Balatonfüred fölött kettővel járunk a Pécselyi-medencében: a szőlősi hegyről parádés a panoráma a közbülső dombokra meg a tóra, még úgy is, hogy a magasfeszültségű távvezetéket a látkép közepéről érdemes gondolatban kitakarni. Mostanság önmagában ennyire is meg szoktak próbálni helyeket alapozni, de a Picit más üzemeltetői ennél régebbi motorosok: az egykori Papok borozóját megújítva teljes északi parti viszonylatban is kiemelkedő játszóteret emeltek, az étkezőterasz alatt meg egy kisebb kiszögellésen tucatnyi napágy sorakozik. Jön még ehhez egy kilencven százalékban nullkilométeres (füredi, szőlősi, pécselyi) borlap, a sör fehérvári és kraft (Hübris), van gin & tonic balatoni ginből, megátalkodottaknak proseccók.

Mindezekből már össze is lehet rakni egy elég jól viselhető pár órás baráti, páros, illetve családi tartózkodást. Ahogy a fiatal, szívélyes felszolgálók is jól viselnek mindent: azt is, amikor a gyerek a szívószállal matatva elejti és összetöri a kövön az üvegpoharat, meg azt is, amikor udvartartásával felvonul a környék vasárnap délutáni ügyeletes donja, bal csuklóján Rolexszel, a jobbon Apple Watchcsal és torkában a mindkettőnek megfelelő láthatóságot szavatoló társalkodási hangerővel.

Bámulni érdemes panoráma ide vagy oda, a Picit mást jól láthatóan, szokatlan tempóban és ügyesen szervezetten pörgetik. Olyannyira, hogy tíz percnél többet nem várunk se előételre, levesre meg gyerektésztára, se a végén kirendelt desszertre, így többször is eljátszhatjuk, hogy mire leérünk a játszótérhez, már lehet is indulni vissza az asztalhoz. Talán ez a tempó lehet annak a hátterében is, hogy míg a Picit más manufaktúrának definiálja magát, és újragondolt fogásokat ígér, ezek inkább szép kerámiákra szépen újratálalt fogások. Többségükből hiányzik valami ahhoz, hogy a helyiekből verbuvált pincércsapat beszédéhez hasonlóan ízesek legyenek.
A tatárhoz kínált szarvasgombás makaron jó geg, még csak nem is túlzó, ellenben a húst pépesre darálták, és addig pácolták-fűszerezték, amíg a nyers marhaíz teljesen elveszett belőle. Ez azoknak lesz jó hír, akik nem (vagy évtizedekkel ezelőtti magyar iterációjában, tehát megint csak: nem) szeretik a tatárt. A kemencés marhapofagulyás leve jó ízű, azon az áron, hogy a beltartalma, élén a hússal, kicsit szétfőtt. Hasonló a helyzet a kölyöknek kért bolognai tésztájával, ami pedig amúgy házi lehet, és a szósz, az remek rajta.

A fogas, hiába hagyomány a tó körül, mindenütt nehéz ügy. Amióta csakis horgászok foghatnak a tóból, tehát onnan éttermet ellátni nem lehet, mindenki importra szorul belőle. Az eleve elég diszkrét halíz az esetek többségében fagyasztott eredettől tovább halványodik, itt is ez történhetett, és formabontó módon nem is a filék bőrös oldala van lepirítva, ami mögött azonos logisztikai-technológiai okok (fagyasztás-felengedés) sejlenek fel. A borsós rizottó krémes, az ígért borsótextúrákat és parmezánmorzsát viszont nem sikerül felfedezni a tányéron.
A kacsamellet kísérő diós nudli jó köretötlet, ahogy az íze is az, csak kissé tömörre sikerült, a pecsenyelé viszont inkább sült gyümölcsös irányba megy el, és ezt a hatást erősítik az almachutney-pöttyök meg a porított málna is. De főképp: a mell a szélvészgyors tálalás mellett is túlvágtatott a rózsaszínen, miközben a bőr alól nem olvadt ki sütéskor a zsírréteg, ettől aztán ennek a kulcselemnek nem kellemes az összhatása.

Választott desszertünk mákos guba meggyes-málnás sorbet-val. A sorbet könnyed, a formailag hagyományőrző gubáról viszont sem ez, sem a mákosság nemigen mondható el: uralja a rászórt porcukor és a guba szélére kapatott karamellréteg, amin a fanyar bogyós gyümölcsök sem tudnak sokat oldani. Ellenben a számla így, 2022 nyarának végén egész visszafogott.