi modelléletét, néhány pillanatra talán még felszabadultságát is. Amikor még nem kellett a háború miatt két bőröndbe belegyömöszölni az egész életüket.

Ez ukrán, ugye?
„Nagyon megijedtem, mert egyszer csak ott volt egy tank, felénk nézett” – Eszter a háború kitörése után néhány nappal, a magyar nagykövetség segítségével jutott ki kislányával Ukrajnából. Korábban lakóhelyükön, Csernyihivben (Kijevtől 150 kilométerre északra), világháborús emlékművön látott csak közelről tankot – „van is róla fotóm” –, azon a február végi napon Kijevben azonban bevetésen is.
Kislánya, a huszonegy hónapos Magda gyerekülés hiányában az ölében ült, és Eszter első gondolata az volt, hogy „ez ukrán tank, ugye?”. „Akkor gondoltam át először, hogy nemcsak az van, hogy nekünk el kell mennünk, hanem hogy akik most ott mennek a tank mellett, az életüket kockáztatják.” Ő a férjét hagyta Ukrajnában – Oleget behívták katonának.

Februárban már volt némi előszele a háborúnak, Eszterék is érezték: hetekig mindennap dilemmáztak, nem lenne-e jobb elmenni. Végül február 27-ére, vasárnapra vettek repülőjegyet mindhármuknak. Előző csütörtökön kitört a háború, megszűnt a légi közlekedés. Amikor Csernyihivet bombázni kezdték, Eszterék Kijevbe mentek, felvették a kapcsolatot a magyar követséggel.
Eszter és kislánya is magyar állampolgár, a nagykövetség szervezte meg kimenekítésüket, másnap indult a konvoj Magyarországra. Az szóba sem került, hogy ukrán állampolgár férje velük tartson, már napokkal a háború előtt értesítést kapott, hogy vegye fel a fegyvert a honvédségnél. Nem tudták pontosan, mikor juthatnak ki Kijevből, így kétszer búcsúztak el egymástól. — Egyszer én sírtam, másodszor Oleg.”

Út közben végig tartották a kapcsolatot, Oleg segített nekik, hogy a bombázások miatt melyik várost elkerülniük. Örül, hogy kislánya még nem tudta megkérdezni, mi micsoda. „Azt mondtam neki, megyünk kirándulni. (…) Összefolyt minden. Amikor hazaértünk Magyarországra, akkor döbbentem rá, hogy három nap három éjszakát utaztunk.” Végig a sofőrrel nézte az útvonalat, „az érzelmi rész ilyenkor kikapcsol”, csak másfél hét itthonlét után tudta először úgy istenigazából kisírni magát, akkor realizálta, mi történt velük.

Félt az ablaktól
Ukrajnából megmenekült, nem menekült – határozza meg Eszter helyzetüket. Amikor a szekszárdi játszótéren megkérdezik, odavalósi-e, sokszor ő is tanácstalan. Mit válaszoljon? Felvette férje nevét, de Erőss Eszternek született Szekszárdon, most is itt élő szüleihez költözött kislányával, hogy kivárják a háború végét. „Az első egy-két héten nem nagyon voltam használható, csak a telefont bújtam, mi lehet Oleggel. Édesanyám volt a kicsivel.” Persze most is sokszor néz a telefonra. Kislánya az első két héten emlegette, hogy „bummbumm”, és félt az ablaktól. „A hangosabb repülőktől…, illetve nem, szóval a hangosabb autóktól, motoroktól is félt.” Látszik, hogy még Eszterben is dolgoznak a történtek.

Kislányuk, Magda Magyarországon született 2020-ban, és itt is akartak letelepedni, de orvos férje nem talált munkát, így bő egy éve Csernyihivbe költöztek. „Túl későn szoktam meg” – mondja szomorúan. Az utóbbi egy év a „mi nagybetűs közös életünk”. A kezdete, teszem hozzá bíztatóan. „Úgy gondoltam, igen” – mondja Eszter. A sors fintora, hogy már Magyarországon volt, amikor megérkezett az értesítés, hogy tíz évre megkapta az ukrajnai tartózkodási engedélyt, így nem kell évente meghosszabbíttatni. Ezeket a papírokat már nem tudták átvenni.

Nem sokkal a háború kitörése után ott élő anyósa is eljött Csernyihivből, mert nem mindenhol volt vezetékes víz és élelem. Nem akartak kockáztatni. Anyósa utoljára még elment Eszterék házához, és amit csak tudott, elpakolt az ablakok mellől, hátha úgy több esély van rá, hogy sértetlenül maradnak a dolgok. „Egyelőre úgy tudjuk, megvan minden. Kulcsra van zárva, meglátjuk. De nem ez a lényeg, hanem Oleg. Mindent újra lehet kezdeni, ezek csak tárgyak” – hajtja le a fejét.

Oleg „dolgozik„
A kapcsolatot tartani tudják, de nagyon konkrét dolgokat – pontosan hol vannak, mit csinálnak – Oleg nem mondhat el neki. Két napnál tovább egyébként sem maradhatnak ugyanazon a helyen, váltogatják, hol alszanak, már ha tudnak aludni, mert van, hogy éjszaka kell „dolgozni”, ők így mondják. Eszter annyit tud, hogy van, amikor a humanitárius segítségnyújtásban vesz részt, de harci cselekményekkel, tankokkal is találkozik. „Van valamilyen rangja is most, de nem mondja el, csak annyit mond mindig, hogy ma dolgoztunk.”

Eszter tizenkilenc évesen kezdett modellkedni, férjével is egy milánói munka során ismerkedett meg 2017-ben. Mostanra, huszonhat éves korára többször megjárta Tokiót, kampány-, katalógus-, lookbookfotózásokon vett részt, szerepelt ausztrál divatmagazinban, a milánói fashion weeken többször és koreai reklámfilmben is.
Ezek az évek nemcsak amiatt tűnnek távolinak, mert most elsősorban kislányával van, hanem mert bár később szeretne még modellkedni, egyelőre az is bizonytalan, hol folytatják az életüket. Nem tervez semmit, csak azt várja, hogy béke legyen, és visszakapják Oleget. „Nincs is kedvem Magdának húsvétra venni semmit, nézegetem a kis könyveket, de olyan furcsa” – mondja az április eleji interjún. Bár nincs összehasonlítási alapom, azt mondja, nemcsak lelkileg, de testileg, betegségek formájában is megviselte az utóbbi időszak, modellalkata most ennek is köszönhető. „Sajnos” – teszi hozzá.

Jövőjét a háború után Ukrajnában képzeli el – elgondolkodtató, hogy a harcok miatt sem keletkezett biztonsági deficit Ukrajnával kapcsolatban. Eszter azt mondja, ebben a jelenlegi magyarországi politikai helyzet is szerepet játszik. „Korábban ragaszkodtam hozzá, hogy itt éljünk, de már nem érdekel. Mehetünk bárhová, csak együtt menjünk, legyünk együtt.”

A „magyar kormány oroszpártisága miatt” arra számít, hogy magyar lévén nehezebben fog boldogulni Ukrajnában. Eddig sohasem érzett ilyet, a háború előtt kinti ismerősei sem panaszkodtak, de a jövőtől fél. És megdöbbenti, mennyire megosztottak a magyarok a háború kérdésében. „Áldozathibáztatás van, pedig arra, ami történik, nincs indok, és nincs az a provokáció, ami indokolná a háborút. Ilyet normális ember nem csinál. Rosszul esik, amikor akár közeli ismerősök itthon azt mondják, hogy az ukránok vagy Zelenszkij tehet mindenről.”

Ami még épp befér a bőröndbe
„Ott álltam, és néztem a macikat, hogy betegyem, ne tegyem. Végül nem tettem be.” Valószínűleg van annak egy különös lélektana, hogy amikor két bőröndbe kell összepakolni az életünket, és a legszükségesebb dolgok már befértek, mi az, ami után az ember még visszafordul az ajtóból. Eszternél ezek nem a macik, hanem festésre váró, natúr matrjoska babák és pár általa horgolt figura voltak. „Gyerekkorom óta mellettem volt a kézműveskedés.” Mindig szeretett festeni, rajzolni, pár éve horgolni is tud. Kislányának hozta el ezeket a tárgyakat, közben arra is próbált figyelni, hogy ne legyen nehéz a bőrönd, mert ki tudja, milyen helyzetbe kerülnek, kell-e őket cipelni.

Amikor hazaértünk Magyarországra, akkor döbbentem rá, hogy három, nap három éjszakát utaztunk.

Ha most ránéz a babákra, visszajön-e az otthon melege, vagy háborús emlékeket ébresztenek, kérdezem. Határozottan azt mondja, örül, hogy itt vannak. „Közben persze sajnálom, ami ott van, főleg, amiket én csináltam, de mindig mondom magamnak, hogy ezek csak tárgyak, Oleg a fontos.”

Többször elképzelte, milyen lesz a viszontlátás. Biztosan Magyarországon találkoznának, sokszor fantáziál erről. Kicsit előjönnek a további tervei is: nemrég elvégzett egy dúlaképzést, szeretne majd ezzel is foglalkozni, abban támogatni a nőket, hogy jó szülés­élményük legyen, és az élet kezdeténél ott lenni. „Végül is, ez egy terv, ez már egy terv” – mosolyodik el.