Írta és fotózta: Mészáros Antónia

Több mint egy évtized telt el, amióta Dubajban jártam, és bár már akkor is szürreálisnak tűnt a homokdűnék közül előtűnő csillogó metropolisz, most mégis újra meg kellett dörzsölnöm a szemem. Annak idején az épp frissen átadott Burdzs Kalifa tetejéről lenézve még viszonylag közel volt a sivatag, mára minden irányban tömött sorokban nyújtóznak az ég felé a kérkedő építészeti megoldásaikkal versengő felhőkarcolók.

„A Burj” azóta is őrzi első helyezését a világ legmagasabb épületeinek rangsorában, de mi sem mutatja jobban Dubaj ambíciójának mértékét, mint hogy ugyanitt épül a trónfosztó is, épp idén adták volna át, ha közbe nem szól a koronavírus-járvány.

A látvány letaglózó, de az érzés ismerős. Kínában éltem át korábban, amikor Sanghajt láttam viszont tíz év után. Mintha ezekben a városokban hatszor olyan gyorsan telne az idő, már ha lehetne az időt betonban, acélban és üvegfelületekben mérni. Utazásom célja is egyezett, ismét világkiállításra jöttem, mégpedig ismét egy olyanra, ahol a szervező ország nagyon meg akarja mutatni a szinte korlátlan lehetőségeit.

2010-ben még újságíró voltam, és a Magyar Televíziót tudósítottam minden idők legnagyobb és legdrágább expójáról, ezúttal beszélgetni hívtak egy illusztris körbe, amiben volt miniszterelnöktől jelenlegi minisztereken át nagy nemzetközi szervezetek diplomatái foglaltak helyet. Az engem is a résztvevői között tudó nyilvános eseménysorozat fókuszában az ENSZ fenntartható fejlődési céljai voltak, nem függetlenül attól, hogy a vírus miatt végül csak 2021-ben megnyitott, de nevében változatlanul hagyott Expo 2020 is harmadrészben a fenntarthatóság témája köré szerveződött.

A magyar pavilon kívülről és belülről. A vizeinkre és fürdőinkre fókuszál.

Hogy ehhez épp ez a szédítő tempóban terjeszkedő, az év nagy részében csak légkondicionáltan elviselhető, túlhajtott luxusjátszótér passzol-e szimbolikusan a leginkább, azon nyilván lehet vitatkozni. Politikai, demokratikus, emberi jogi, sőt munkavédelmi szempontból is sokan megkérdőjelezték a helyszínválasztást, a szakosított civilszervezetektől az Európai Parlamentig, ahogy azt is, hogy egyáltalán maga az expó mennyire vállalható fenntarthatósági szempontból.
Mégis nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ha meg kell egyáltalán rendezni az extravagáns építészeti víziókat és bombasztikus országimázs-kiállításokat vidámparki megoldásokkal vegyítő „legnagyobb világshow”-t, az bajosan találhatna kézenfekvőbb otthont magának, mint az a pénzben fürdő, gazdag turisták vakítására szakosodott közel-keleti város, amelyik nemcsak magát akarja mindenáron felrakni a világ térképére, de a világtérképet is szó szerint felrakta már magára – mégpedig egy óriási mesterséges szigetcsoport, az úgynevezett Világ-szigetek formájában.

Mintha ezekben a városokban hatszor olyan gyorsan telne az idő, már ha lehetne az időt betonban, acélban és üvegfelületekben mérni.

A legek földjén
Az ötévente megrendezett világkiállítás az egyik legrégebbi nemzetközi esemény és a harmadik legjelentősebb az olimpia és a foci-vb után. Születését az ipari forradalomnak köszönheti: 1851-ben, a találmányaival a világot alapvetően megváltoztatni készülő brit birodalom hívta életre a londoni Hyde Parkban.

Az erre az alkalomra felépített, acél és üveg Kristály Palota lenyűgöző műremek volt a maga korában, azóta is a világ első modern épületének tartják. A pénz maradékából pedig sorban felhúzták a Viktória és Albert Múzeumot, valamint a Természettudományi és a Tudományos Múzeumot. Mindezek ma is egész Nagy-Britannia dicsőségére válnak.
Építészeti és városfejlesztési szempontból azonban az 1889-es párizsi világkiállításra épült Eiffel-torony óta kevés világkiállításnak sikerült igazán pozitív nyomot hagynia. Az elmúlt ­időszak szervező országaiban pedig gyakorta viták, kudarcok és botrányok övezték az utóhasznosítást és magát a rendezvényt is.

A legek földjén, ahol számítások szerint expó nélkül is a világ daruinak huszonöt százaléka működik, még meredekebb a költségvetés, még több a beton, és még nagyobb az alapterület – az előző expóénak négyszerese. A cél az volt, hogy az elmúlt száz év legjelentősebb világkiállítását rendezzék meg. És bár gyakorlatilag egy újabb várost húztak fel a homokdűnékre, a laikus kívülállónak ez a gigantomán projekt is belesimul abba a rohamos terjeszkedésbe, amivel ötven éve hódítják el a területet a sivatagtól és a tengertől – az olaj kifogyására előrelátóan felkészített, helyette a turizmuson, ingatlanfejlesztésen és pénzügyi szolgáltatásokon alapuló gazdaság érdekében.

Hogy gazdasági értelemben kifizetődő lesz-e Dubajnak az Expo 2020, az a járványhelyzet miatt erősen kérdésessé vált, de azt ebben az esetben nem nehéz elhinni, hogy a díszletekből hamarosan valóban életre kel majd a 2020-as Körzet néven megálmodott ultramodern városrész, kórházakkal, iskolákkal, parkokkal, lakó- és irodaépületekkel, ahol a híres építészek látványos pavilonépületei is új funkcióval élhetnek tovább. Azoknak, akik meg tudják fizetni a dubaji luxusélet tetemes költségeit.

A szerző és a Pálma-sziget.

Felturbózott Manhattan
Bárki bármit gondol is arról, amit Dubaj képvisel, nehéz nem a hatása alá kerülni. Elképesztő mennyiségű élményt kínál a város, és más-más arcát mutatja, attól függően, hogy egyedül, párban vagy családdal utazunk. Én ezúttal a családommal jöttem, és kisiskolás fiam őrült sebességgel szeretett bele a helybe.

Azt gondolhatnánk, hogy unalmassá válhat újabb és újabb magasépületek tetejéről bámulni ugyanazt a várost, de valójában olyan hihetetlen és változatos a látvány, és olyan profi a kilátókat rejtő épületek szórakoztatóipari kialakítása, hogy nem törik meg a varázs. Sétálni számos környéken érdemes, leginkább a tengerparti sétányokon, a marinában vagy a mesterséges Pálma-szigetek strandjain, ahonnan nézve különösen lenyűgöző a felturbózott Manhattanként tündöklő város esti látképe.

Mindegyik városrésznek más a hangulata, de hasonlóan rendezett és biztonságos – még arra is alkalmaznak őröket, hogy a helyes maszkviselésre figyelmeztessenek, bár ez bizonyára nem mindenkinek tetszik. A fogyasztói társadalom vonzása persze mindenütt érezhető, sosincs messze a csillogó boltok, éttermek, kávézók sora, és a világ legnagyobb plázái és tematikus vidámparkjai is hívogatják a látogatókat a maguk elképesztő attrakcióival.

A belváros egy szelete.

Ha valaki először jár Dubajban, és szereti az ilyesmit, három-négy napot mindenképpen érdemes eltöltenie városnézéssel és strandolással, mielőtt célba veszi az Expót. Ez legalább újabb két-három nap, ha az ember többre vágyik futó benyomásnál, és még így is marad hiányérzet a végére. Mi harminchat pavilont tudtunk megnézni a több mint kétszázból, meglehetősen erőltetett menetben. Kisfiam különösen élvezte, hogy kapott egy „útlevelet”, amibe gyűjthette az országok pecsétjeit, de maguk az impulzusok egy idő után összemosódnak a rohanásban.

Előre tervezni hasznos, már csak azért is, mert a legnépszerűbb pavilonokba napokkal korábban kell időpontot foglalni, hogy bejusson az ember – a legizgalmasabbnak mondott japán pavilont például ki kellett hagynunk. Sikerült viszont megnéznünk mind a három kiemelt téma, a fenntarthatóság, a mobilitás és a lehetőség központi épületeit, és ezek tényleg megérik a ráfordítandó egy–másfél órát – különösen az első. „Terra” messziről felhívja magára a figyelmet óriási futurisztikus napelemeivel, belül pedig két világszínvonalú kiállítás vezeti végig a látogatót a tengeri, illetve az erdei élővilág csodáin és azon a pusztításon, amit mi, emberek végzünk bennük.

A mobilitás témájának szentelt, szintén emlékezetes épületben egy olyan jövőbe kalauzolnak, ahol már a Marson is élnek emberek – a látogatókat a világ legnagyobb liftjével mozgatják a szintek között, ez egyszerre százhatvan ember fel-le szállítására is alkalmas.

A világkiállítások története kezdettől összefonódott az újításokkal. A 19. században a feltalálók aranykora és az iparosodás volt a meghatározó, itt mutatták be többek között az első betonból, alumíniumból vagy gumiból készült tárgyakat, az első mosógépet, fűnyírót, villanymotort és gramofont. Még a Heinz ketchup is egy világkiállításról indult hódító útjára.

A 20. században olyan tudósok tartottak beszédeket, mint Albert Einstein, és világkiállításokon ismerhették meg az emberek az első hangosfilmet, az első televíziókészüléket, de még az első IMAX filmnek is egy expón volt a premierje. Ekkorra már az űrkutatás is fontos szerepet játszott, az Apolló 12 űrhajósai által nem sokkal korábban hozott Hold-kőzetet is közvetlen közelről lehetett megcsodálni.

Ilyen szintű revelációt ma a globalizált nyilvánosságnak köszönhetően már nem élhet át az ember az expókon, de változatlanul sok szó esik a jövő technológiájáról, különösen azokról a fejlesztésekről, amelyek a fenntarthatósággal vagy a mobilitással kapcsolatosak, mint például az önvezető autók, a mágneses liftek, a vertikális farmok vagy az újrahasznosított hulladékból készülő anyagok. Illetve nem szóból van valójában sok, hanem képekből.

Mintha mindenki azon versengene, hogy kinek van észbontóbb LCD-kijelzője, vagy ki tud nagyobb, szokatlanabb felületre vetíteni. A sok vibrálás után üdítően hat a német pavilon, itt elvileg egy egyetemi campust rendeztek be, valójában egyfajta Csodák Palotáját, ahol rengeteg interaktív eszközzel járják körül a fenntarthatóság kérdéseit.
Több országnál is újra előkelő helyen szerepel az űrkutatás. Az amerikai pavilon előtt egy valódi SpaceX rakéta nyújtózik az ég felé, bent a Mars meghódítása van terítéken. De hiába kellene elvileg minden kiállítónak kapcsolódnia a három előremutató központi témához, az országok jelentős része mégis inkább a turisztikai imázsépítésre helyezi a hangsúlyt.

A vetítésen van a hangsúly
Ebbe a sorba illeszkedik a magyar pavilon is, amire látogatóként sok év után most büszkék lehetünk, mert kétségkívül az egyik legkoherensebb és legszínvonalasabb a kínálatból. Vizeink és fürdőink vannak a középpontban, és bár az üzenet viszonylag egyszerű, ez pont annyi, amennyit még bárki valóban felfoghat és megjegyezhet ebben a szédítő kavalkádban. A profi vizuális megoldások a legnagyobb országok produkciói mellett is megállják a helyüket. De korlátozott tapasztalataim alapján elég hullámzó, hogy melyik országnak melyik évben mennyire jó az expómegjelenése – sok esetben azok okoztak most Dubajban csalódást, akik Sanghajban a legjobbnak tűntek.
A legemlékezetesebb ezúttal a szaúdi pavilon. Nyilvánvaló, hogy semmin sem spóroltak, de itt is a vetítésen van a hangsúly, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Jól példázza mennyire érdekes, hogy melyik ország milyen történetet akar elbeszélni magáról. Szaúd-Arábia például egy kimondottan nyugatias újságírónő karakterét helyezte imázsfilmje középpontjába, aki egy modern, toleráns országba kalauzolja el a lenyűgözött John Travoltát – miközben a többi teremben 360 fokban vetítik a látogatók köré a páratlan szépségű tájakat és kulturális örökségük leglátványosabb helyszíneit.

Ha meg kell egyáltalán rendezni az extravagáns építészeti víziókat és bombasztikus országimázs-kiállításokat vidámparki megoldásokkal vegyítő „legnagyobb világshow”-t, az bajosan találhatna kézenfekvőbb otthont magának.

Ehhez képest a házigazda Egyesült Arab Emírségek beltéri homokbuckákra vetített interaktív bemutatója kimondottan visszafogott, bár az épületet a méltán világhírű Santiago Calatrava tervezte, és ezért önmagában megéri a hosszú sorban állást. Szintén kihagyhatatlan és egyben beszédes az orosz pavilon: kívülről egyenesen egy önálló bolygónak ábrázolja az országot. De a belbecsre is feltétlenül érdemes időt szánni, mert az orosz tudósok vívmányaira koncentráló kiállítás a legtartalmasabbak és leglátványosabbak közé tartozik.

Az összes pavilont nemcsak bejárni, felsorolni is lehetetlen. Szerencsére sok jó toplista van az interneten, a többek által ajánlott pavilonok közül nekem csak a dél-koreai okozott csalódást, de az alaposan, mert vesztünkre még az éttermét is kipróbáltuk. Pedig a gasztronómia alapvetően kimondottan élvezetes része a világkiállításnak, a legtöbb ország konyháját ki lehet próbálni, és sok helyen adnak rá, hogy kiemelkedően jó séfeket mutassanak be a nemzetközi közönségnek.

Újváros – az óváros határán épült képkeret alakú kilátó, a The Frame tetejéről.

Mindezek mellett megszámlálhatatlanul sok kulturális és szakmai rendezvényt is tartanak minden nap az expó területén, és ezek közül is sok tűnik érdekesnek. Ha Dubajban élnék, biztosan kiélvezném a világ 192 országának válogatott produkcióit – az időnyomás alatt lévő turistának azonban nehéz bekapcsolódnia ebbe az intellektuális pezsgésbe. Cserébe viszont kaphatunk egy, ha nem is tökéletes, de elgondolkodtató és mindezzel együtt mindvégig szórakoztató körképet a világ népei által aktuálisan fontosnak tartott üzenetekről és az előttünk álló legnagyobb közös kihívásokról.

A szerző az Unicef Magyarország ügyvezető igazgatója.