Ahogy mindig elegánsan, fehér ingben, vállára terített kabáttal kiszáll a százéves ház kulcsos felvonójából, és nekiindul Charlottenburg negyednek, utánozhatatlan. Az archívumból előbányászott fekete-fehér fotókon látszik, hogy régen is kedvelte a stílusos napszemüvegeket. Ez ma sincs másképp.

Lakner László negyvennyolc éve él kint, a helyi művészvilág elismert és megbecsült tagja. „Hogy az új barát milyen ember? Beszédes, kedves, élvezetekre kész, fegyelmezett, megfigyelő, tájékozott, olvasni szerető” – írta róla Konrád György, akivel egyszerre volt ösztöndíjas művész, osztoztak a közép-európai emigránslétben Nyugat-Berlinben.

Összesen háromszor találkoztunk műteremként is szolgáló polgárlakásában, majd bemutatótermében, illetve egy közeli étteremben, ahová a hosszú beszélgetések után, nagylelkűen, de mégis közvetlen természetességgel hívott meg bennünket.
Az egyik reggel, amikor az aznapi találkozót egyeztettük telefonon, épp az Ulyssest lapozgatta. Mire odaértünk, már az íróasztalán feküdt a kötet, gondosan bekönyvjelzőzve, borítékok, számlák és egy koponya társaságában, az irodalomértő képzőművész pedig azon tűnődött, hogy miért szerepelnek teljes magyar mondatok az eredetiben, tudott-e Joyce magyarul.

Hétköznapi beszélgetéseire és művészetére is jellemzőek a komoly intellektuális kérdések, az identitásproblémák boncolgatása, ami persze nem jelenti azt, hogy időnként ne foglalkoztatnák az élet banális apróságai. Műterme falán egyebek mellett egy Harry herceget ábrázoló, egyébként szellemes portré lóg. Mi ragadta meg, kérdezzük. „Ahogy gyanakvóan néz körbe. Egy fotó inspirált.”

Amikor az egyik este, a műterem és az étterem között beszállunk a vajszínű taxiba, rögtönzött előadást tart a híres német építésznőről, aki a műtermét átalakította, elmeséli, hogyan változott a környék a Mauerfall, vagyis 1989 óta, és a legnagyobb természetességgel elegyedik szóba a szimpatikus, török származású sofőrrel. Szó szót követ, megállapítják, hogy a magyar válogatott erős mostanság, kielemzik a török klubcsapatot erősítő balhátvédünk játékát, közben pedig – bár évtizedek óta nem vezet – magabiztosan, bár időnként kisebb kurflikat téve irányítja sofőrünket a város sugárútjain.

Lakner kedvence egyébként az a Robert Lewandowski, aki rekordot szállított rekord hátán, mégsem kapta meg az Aranylabdát. Valószínűleg ő is így érzi magát: az el nem ismert zseni, aki bár sikeres, de közép-európai lévén örök kívülálló marad. És hogy ne csak a sport világából említsünk példát, valószínűleg ugyanez foglalkoztatta a 20. század egyik legnagyobb költője, Paul Celan sorsában is, akinek hatására több jelentős képet is festett.

Hogy a magaskultúra és a művészeti diszciplínák világában otthonosan mozgó festő részletgazdag információit honnan szerzi, sokak számára örök talány. Bár van egy tabletje, és „amióta csak létezik, volt nála internet”, láthatólag nem kell megküzdeni a napi képernyőidővel: amikor rákeresek ötven éve nem látott ismerősére, egy híres galeristára, kedvesen csodálkozva állapítja meg, hogy ő is „fent van az interneten”. Ugyanakkor nyolcvanhat évesen is e-mailezik, és mindennap megveszi a Bild Zeitungot – valószínűleg a polgárpukkasztás része ez a bulvárlap is.
Németül – bár harmincéves kora után kellett megtanulnia – folyékonyan beszél, angolul egykor jól tudott, de ez az utóbbi időben megkopott, magyarul ellenben roppant választékosan, a történetek között cikázva beszél. „Az anyanyelvet nem lehet elfelejteni” – mondja. A részletekre több évtized távlatából is úgy emlékszik, mint azokra az arcokra, akiket emlékezetből ma is meg tudna rajzolni.

„Hová megy?” – kérdezte a portás a Képzőművészeti Főiskola nehéz faajtaja mögött, ahol az 50-es években egy portásfülke állt, és áll ma is. A tizennégy éves, hóna alatt a rajzait szorongató Lakner magabiztosan bemondta Konecsni György nevét, akihez középiskolai tanárától ajánlása is volt, majd a jóváhagyó fejbólintás után megtette az álcázó látogatást. Aztán elindult valódi célja felé.
A portást kicselezve lekanyarodott a lodzsához vezető folyosóra, azon át egy szürke vasajtóhoz, és ott, hatméteres mélységben megtalálta Bernáth Aurél műtermét. Kopogott, bement, és megmutatta a rajzait. „Jöjjön el újra, fiam, miután leérettségizett” – hangzott az ítélet, ami inkább jót jelentett, mint rosszat.

Szinte még gyerek volt, de tudta, hogy a polgári származás minden, csak nem épp a tökéletes ajánlólevél. Lakner apja építésznek tanult, de a diplomázás idején már dolgoznia kellett, anyja gépírónő volt. Remington márkájú írógépét már kiskorában is csodálta, talán innen is ered a betűk, az olvasás mindent elsöprő szeretete.

„A művészetben semmilyen akadályt nem állítottak elém a szüleim. Amikor előálltam azzal olyan kilenc-tíz évesen, hogy képzőművészeti gimnáziumba akarok menni, apám természetesen figyelmeztetett, ahogy minden művésznek induló gyereket figyelmeztetni szoktak, hogy művészetből nem lehet megélni. Csinálj valami mást, és akkor még mindig festhetsz! De ezzel együtt teljesen akceptálták az ambíciómat” – meséli több mint hét évtized távlatából.
Az első karácsonyi ajándék, amire emlékszik, egy kis festőállvány volt. Használni ugyan alig lehetett, mégis azon kezdett el festeni. (Állványa amúgy már rég nincs.) A másik inspirációt egy Haranghy Jenő nevű rajztanár „csodálatos rajzkönyve” adta, a nagy mesterek rajzait másolta belőle. Végül az utolsó lökést Bernáth Aurél Reggel című képe adta, ma is ott lóg a Magyar Nemzeti Galériában. „Ezt a képet még ma is csodálom. Annyira tetszett, de annyira tetszett, mondtam, hogy nekem ezt az embert meg kell ismernem. Az ő véleményétől teszem függővé, hogy mit csinálok.”

A Képzőművészeti Főiskola hallgatói az 50-es években sajátos kettős életet éltek, és ez most nem az átkortyolt éjszakákat követő iskolai alibizésre tett valamiféle utalás. Lakner a társaság bohémebb szárnyához tartozott, de a kemény munkát sem vetette meg, tehetsége pedig hamar tiszteletet vívott ki a kortársak és a tanárok körében, amit többé-kevésbé el is várt.
Az viszont a korszak sajátossága volt, hogy mennyi ideológiai és stiláris elvárásnak kellett megfelelniük. Lakner – majd a nyomában számos alkotó – nappal, a főiskolán megfestette, amit meg kellett, az éjszaka otthoni magányában pedig azt, amit meg akart. „Az orosz koloniál hatalom nyomába kellett volna lépni. Elmaradott, 19. századi realizmust csináltak, ezt kellett utánozni.”
Mesterével ennélfogva ellentmondásos volt a viszonya. Egyfelől Laknert kedves helyettesemnek szólította, az egyik utódjának tekintette. Másfelől Bernáth legjobb tanítványainak kereseti lehetőséget adott, így dolgozhattak nagy, állami megbízásain. Ez csalódásszerű felismerés volt: arra még hajlandó volt, hogy skiccről berajzolja a nagy falképeket, de alakokat festeni más képére – ez neki tabu volt. „Ő talált egy kompromisszumot az aczéli elvárásokkal.”

De hiába emelkedett ki magasan az évfolyamból, hiába voltak egyedülálló kvalitásúak a diplomamunkái, mégis alig ment át az utolsó vizsgán. Tény, hogy az ő hajógyári hegesztőmunkásai nem atlétatestű bajnokok, és nem a távolba néznek, az ideáltipikus téma ellenére a képben nincs semmi heroikus, semmi optimista, még az alakok is háttal állnak.
A debreceni tárlat kurátora, Fehér Dávid művészettörténész évtizedekkel később előkereste a diplomabizottság jegyzőkönyveit, és kiderült, hogy a vizsgabizottságban épp Bernáth tudta legkevésbé elfogadni a különutasságot. Lakner szerint mestere „noha párttag nem volt, viszont lehetséges, hogy ennyire meg akart felelni az elvtársak elvárásainak. De valahogy a többi zsűritagot jobban meghatotta, amit csináltam, észrevették benne a sajátságosat. Ő zsigerileg tiltakozott, pedig akkor még nem is voltam absztrakt.”

Diploma után művészetét tiltani nem tudták, de különösebben nem is támogatták. Apja megvásárolta neki Kernstok Károly egykori műtermét az Epreskert mellett, megtakarításaiból és egy telek eladásából tudta finanszírozni. És hogy egy magyar művésznek akkoriban milyen lehetőségei voltak anyagi és szellemi értelemben egyaránt, azt csodásan-plasztikusan szemlélteti a budapesti Műcsarnok 1959-es francia könyvkiállítása. A tárlat mindössze két hétig tartott nyitva, de a francia fél nem is rendelt visszafelé fuvart. Jól tették, a zárásra már csak üres polcok maradtak, az itthon teljességgel elérhetetlen könyvek, művészeti albumok nagy részét a magyar értelmiség gyakorlatilag megfújta.

Maradjunk annyiban, hogy Lakner hosszú lódenkabátban érkezett. A keserédes, vagy inkább tragikomikus, de mindenképp szórakoztató epizódról így mesél: „Végigállva a sort, bekerülvén, természetesen megint megtaláltam az általam már kiszúrt és pontosan, tervszerűen célba vett Max Ernst-könyvet. Minden idegszálam remegett, miközben megragadtam a könyvet. Egy állványon sok-sok nagy könyv volt, és mindenki, aki mellettem állt, figyelt. Mindenki valamit akart.”

A friss diplomás Lakner tehetségét nem vitatták – hogy is vitatták volna –, de a 60-as években plakáttervezésből, könyvillusztrálásból élt. És persze megállás nélkül dolgozott, zavarba ejtően sokféle műfajban. A festmények mellett készített szobrokat, konceptuális műveket, objekteket, grafikákat, plakátokat, fotókat és kísérleti filmeket is.

Sokan nevével azonosítják a pop-art hazai megjelenését. De az amerikai előképektől eltérően nem alkalmaz sokszorosító eljárásokat, szitanyomás helyett minden képelemet kézzel fest meg. Eltért a tengerentúli művészektől abban is, hogy az ottani populáris témák helyett inkább a politikai elnyomásra, a szabadságkeresés kérdésére koncentrált. Ebben az időszakban tanulmányutakra jár, német ösztöndíjat kap, de továbbra is illusztrálásból tartja el magát.

Műtermének erkélyén néhány társával megalakította azt a társaságot, amiben igazán otthonra lelt. Az úgynevezett Iparterv-csoport a hazai neoavantgárd tizenegy meghatározó alkotójából állt, nevüket pedig két, nem hivatalos tárlatról (1968 és 1969) kapták. Teljesen véletlen, de a művész apja ebben a belvárosi tervezőintézetben volt korábban építészeti látványtervező.

A következő évben elküldte pályázati anyagát a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb eseményére, a kasseli Documentára. A Foot-Art nevű projekt alapötlete az volt, hogy az Iparterv tizenegy művésze akár egy focicsapatot is kitehetne. Lakner elképzelése szerint a hazai neoavantgárd csapata játszhatna egy focimeccset egy nyugati „művészválogatott” ellen egy múzeum belső terében. Az elképzelt meccs vázlatait kiküldte Németországba, a helyszín térképével, a „futballterem” alaprajzával, az edzést és a meccset bemutató kollázsokkal, a minden bizonnyal parádés jeleneteket tartogató meccs azonban sosem jött létre.

Pályatársai elismerték, mégis úgy látta, itthon egyre szűkül körülötte a tér. A 70-es évek elején az esseni ösztöndíjról még hazatért, két évvel később, a berlini ösztöndíjról azonban már nem. Miért döntött így? „Iszonyú nehéz megmagyarázni. Egyszerűen nem láttam a művészi utamnak semmilyen lehetőségét. Noha mégiscsak Képzőművészeti Főiskolát végeztem, és mindenki tudott rólam, de évekig abból éltem, hogy grafikát csináltam. Én a három kategória közül a tűrt kategóriába tartoztam, ezért semmilyen ösztöndíjat, amivel egy kezdő művészt támogathattak, nem kaptam. Ma már senki sem tudja elképzelni, milyen az, hogy nem tudsz szabad akaratodból döntést hozni. Ott van fölötted egy állam, és áthúzza a döntéseidet. Aztán elhatároztam, hogy a festészetben semmilyen kompromisszumot nem akarok, a lényeg, hogy szabadon festhessek. Ez volt a lényege annak, ami egyre gyűlt bennem. 56-ban a legjobb barátaim elmentek. Itt kezdődött, ez súlyos csapás volt. De az egyik barátom példájából azt is láttam, hogy az emigráció fordulhat rosszra is, ez visszatartott.”

Kíváncsian, munkára készen, a közép-európai művészek bohém életvitelével, de a kemény munkát sem nélkülöző élet ígéretével, a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst) ösztöndíjával érkezett 1974-ben Nyugat-Berlinbe. És úgy döntött, nem tér haza. Az első években nem sokat látták a lakásul is szolgáló käuzchensteigi műtermen kívül, szinte mindig dolgozott, és festékes overálján kívül talán csak egy zakója volt.

Gyorsan a művészeti élet központjában találta magát, és nem kerülték el a szakmai sikerek sem. Meghívták a következő kasseli Documentára, több alkalommal a Velencei Biennáléra, és megkapta a Német Kritikusok Díját. „Nem csinált olyat, ami nem igazán érdekelte. És nem is akart másodrendű dolgok szemléletére túl sok időt fordítani. Hogyne akart volna egy mohó, újító művész bekapcsolódni a nemzetközi forgalomba?” – írta róla találóan Konrád György évtizedekkel később.

A 60-as évek végén művészete dokumentarista fordulatot vett, így szinte bármi a képmezőre kerülhet, ami rögzít valamit – fotó, számla, igazolvány, felnagyított levelezőlap, múzeumi karton, filmkocka, de híres emberek aláírása, több vers- és szótöredék is megjelent a képeken. A romániai születésű német zsidó, Svájcba, majd Franciaországba emigráló költő, műfordító, irodalomkritikus, a tragikus sorsú Paul Celan néhány versét le is fordítja, festészetére pedig évtizedekig inspirálólag hat. „Lakner számára az írott szó és ennek tárgyi manifesztációja, a könyv, valamiféle mágikus erővel bír” – írta róla Néray Katalin művészettörténész.
Gesammelte Dokumente címmel megrendezett első németországi kiállítása a Neue Galerie Aachen – Sammlung Ludwig kiállítóterében nem maradt visszhang nélkül, csak a megnyitón tizennyolc nagy német gyűjtő vett részt. Jelentős szakmai és piaci szereplők kezdték képviselni, a németországi színtér egyik vezető galériásával, a berlini Galerie Georg Nothelferrel sok évtizedes szakmai kapcsolata alakult ki, de egy időben képviselte a párizsi–düsseldorfi Galerie Denise René Hans Mayer is.

Az 1980-as évek elején elnyerte a neves PS1 Contemporary Art Center ösztöndíját, és egy évet New Yorkban töltött. „Nagyon fontos állomás volt. Fölszabadított. Addig egy magamra erőszakolt diszciplínával, a tematikát az írásos dokumentumok követésére szorítva alkottam. Annyiban megmaradtam ennél, hogy továbbra is idézeteket írtam föl, de ilyet például, hogy Isa pur. Ott és akkor jutottak először eszembe magyar szavak és egyáltalán, magyarságom” – mondja.
Mindez egybeesett a graffitikultúra hőskorával, a városban virágzott a street art, és ez meg is látszott ekkor készült alkotásainak technikájában. „Akkoriban minden metróállomás össze volt sprézve. Ha az utcán mentél, Puerto Ricó-i külvárosi fiúk fújtak a falakra. Saját szememmel láttam, ahogy Keith Haring dolgozott az állomáson.”

Későbbi munkáin is feltűnnek számok, betűk, de teljesen más műfajokban is alkot. „Igen, ez az egyik konceptmunkám, ahol karácsonyfát játszok” – mondja hirtelen, miközben a régi fotókat lapozgatja. Már a 60-as években gyakran élt a művészettörténeti hivatkozások később divatossá vált eszközével, talált tárgyakból szobrokat készített, és mint mondja, Picasso szűntelen megújulása mindig inspirálta.

„Lakner mindig meglepetést tud okozni, újra és újra. Életművének egésze leírható úgy is, mint meglepetések sorozata. Akár öt–tíz kiállítást is meg lehetne rendezni műveiből úgy, hogy egymás után megnézve nem mondanánk meg, hogy mindegyiket ugyanaz alkotta. Rajztudása valóban elképesztő, emlékezetből is le tud rajzolni egy arcot úgy, hogy az felismerhető lesz. A technikai tudása kísérletezéssel párosul, ami persze nem mentes a rizikótól sem – mondja Fehér Dávid, az életmű valószínűleg legjobb hazai ismerője. – Intellektuális mélysége mellett ugyanakkor nagyon játékos is tud lenni, közel sem egy szikár, teoretikus művész.”

Nem is volt kérdés, hogy a tehetség és a szűkös hazai lehetőségek tudatában szakmailag jó döntést hozott azzal, hogy nem tért haza. Számos elismerést kapott, már a 80-as években nyugat-európai árakon adott el, művei régóta a német, olasz, francia, magyar köz-, illetve magángyűjteményeket gazdagítják. De az emberi oldal, a személyes kapcsolatok átalakultak. „A szabadságnak néha kopár magány az ára – írta Konrád. – Kitépte magát a hazai közidentitásból, itt se, ott se volt egykönnyen beazonosítható. A szűkösen kisszerűből a tágabban kisszerűbe jutott. Magyar művészként, bár szívélyes viszonyt tartott fenn a berlini kollégákkal, nem szervült bele a közösségeikbe, kívülálló volt és maradt, akkor is, ha volt siker, akkor is, ha elmaradt.”
Antal fia nyolcéves korától minden nyáron meglátogatta. Ilyenkor akár egy-két hetet is a közeli Wannsee partján töltöttek, úsztak, beszélgettek, és az is előfordult, hogy Berlinbe látogató egykori feleségével koncertekre mentek a Philharmonie épületébe. „Konstruktív barátságban maradtunk.”

Legjobb kinti barátja az esseni dizájnzseni, Lengyel István volt – és milyen különös az élet, Stefan Lengyel és Lakner Antal a budapesti Mome oktatói karában találkozott egymással, évtizedekkel később. Az is szimbolikus, hogy az idősebb Lakner a Velencei Biennále német vagy magyar pavilonjában sosem szerepelt – igaz, a nemzetközi kiállításain háromszor is –, szintén képzőművész fia viszont kiállíthatott a magyar pavilonban. „Magyarország valahogy sosem vállalt engem” – mondja egyszer csak halkan, mindenfajta teatralitást nélkülözve. Mégis, nemrég úgy döntött, hogy negyven művét a Szépművészeti Múzeumnak adományozza.
Sok művésszel, művészettörténésszel, galeristával ápolt és ápol kapcsolatot, gyűjtői között van laptulajdonos, nagyiparos és egykori német miniszter. De elvesztett olyan barátokat, mint például Makovecz Imre építész, akivel a németvölgyi „mackós” óvodától sokáig járt együtt iskolába, és maradt barátságban egy életen át. Németországban különösen egy helyi művészettörténésszel volt jóban, és több barátnője is volt. Reinhild Bartunek festőművész huszonöt éve a párja; külön élnek, de tartják a kapcsolatot.

A történetek sűrű szövedékéből előkerül a két év ciszterci neveltetés is. „Ott fedezték fel a tehetségem. A rajztanárunk, Nagy Ignác, képzőművészeti főiskolát végzett. Kemény ember volt, körmöst osztott, de lakott benne egy másik lélek is. Különleges fickó volt, elvitt a tanári szobába, odaállított egy kitömött varjút, és ez a rajzom állatira tetszett neki. Ezzel először tudatosult bennem, hogy művész akarok lenni.”

„Erről nem beszéltem senkivel az elmúlt harminc évben. De akkor úgy megtanultam a Miatyánkot latinul, hogy máig el tudom mondani.” Amikor megkérdezem, hogy a vallás kérdéseivel foglalkozott-e, azt mondja, inkább foglalkoztatta a baloldaliság. „Kommunista sosem voltam, nemhogy párttag, de meggyőződéses sem. Viszont a szenvedőkkel együtt éreztem. Így voltam, így vagyok én baloldali. Ez egy naiv szocialista elképzelés, amit lehetne akár krisztusinak is mondani.”

Az étteremből hazafelé néhány perc az út, a 70-es, 80-as évek művészvilágáról sztorizgat. „Remélem, valamelyest tudtalak szórakoztatni titeket. Én egy öreg művész vagyok, titeket meg érdekel, hogy mi van velem. Nagyon kösz, hogy elkísértetek, és köszönöm az érdeklődést! Remélem, hallok rólatok!” – aztán eltűnik a kapualjban, a berlini éjszakában.