„Az indexes sztori után nagyon feszült időszak jött, minden szempontból. Negyvenplusz évesen szétesett körülöttem minden, az egész életem. Újra előjöttek a régi reflexek. Fizikai tüneteket kezdtem produkálni, úgyhogy elmentem egy orvoshoz, és kiderült, hogy van egy nagyon erős szociális fóbiám.” Uj Péter sorolni kezdi a példákat. A kisfiú, aki nem mer kimenni a lakásból, mert ha szembejön valaki a lépcsőházban, köszönnie kell. A jól tanuló kisiskolás, aki konfliktusokba kerül, mert szerepeltetni akarják, de ő nem szeretné. A huszonéves népszabadságos újságíró, amint szorongva elindul a Parlamentbe, a haja derékig ér, a fülében négy-öt fülbevaló, a csuklóján a karkötők a fél alkarját elfoglalják. Az ötvenes férfi, akinek máig pokol, ha valakit fel kell hívnia.
„A humor és az irónia egyfajta menekülőút, hatékony oldása a szorongásnak – mondja. – Tulajdonképpen az újságírás is, ha visszagondolok, öntudatlan terápia volt. Talán így erőltettem, hogy nekem erre van szükségem.”
– Bocs, visszaugrunk az előző kérdésre?
– Nyugodtan. Tudom, hogy a világ legrosszabb interjúalanya vagyok.
Egy pillanatig elgondolkozom, illene-e ezzel vitába szállni, de Uj Péter már folytatja. „Írni is csak azóta tudok, amióta van számítógép. Az írógép nekem nagyon macerás volt, sokszor írtam át a szövegeimet, mert mindig eszembe jut valami: ez így nem érthető, ez így nem elég frappáns, ezt a mondatot a másik elé kéne tenni. Ha kétszer olvasok egy szöveget, szinte biztos, hogy mind a kétszer máshogy írnám le. Nagyon szétesetten gondolkozom, ez élőszóban aztán végképp látszik.”