És az önbecsülésünknek is

Írta: Donáth Mirjam

„Mit kérdeznél a Tate Modern igazgatójától, ha megtehetnéd?” – kérdem Kucsora Mártát, az ötven év alatti kortárs magyar képzőművészek egyikét. Ők azok, akik egyszerre alkotnak és netwörkölnek, hogy megélhessék: őket is felfedezi a világ. Márta semmiképpen sem nevezhető meg nem értett művésznek, az elmúlt két évben önálló kiállítása volt mind a Műcsarnokban, mind a manhattani Post Masters Galleryben. Néhány éve a Magyar Nemzeti Bank szerezte meg húsz alkotását ötvennyolcmillió forintért, ma egy 2 × 2 méteres képének húszezer euró az ára.
„Van olyan fiatal magyar művész, akinek követi a munkásságát?” – tettem fel Márta kérdését, már a nőkre szabva a Tate Modernt vezető Frances Morrisnak, aki bevallottan elfogult az alkotó nők iránt. A válasza határozott igen. „De ennél többet nem mondhatok” – tette hozzá. A hatvannégy éves Morris több mint három évtizede dolgozik a Tate múzeumnak, és hét éve a Tate Modern feje. „Nem szabad nevekkel dobálóznom.”


Sem a nevekkel, sem a számokkal nem dobálóznak a kortárs művészet – az egyik legkevésbé transzparens piac – szereplői, de azt biztosan tudni lehet, hogy Frances Morris tagja annak a nagyjából száz emberre becsült körnek, amely meghatározza a világpiacot. A Temze-parti Tate Modern – az épület valaha erőmű volt – a Financial Times szavával élve „mindig az erődemonstrációról szólt”. Aki bekerül a Tate-be, az előtt minden kapu megnyílik, felkelti a nemzetközi sajtó figyelmét, és – ennek következtében – az alkotásai is radikálisan felértékelődnek.