Röhögni – na, azt mindig lehetett
ISKOLATEREMTŐK KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN: Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir, Lackfi János, Snétberger Ferenc

„Az indexes sztori után nagyon feszült időszak jött, minden szempontból. Negyvenplusz évesen szétesett körülöttem minden, az egész életem. Újra előjöttek a régi reflexek. Fizikai tüneteket kezdtem produkálni, úgyhogy elmentem egy orvoshoz, és kiderült, hogy van egy nagyon erős szociális fóbiám.” Uj Péter sorolni kezdi a példákat. A kisfiú, aki nem mer kimenni a lakásból, mert ha szembejön valaki a lépcsőházban, köszönnie kell. A jól tanuló kis­iskolás, aki konfliktusokba kerül, mert szerepeltetni akarják, de ő nem szeretné. A huszonéves népszabadságos újságíró, amint szorongva elindul a Parlamentbe, a haja derékig ér, a fülében négy-öt fülbevaló, a csuklóján a karkötők a fél alkarját elfoglalják. Az ötvenes férfi, akinek máig pokol, ha valakit fel kell hívnia.

„A humor és az irónia egyfajta menekülőút, hatékony oldása a szorongásnak – mondja. – Tulajdonképpen az újságírás is, ha visszagondolok, öntudatlan terápia volt. Talán így erőltettem, hogy nekem erre van szükségem.”

– Bocs, visszaugrunk az előző kérdésre?
– Nyugodtan. Tudom, hogy a világ legrosszabb interjúalanya vagyok.
Egy pillanatig elgondolkozom, illene-e ezzel vitába szállni, de Uj Péter már folytatja. „Írni is csak azóta tudok, amióta van számítógép. Az írógép nekem nagyon macerás volt, sokszor írtam át a szövegeimet, mert mindig eszembe jut valami: ez így nem érthető, ez így nem elég frappáns, ezt a mondatot a másik elé kéne tenni. Ha kétszer olvasok egy szöveget, szinte biztos, hogy mind a kétszer máshogy írnám le. Nagyon szétesetten gondolkozom, ez élőszóban aztán végképp látszik.”