Máté Gábor 2019-ben egy pár számmal nagyobb gumicsizmában, zuhogó esőben bandukolt a perui Iquitos közelében az őserdőben. Néha úgy beleragadt a latyakba, hogy kísérői kiemelték a csizmából, kiszabadították a lábbelit, majd visszaeresztették őt a csizmába. Nem volt egyszerű a megérkezés az Amazonas menti dzsungelbe, ahol Gábor gyógyító gyakorlást készült tartani. Két tucat szakember – pszichológusok, pszichiáterek, háziorvosok – várták a világ minden tájáról, hogy találkozhassanak vele, a világhírű orvossal, aki addigra kétmillió példányban adott el világszerte könyveket traumáról, stresszről, gyermeknevelésről és függőségről.A traumák egész életünket befolyásolják, és élethosszig hatással vannak ránk. A most hetvennyolc éves kanadai–magyar Máté Gábor több évtizedes orvosi pályafutása során sok ezer embernek segített megérteni és feldolgozni a traumáját, de a sajátjaival csak jóval később, több magánéleti krízis után kezdett el foglalkozni. Addig pedig, amíg meg is értette őket, hosszú út vezetett, és eddig a bizonyos perui elvonulásig sem ért a végére, sőt. Három éve az ennek az alkalomnak helyet adó, őslakos shipibo sámánok ugyanis kidobták az elvonulásáról.

„Mindig ugyanez történik veled, amikor bajban lévő emberekkel dolgozol, és sohasem tettél semmit, hogy kitisztítsd magadból, ami felgyűlt. És mind érezzük, hogy még sokkal régebben, egészen kis gyerekkorodban valószínűleg nagyon-nagyon féltél. És ennek a félelemnek a lenyomatai még mindig benned vannak” – fordította neki a tolmács a sámánok szavait. Vendéglátóival előző éjszaka találkozott először, semmit sem tudtak a sorsáról, de azt mondták, Gábornak sem lenne jó ilyen állapotban szembesülni a többiek fájdalmával.

„Több évtizeddel később is észrevették ezt bennem, tudod? Megérezték a félelmet a lelkemben.” Annak dacára, hogy bántotta az egóját, hogy nem tarthatta meg a gyakorlást, tudta, hogy a sámánoknak igazuk van. Végső soron ez a belátás is kellett, hogy ma úgy érezze, a maga köré teremtett mítosz nélkül is vannak pillanatok, amikor szeretni tudja önmagát.

Félelem
A kis Máté Gábor (akkor még Melzer Gábor) szülei nélkül töltötte első születésnapját 1945 januárjában. A háborús Budapesten ekkor nem az ünneplés, inkább az életben maradás volt a cél. Huszonöt másik zsidó bujkált abban a budapesti lakásban, ahol Gáborra hol nagybátyja, hol unokatestvérei vigyáztak. Korábban édesapja megtiltotta az anyjának, hogy elhagyják Budapestet és az anya családjához menjenek Kassára, valószínűleg valóban ez mentette meg az életüket.
Gábor decemberben, ideálisnak távolról sem nevezhető körülmények között, de még együtt lehetett az édesanyjával, Judittal a Vadász utca 29. alatti „Üvegházban”. Nem jutottak megfelelő élelemhez, a ház nagyon zsúfolt volt, és az elviselhetetlen higiéniai körülmények között anyja attól félt, egyikük sem éli túl a bujkálást. Kétségbeesésében kiment az utcára, és megkért egy idegen keresztény nőt, hogy vigye el a kisbabát a rokonokhoz. Gábor pék nagybátyja a katonaságnak dolgozott, így egy védett házban viszonylagos biztonságban tudhatta magát és családját. Gábor hat hetet töltött külön az édesanyjától.

Ez az a mozzanat, amivel anyja valószínűleg megmentette az életét, de egyben ez az a trauma is, aminek hatásait egész életében magával cipelte. Tudja, hogy anyja szeretetből cselekedett így, de ezt a csecsemő elutasításnak érzékelte, és az rögzült benne, hogy nem méltó a szeretetre, nem akarják őt. Ennek hatását felnőttkori viselkedési mintáiban is felfedezte, és bevallja azt is, hogy sokszor gyermekeit is elhanyagolta érzelmileg, ezzel ugyanazt az üzenetet közvetítve nekik, mint ami benne is rögzült csecsemőkorában.

Apját, akinek egy kis bútorüzlete volt, még az ő megszületése előtt munkaszolgálatra vitték. Gábort egy hónapos korában láthatta pár napra. „Ez volt az egyetlen alkalom tizenöt hónapos koromig, amikor láttam az apámat. Anyám több hónapon át azt sem tudta, él-e.” 1945 áprilisában aztán szerencsére visszatért a családhoz. Édesanyjának testvére azonban Auschwitzban volt, ott, ahol a szülei fél évvel korábban meghaltak. „Képzeld el! Ebben a lelkiállapotban volt az anyám huszonnégy évesen.” Gábor hangsúlyozza, hogy az édesanya lelkiállapota kihat a gyermek idegrendszerére és agyának fejlődésére nemcsak csecsemő-, hanem már magzati korban, ennek nyomait ő is hordozza.

Miután anyja a rokonokra bízta, Gábor naphosszat sírt és nyöszörgött, és annyira zavarta a többieket, hogy éjszakára ki kellett menniük a háromszobás lakás egyetlen fűtött helyiségéből. Megfázott a hideg szobában, köhögött, nagybátyja félt, hogy TBC-s, ezért az életét kockáztatva kiment a zsidónegyedből a sárga csillaggal a kabátján. Bekopogott az első útba eső gyerekorvoshoz. A fiatal doktornő megígérte, hogy másnap reggel megvizsgálja Gáboréknál a kisfiút. A lakásban élők rettegtek, hogy a keresztény orvos elárulja őket.

Félelmük alaptalan volt, és a doktor megállapította, hogy Gábor nem TBC-s, csak légcsőhurutja van. „Azt mondta, ilyen félelmet még senki szemében nem látott, mint az enyémben. Ugyanezt érezték a sámánok hetvenöt évvel később Peruban.” Gábor, mindössze néhány éve, unokanővérének naplójából tudta meg, hogy amikor nagybátyja köszönetet mondott, a Vadász Zsuzsa nevű orvos csak annyit válaszolt Gábor fejét megsimogatva, hogy „ne félj fiam, majd visszafizeted a világnak ezt a jóságot”. „Végül is, ezt csinálom, tényleg próbálom gyógyítani a világot” – mondja.

A lekésett szülés
„Az Istennek az a vicce, hogy a hallásom már nem olyan jó, nem hallom a zenét olyan szépen, mint annak idején – hiába van jókora komolyzenei CD-gyűjteményem. – »Oké, fiacskám, azt hitted, hogy nyugdíjasan mind meghallgatod ezt a szép zenét, és most itt vagy: a zenéd megvan, de a füled már nincs meg hozzá.« Az istenek sokszor nevetnek rajtunk.” Munkafüggőségén kívül csak a vásárlási mániája hatalmasodott el rajta jobban. Volt, hogy naponta több ezer dollárt költött CD-kre. Egyszer, az 1980-as években, egy szülést is lekésett, mert túlságosan elidőzött egy különleges Mozart-CD mellett egy vancouveri üzletben. Gábor még akkor bevallotta az anyának, hogy egy hanglemezboltban volt a szüléskor. A család viszont ezután is a praxisában maradt. „Az a kisbaba most harminchárom éves, és nagyon sikeres.”

Munkamániájáról is ugyanilyen kendőzetlenül és önkritikusan beszél. Elmesél egy esetet, amikor télen két fiával, Daniellel és Aaronnal játszott a hóban egy vancouveri parkban, amikor megszólalt a kórházi csipogója, hogy ha nem is sürgősen, de hamarosan be kell mennie. Azonnal elindult a kórházba, hiába kérték a gyerekek, hogy maradjon még egy kicsit. Számos ilyen eset volt, ezek a legrosszabb emlékei közé tartoznak.

„Mindhárom gyerekünknek megvannak a nehézségeik, mert változó volt a légkör a családban, sokszor nem voltam ott, amikor szükség lett volna rám.” Két fiuk után Hannah lányuk 1988-ban született. Azt mondja, ha újrakezdhetné, egészen másképp csinálná. „Hány millió ember nézett és hallgatott, és mennyi könyvet adtam el! Ezt többek között a gyerekek rovására értem el. Ha feladhatnám a karrierrel jövő dicsőséget, hogy a gyerekeim boldogok legyenek, nem lenne kérdés, melyiket választanám, feladtam volna mind. Ha akkor ismertem és szerettem volna magam, más szülő lettem volna.”

Volt emiatt bűntudata, de aztán rájött, hogy ehelyett magát kell megértenie, mert a gyerek nem lehet olyasvalaki, aki miatt a szülő hibáztatja magát. Úgy látja, a szülőnek önmagát, a maga életét kell boldoggá tennie, mert ezzel nagy terhet vesz le felnőtt gyermekéről. Negyvenhét éves Daniel fiával, aki viccesen néha Poppadopolousnak hívja őt, szeptemberben magyarul (és világszerte több nyelven) is megjelenik első, közös könyvük Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban címmel. Gábor azt mondja, a közös munka nem volt könnyű, de mire megszületett a könyv, újra egymásra találtak.

Bérmáltál már?
„Nem is tudtam róla, hogy minden reggel ott jártam, azokon a köveken, ahol az anyám átadott egy idegennek.” Amikor idén tavasszal Budapestre látogatott, a Vadász utca 30. alatti sportközpontba járt reggelente úszni. Csak napokkal később mondta neki valaki, hogy épp azzal szemben volt az Üvegház. „Kicsit megrázott, aztán arra gondoltam, hogy ki tervezi ezt így? Megyek úszni, hogy egészséges maradjak, azzal a házzal szemben, ahol majdnem elpusztultam még az első születésnapom előtt.”

Melzer Gábor és Lővi Judit – az ő neve és az édesanyjáé is ott van az épületben berendezett emlékszobában, a túlélők névsorában. Szülei 1946-ban tettek honpolgári esküt, és változtatták Mátéra a család vezetéknevét. Apja bútorüzletét az államosítások idején elvették, Gábort pedig zsidó származása miatt sok gúnyolódás és bántás érte a Május elseje úti (ma Hermina út) fiúiskolában, ahová két és fél évvel fiatalabb öccsével, Jánossal jártak. Volt, hogy egy barátja „hagyd békén, nem az ő hibája, hogy zsidó!” felkiáltással védte meg. Olyan is előfordult, hogy egy nagyobb fiú odament hozzá az udvaron, és gúnyosan megkérdezte, hogy „bérmáltál már?”. „Emlékszem a hangsúlyra.” Ötödikben annyian bántották a származása miatt, hogy szülei kénytelenek voltak panaszt tenni, és Gábort át is rakták egy másik osztályba.

Jól tanult, végig az osztályelsők között volt, igazságérzete pedig már ekkor felszínre bukkant: hatodikban az egyik tanára azt írta a bizonyítványába, hogy Gáborral vigyázni kell, mert fellázítja a többieket. Az iskola „önkéntes” adományt kért a szülőktől egy úttörőváros építésére. Ő nem tartotta igazságosnak, hogy nekik duplán kell pénzt adniuk amiatt, hogy az öccse is odajár. „A tanárnak nem tetszett, hogy szembeszálltam a szabályokkal. Megvolt a véleményem mindenről, és ki is mondtam, nem féltem a következményektől. Az igazságtalanság sosem tetszett, kiálltam azok mellett, akiket a többiek bántottak.”

Az iskolánál biztonságosabb terep volt a Hungária körút 196/b alatti társasház, ahol akkoriban laktak. A szülők vigyáztak egymás gyerekeire, hol az egyikükhöz, hol a másikukhoz mentek enni. „Olyan volt, mint egy kis falu.” Gyerekkorában a Micimackó volt a kedvenc könyve, azt mondja a Karinthy-féle magyar fordítás szinte jobb is, mint az eredeti. Ma is őriz egy, „már több mint kicsit tépett” magyar példányt, amiből mosolyogva el is süt egy szóviccet Micimackótól, miszerint „lehet, hogy a menyét magával hozta a menyét is”.

Macskakő
Hatezer kilométer. Ennyit vonatozott a Máté család, mire Halifax kikötőjéből Észak-Amerikát átszelve megérkeztek a nyugati partra, Vancouverbe. Sok időbe telt, míg Gábor megszerette a várost. Kamaszkorában visszatérő álma volt, hogy felfedezett egy új városrészt Vancouverben, ahol régi házak szegélyezték a macskaköves utcákat. „Amikor felébredtem, szomorú voltam, hogy ez mind nem igaz.” Megviselte, amikor tizenkét éves korában, 1956 végén elhagyták Magyarországot, és Kanadába emigrált a család. Rengeteget olvasó kamasz volt, nagyon érdekelte az irodalom, a történelem, hogy mi miért van, és hogyan működik a világ. „Pesten lehetetlen felnőni történelmi emlékek nélkül. Meg akartam érteni a történelmet.” Kanada sokkolta, mert ami őt érdekelte, az az új barátait teljesen hidegen hagyta. Idegennek érezte magát, honvágya – vagy ahogy ő mondja, „otthonvágya” – volt. Ráadásul szülei eltűntek mint érzelmi támasz, a családjuk kicsit szét is esett, mert anyja és apja az új életük megteremtésével és a nyelv elsajátításával volt elfoglalva.

Ő és öccse gyorsabban megtanultak angolul, Gábor is próbált beilleszkedni. „Elhülyítettem magam, hogy kanadai lehessek. Nem azért, mert a kanadaiak hülyék, hanem mert egészen más volt a kultúra. Abbahagytam az olvasást és a sportot, ehelyett buta programokat néztem a tévében, meg is híztam. Egészen másvalaki lettem. Évekig tartott, amíg újra megtaláltam magam.” A többi gyerek gúnyosan „displaced person”-nek, menekültnek hívta őket, nagy kontraszt volt ez ahhoz képest, hogy az odaúton, Ausztriában és Németországban még mint hőst, forradalmárt ünnepelték a magyar kivándorlókat.

Csak a véletlennek köszönhető, hogy Vancouverben telepedtek le, szülei korábban csak Montrealról és Torontóról hallottak. Ott azonban már annyi magyar menekült volt, hogy mire Halifaxból odaértek, a hatóságok azt tanácsolták nekik, hogy ha segítséget szeretnének, maradjanak a vonaton, és menjenek inkább tovább Vancouverbe. Gábor, festőművész-mesekönyvillusztrátor feleségével Rae-jel ma is itt él. Megszerette a várost, de azt mondja, ha minden idejét ott kellene töltenie, beszorulva érezné magát. Beszélgetésünk idején is épp Vancouvertől körülbelül kétszáz kilométerre, Hornby Islanden lévő nyaralójában tölti az augusztust feleségével. Ma már a munkája miatt világszerte utazik, mindenhol vannak ismerősei, és közben magát is megtalálta. „Igazibb vagyok, mint korai felnőttkorban voltam, és ebben a tekintetben nem számít, épp hol vagyok.”

A lány és a karikatúra
Egy sötét, göndör hajú fiú állt a University of British Columbia főkönyvtára előtti téren. Az angol nyelv és irodalom szakos, nyurga srác épp a vietnámi háború igazságtalanságaira hívta fel a figyelmet, néhány hallgató már köré gyűlve hallgatta. Hamarosan megjelentek a háborúpárti ellentüntetők, ekkor épp mérnökhallgatók, mindannyian piros dzsekiben. Elkezdték kifütyülni a fiút, akit Máté Gábornak, illetve Gabor Mate-nak hívtak, de ő tűrte a gúnyolódást, és csak beszélt, beszélt. Gábor több évtized távlatából azt mondja, egy ideig idealizálta az amerikai rendszert, a demokráciát és a szabadságot, aztán a vietnámi háború idején fordult a véleménye. „Az amerikaiak meggyilkoltak hárommillió vietnámit, és láttam, hogyan vezetik félre propagandájukkal a közvéleményt.”

Háború elleni kiállásának nemcsak azt köszönheti, hogy sokan megjegyezték a nevét az egyetemen, hanem feleségét is. Az elsőéves Rae-t épp felvették az egyetemi laphoz karikaturistának, első feladata rögtön Gábor megörökítése lett 1966 októberében. Rae Vancouverben született, és bár édesanyja brit volt, és anyja családjának lengyel, apjáénak pedig jugoszláv gyökerei is voltak, akkoriban keveset tudott Magyarországról, meséli. Rae-jel – mivel Gábor sokat ír róla és kapcsolatukról a könyveiben – külön interjúban beszélgetünk.
„Nagyon hamar megláttam a benne lévő briliáns fényt, de a sötétséget, a mélyen lévő sebzettséget is. Úgy éreztem, én vagyok a tökéletes ember, hogy meggyógyítsam, és kihozzam a fényre. Tudtam, hogy nem lesz könnyű feladat” – meséli. Gábor a fiával írt új könyvét is Rae-nek ajánlja azzal, hogy „Az én kedves Rae-mnek, életem társának, aki előbb látott engem, mint én magamat, és már akkor tetőtől talpig szeretett, amikor én erre még képtelen voltam.”

Gábor azt mondja, felesége nem dől be a mítosznak, amit ő maga köré teremtett, és visszahozza a földre, amikor szükséges. Rae egy pszichológus diagnózisával felérően fogalmazza meg, mikor kell visszaterelni Gábort a valóságba: ilyenkor elszakad a szívétől, a valódi érzelmeitől, és a hibás gyermekkori megküzdési mintákat követi. Közben Gábor a háttérben bólogat. Munkamániája időről időre visszatér, azt még nem küzdötte le teljesen, de mostanra jobban tud nemet mondani, ha túl sok. „Már nem kizárólag mások szemén át értékelem magamat” – mondja Gábor.
Mindketten bevallják, házasságuk eddigi ötvenhárom éve korántsem volt felhőtlen, felesége még négy éve is azt mondta, hogy A test lázadása után most már írhatna egy könyvet olyan címmel, hogy A feleség lázadása. Gábor viccesen mégis úgy foglalja össze kapcsolatukat, hogy az az ő baja, hogy a felesége túlságosan is mélyen megérti őt. „A legnagyobb lelki munkám a házasságom. Mehetek meditálni, terápiába, pszichedelikus terápiába, de a ­legnagyobb növekedés és tanulás a házasságom keretében történt, és történik a mai napig.” Ehhez kellett az is, hogy negyvenes évei végén – miután látta gyermekei és házassága boldogtalanságát – magán is elkezdjen dolgozni. Érdekes, hogy amikor Gábor fiát, Daniel Matét gyerekkori emlékeiről kérdezem, édesanyjához hasonlóan ő is apja kettősségét emeli ki. Ott volt az okos, szórakoztató, lelkes apa, aki akusztikus gitáron játszik és énekel a gyerekeinek, és ott volt a tartózkodó, néha dühöngő apa sötétebb oldala. „Egyik fő gyerekkori emlékem, hogy apám egyedül ül a nappaliban, és csukott szemmel, nagyon hangosan klasszikus zenét hallgat. Ilyenkor nem lehetett zavarni.”

Édes kisapám
Gábor megtartotta az irodalomórát a vancouveri Carson Graham Secondary Schoolban, majd a szomszéd osztályteremben beült kémiát tanulni azok közé a diákok közé, akiket tanított. Az 1970-es évek elején így készült az orvosi egyetemi felvételire. Ekkor már két éve tanított, de tudta, hogy nem ez az ő útja. Az egyetemi angol nyelv és irodalom szakról inkább csak rásodródott a tanári pályára. Valójában gyermekkorától orvos akart lenni, mint Auschwitzban megölt anyai nagyapja, a kassai Lővi doktor.

Úgy érzi, részben azért lett orvos, mert megpróbálta pótolni anyja szívében az apa elvesztése okozta nagy veszteséget. „Anyám sokszor hívott úgy, hogy »édes kisapám, édes kicsi apám«, és eszembe jutott, hogy tudat alatt tényleg az akartam lenni: az ő édes kicsi apja.” Gábor szerint az orvosi hivatás adta meg neki a fontosság tudatát is: „Biztosítva volt, hogy mindig szüksége lesz rám valakinek, hívnak halálhoz, születéshez.” Húsz évig volt háziorvos Vancouverben, és fokozatosan jött rá, hogy nemcsak a tüneteket kell kezelni, hanem ennél sokkal tágabban, a lélek működését is figyelembe véve kell értelmezni egy-egy betegséget.

Legerősebben egy bennszülött páciensénél hasított belé a felismerés, hogy sok betegség a traumák hatásaiban gyökerezik. A nő – a nevére ma is emlékszik – a scleroderma nevű autoimmun betegséggel járt hozzá. „Szerény, szeretetre méltó ember volt. Egyszer csak rájöttem, hogy nem is ismerem, úgyhogy behívtam, beszéljen magáról. Elmondta, hogy gyermekkorában bántalmazták, és szexuálisan zaklatták.”

Gábor az ő esete után fordult a lélek felé, és egyre tisztábban látta, hogy itt egy gyerekkori traumáról és annak lelki-fizikai hatásairól volt szó. Ekkor fedezte fel, hogy ennek nagy szakirodalma van (többek között a szintén Kanadában dolgozó Selye János és a Harvardon is tanító, erdélyi származású Weiss Soma orvosok tollából), ennek ellenére sehol sem tanítják az orvosképzésben.

Családorvosi praxisában függő páciensei is voltak, így idővel a függőségek szakirodalmába is beleásta magát. Egy ideig Vancouver Downtown Eastside-on rendelt – ez a városrész a kábítószer-használók, hajléktalanok és mentális betegséggel küzdők központja. Elkezdett függőkkel foglalkozni, és rájött, hogy bár nem minden trauma vezet függőséghez, de mindig van valamilyen trauma a függőség mögött. Arról, hogy egy orvosnak hogyan kell hozzáállnia a függőkhöz, az a mantrája, hogy nem azt kell kérdezni, hogy miért a függőség, hanem azt, hogy miért a fájdalom. Vagyis azt kell felfejteni, hogy mit nyújt a függőnek a szerhasználat.

Demetrovics Zsolt pszichológus-addiktológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanára azt mondja, a pszichoanalitikus szakirodalomban mások (például Leon Wurmser vagy Edward Khantzian) is írnak a trauma és a függőség összekapcsolódásáról, de talán senki sem ennyire közérthetően és az emberekhez közel hozva, mint Máté Gábor. Ráadásul ő személyes és klinikai tapasztalatain átszűrve írja le mindezt. Demetrovics Zsolt szerint azt kell felismernünk, megértenünk és elfogadnunk, hogy a függők ugyanolyan emberek ugyanolyan problémákkal, mint bárki más, csak megküzdési kísérletüknek az is része, hogy drogokhoz fordulnak.
A droghasználat sokaknak félelmetes, démonikus, távoli és idegen dolog, csak a filmekből ismerjük, ezért gyanakvást és szorongást vált ki. A drogfüggők az egyik legelutasítottabb, leginkább stigmatizált társadalmi réteg, sokszor az egészségügyi ellátórendszer szereplői is kevésbé nyitottak velük, és hajlamosak inkább morális, mint egészségügyi problémának értelmezni a szenvedélybetegséget. Demetrovics Zsolt szerint ugyanakkor Máté Gábor sokat tett azért, hogy az embereket, emberi történeteket, drámákat, traumákat is meglássuk a függőség mögött.

Gábor háziorvosi és függőkkel foglalkozó praxisa mellett hét évig a vancouveri kórház palliatív osztályának (a gyógyíthatatlan daganatos betegeket gondozó osztály – a szerk.) vezetője volt, kénytelen volt naponta szembenézni a halállal. Családjukban tabu volt a gyász, anyja alig beszélt erről, Gábornak a munkája segített megbarátkozni vele. „Nem félek az emberi fájdalomtól, szenvedéstől. Amikor Auschwitzot a lelkedben hordod, mitől van még félnivalód?”
Édesanyja nyolcvankét éves korában halt meg egy öregotthonban, szellemileg teljesen ép volt, tökéletes emlékezettel. „Három nappal a halála előtt morfiumot adtam neki, hogy ne szenvedjen annyit. Kicsit bágyadt lett tőle, azt hittem, esetleg hamarosan örökre lehunyja a szemét, de aztán felébredt. Mondtam neki, hogy »anyám, nagyon szeretlek«. Adott nekem egy gyönyörű mosolyt, és azt mondta: »tudom, fiam«.” Ezt addig még sosem ismerte el az édesanyja, Gábornak nagyon nagy ajándék volt.

Ha renegát is, nincs egyedül
„A diplomám megszerzése óta alaposan megváltoztak a módszereim, figyelni kezdtem a betegeimnél a stressz és a panaszaik jelentkezése közötti összefüggéseket, és hogy mekkora szerepet játszik a betegségükben a lelki vagy testi trauma” – idézi Normális vagy című könyvében az egyik legjobb amerikai egyetemi klinika reumatológusát. Ez az orvos azt kérte, hogy név nélkül nyilatkozhasson, mert attól félt, elfordulnak tőle a kollégái. Pedig a saját szemével látta a gyógyulással, sőt egyes esetekben a gyógyszerezés befejezésével kapcsolatos eredményeket. Mégis renegátnak érzi magát a szakmájában. Gábor is találkozott olyan harvardi orvossal, aki azt mondta, munkatársai csak saját felelősségükre követhetik ezt az irányt – bár úgy gondolta, hogy azért van változás. Gábor is úgy érzi, nincs egyedül, és egyre több orvos látja azt, amit ő.
„Eretnek? Engem ez sose érdekelt!” – mondja arra, hogy megfordult-e a fejében, hogy nem kellene ennyire beleállnia ebbe. Hősei, idoljai mindig a forradalmárok, szabadságharcosok voltak, Petőfi, Kossuth, Rákóczi, sorolja. Persze szeretné, ha mindenki szeretné, de sosem volt, és nem is lesz kérdés, hogy kiálljon-e az ügyekért. „Ez vagyok én.”

Gábor nem tagadja, sőt sok helyen hangsúlyozza az orvostudomány vívmányait, és elsősorban kiegészítő terápiának szánja a lélekkel való foglalkozást. Amikor megkérdezem, mi lehet az oka, hogy ennek ellenére sok szakmabeli eretneknek kiáltja ki, hosszas elemzésbe kezd. Úgy látja, a nyugati társadalmak évszázadok óta elszakítják a testet a lélektől, emellett az orvosok is sok traumával élnek, és nem akarnak velük szembenézni. Egyes addiktológus szakemberek gúnnyal, lekezelően beszélnek pácienseikről, hibáztatják őket, mintha erkölcsi hiba lenne a droghasználat – maga is volt fültanúja ilyen előadásnak.

Szerinte ezek a szakemberek azért beszélnek így a pácienseikkel, mert önmagukban sem képesek elfogadni a traumát, így azt másban sem tudják meglátni, ezért lesznek rideg szakemberek. „Nem is tanítják őket erről, hiába van számos tanulmány, akár a Harvardról is. Orvosi és tudományos szempontból majdnem érthetetlen, miért nem foglalkoznak vele.” Azt a kutatást hozza fel példának, amelyik szerint az erős poszttraumás stressz-szindrómával küzdő nőknél dupla esély van a petefészekrák kialakulására. „Ha csak ez lenne az egyetlen tanulmány, de egyáltalán nem ez az egyetlen, akkor is fel kéne kapniuk a fejüket az orvosoknak, mégsem érdekli őket.”

Nem meglepő, hogy Gábor nyitott az alternatív, például a pszichedelikus (többek között gombát alkalmazó) terápiákra. Bő tíz éve olyan elvonulóhelyek munkájában is részt vesz, ahol a tudatmódosító hatású ayahuasca-főzetet használják (az ilyen szertartások Magyarországon illegálisak – a szerk.). A módosult tudatállapot hozzásegíti a pácienseket a traumák felismeréséhez és feloldásához, Gábor is egy ilyen ayahuasca-szertartáson értette meg, hogy édesanyja szeretete nyilvánult meg az egyéves kori elhagyásban.

„Az önszeretet fokozatos dolog, és nincs is mindig az emberrel” – mondja arról, hogy idén márciusban részt vett egy ceremónián kanadai bennszülöttekkel, ahol pszichedelikus gombákkal dolgoznak. A gomba hatása alatt, hetvennyolc éves korában tapasztalta meg életében először az önszeretetet. „Végre eljött a pillanat, hogy itt vagyok, és nem kell másnak lennem.” Gábor hangsúlyozza, hogy mind az ayahuasca-, mind a pszichedelikus terápiánál fontos a megfelelő szakember jelenléte. Az ayahuasca-szertartásokat például kombinálják terapeutaként kialakított egyedi módszerével, az együttérző betekintéssel (CI = a compassionate inquiry). A CI-t már nyolcvan országban háromezer embernek tanította online, köztük magyar terapeutáknak is. Eddig mindenhol angolul, de hamarosan elkészül a tananyag magyar fordítása.

Egy bukaresti taxiban
„Gáborral épp kijöttünk egy élelmiszerüzletből, amikor egy nő odalépett hozzánk, és lelkesen mesélni kezdte, mennyire szereti a könyveit. Én meg közelebb mentem, és megkérdeztem, hogy melyiket, a Crocodiles say-t vagy a Pussycat, Pussycat, where have you been címűt?” – meséli nevetve Rae Maté arról, hogy néha viccet csinálnak Gábor ismertségéből. A két említett gyerekkönyvet ugyanis Rae illusztrálta.

Gábor azt mondja, ha bárhol a világon kimegy az utcára, naponta legalább fél tucat ember ismeri meg, és dicséri a könyveit. Úgy látja, népszerűsége fokozatosan, minden könyvével épült fel, emellett az 1980-as évektől rendszeresen publikált a Vancouver Sun és a Toronto Globe and Mail című lapokban is. Előadásai után nem kuriózum, inkább normalitás, hogy könnyes szemmel állnak sorba a közönség tagjai, hogy megköszönjék a munkáját. „Jó érzés, hogy sikerült valami igazságot találnom és kifejeznem, ami nyújt másoknak valamit.”
„Észak-Amerikában több mint másfél milliót, Angliában majdnem kétszázezret, harminc nyelven jelentek meg a könyveim. Összesen szerintem két–hárommilliót” – mondja arra a kérdésre, tudja-e, hány könyvet adott el eddig világszerte.

„Éppen Romániában, Bukarestben ültünk egy taxiban, amikor felhívott a New York-i ügynököm, hogy megvan a szerződés a Normális vagy című könyvre egy nagy amerikai kiadóval. A feleségem azt mondta, hogy teljesen elsápadtam” – Gábornak több mint tíz éve nem jelent meg könyve, ezt a hallgatást töri most meg a fiával közös mű. „Tudtam, hogy meg kell írnom.” Fia, Daniel már korábban is átnézte édesapja könyveit – angol anyanyelvűként, elsősorban nyelvileg. A Normális vagynál ugyanakkor sokkal nagyobb szerepet kapott: látta, hogy apja mennyi mindent akar kifejezni, és segített megtalálni ennek a módját. Épp ideje volt, „tíz évig néztem, ahogy apám terhes volt ezzel a könyvvel”.

A két és fél éves közös munka nem volt könnyű, sokáig túl nagy falatnak tűnt, de most már Gábor szerint a fiával való újra egymásra találásukat jelképezi. Daniellel Hello Again: A Fresh Start for Parents and Their Adult Children (Helló, újra – új kezdet a szülők és felnőtt gyermekeik számára) címmel évek óta tartanak közös előadásokat, ezeken kendőzetlenül, rengeteg példát hozva analizálják kettejük viszonyát nem kis közönség előtt. Idén Vancouver mellett New Yorkban is megtartják ezt az alkalmat, egyébként Gábor mindhárom gyermeke itt él. Daniellel egy ideje a második közös könyvükön is dolgoznak, ez épp arról szól, hogyan építhetik új alapokra kapcsolatukat a szülők felnőtt gyermekeikkel.

Amikor nem tanít, ír, utazik, Gábor mindennap úszik vagy biciklizik, most naponta jógázik és meditál. Utóbbi kettőhöz épp most tért vissza, és sokkal jobban érzi magát, helyreteszi a lelki egyensúlyát. Furcsa hobbija, hogy szereti elolvasni az újságokban a gyászhírekhez csatolt családi megemlékezéseket. Mivel korábban sírfeliratát is megfogalmazta – miszerint az élete és önmaga megismerése több munka volt, mint amire számított –, meg merem kérdezni, hogy mit szeretne, hogyan írjon róla a családja. „Csak annyit, hogy érzik, mennyire végtelenül szerettem őket.” Ha most visszamenne Peruba, szerinte most is kidobnák-e az elvonulásáról, és ugyanazt éreznék-e benne a sámánok, mint három éve, kérdezem. Határozottan mondja: „Közel sem. Sokkal enyhébb és fiatalosabb azóta a lelkem.”

KÖNYVEI: