Közép-Európa legnagyobb angolkertje és összetett tórendszer veszi körbe a Festetics család egyik legfontosabb dunántúli birtokát. Pollack Mihály alkotása, a magyar klasszicista kastélyépítészet egyik legszebbje a közelmúltban újult meg.
A Fejér megyei, kétezer lelkes mezőföldi falu határában hatalmas park terül el. A birtok központjában az 1810-es évekre felépült kastélyt egykor háromszáz hektáros terület vette körül narancsházzal, a cselédség otthonául szolgáló kiskastéllyal, kocsiszínnel, tavakkal és szivattyúházakkal. Bár az egzotikus növények üvegfalú háza ma még romos, és a park is kisebb már, de a gyönyörű környezetben így is órákig lehet sétálni vagy napozni.
A birtokközpont építtetője a napóleoni háborúk idején gabonatermesztésből komoly vagyont felhalmozó Festetics Antal volt. Ha az udvari oldal oszlopsoráról a Magyar Nemzeti Múzeum jutna eszünkbe, az nem véletlen, építésze az a Pollack Mihály volt, aki ezután a fővárosi épületet is tervezte. A ház kapcsolata a természettel egészen kivételes, az akkor még pályája elején álló, de láthatóan tehetséges építész még a kilátást is gondosan megtervezte.
A család egyik leszármazottja, Festetics Sándor modern gazdálkodó volt: malmot, téglagyárat, szeszfőzdét, sőt illóolajüzemet is alapított a környéken. HA-RAP lajstromjelű kétfedelű repülőgépén mindennap elrepült a birtok felett, és ő alapította a helyi futballklubot is. Fia, Festetics Ernő még inkább beleillett a vakmerő, sportos gróf archetípusába: teniszezett, síelt, Maserati 8CM kocsijával autóversenyeken indult.
A reggeli olívabogyóválaszték, a csavart hegyi sajtok, a még meleg perec és a frissen facsart gránátalmalé szín- és ízorgiája egyértelműen elhelyezi a vendéget, hogy merre is jár a világban. És a reggeli isztambuli napsütésben nem is lenne sehol máshol szívesebben.
Írta: S. Takács András
A bleasure kifejezés a business és a pleasure szavak összegyúrásából született még a covid előtt, és az üzletet meg a kikapcsolódást hivatott ötvözni. A városi luxusszállodák legfontosabb klientúráját adó, mindig úton lévő üzletemberek az előző évtized konjunktúrájának derekán, a munka és a magánélet egyensúlyának nyomasztó hiányában arra jutottak, hogy ha már reggeltől estig különböző metropoliszok felhőkarcolóiban dolgoznak, és egész nap tárgyalásokon ülnek, hadd egészítsék ki az üzleti utat időnként egy-két szabad nappal, amibe akár a családjuk is bekapcsolódhat. Amíg ők dolgoznak, a család már el is kezdheti a városnézést, hiszen a hotelszobát fizető cégnek mindegy, hogy a szobában vagy lakosztályban hányan alszanak, a család pedig még egy repülőjeggyel is olcsóbban megússza a közös kiruccanást.
Keleti vendégszeretet, nyugati zöld juice Ennek megfelelően az elmúlt évtizedben a városi luxusszállodák egyre több olyan szolgáltatással rukkolnak elő, ami kiszolgálja ezt az új igényt, és kellemes oázist biztosít a nyüzsgő nagyvárosok felfedezéséhez. Ezért ma már elvárható az ötcsillagos szállodáktól, hogy finom legyen a konyha – a legtöbb nagy nemzetközi szállodaláncban legalább két-három étterem üzemel (plusz kávézó és pékség) –, jól felszerelt edzőterem és jó esetben uszoda várja reggel a vendégeket, és munka után nem kell újra nyakukba venni a várost egy jó masszázsért, maradhatnak a hotel spájában.
A szálloda mögött kezdődik a Besiktas negyed, a közeli egyetemekről rengeteg diák jár ide esténként
Mindezt tökéletesen megvalósítja Európa és Ázsia találkozásánál, a Boszporuszon a Shangri-La Hotel, a concierge-csapat még arra is hajlandó, hogy előre megszervezze: reggelente az úszómedence partján szolgálják fel a frissen préselt zellerlét. Az ázsiai luxusszállodaláncnak az európai oldalon levő ékkövéből lenyűgöző kilátás nyílik az ázsiai oldalra. Miközben a reggeli török kávé zaccával küzdök, az étteremből a két kontinenst összekötő komphoz hömpölygő, munkába induló tömeget kémlelem, vijjogó sirályok százai terelik őket a hajó felé.
A hotel éttermeiből kínai, török, nyugati és közel-keleti fogásokat is felszolgál a szobaszerviz
Mi szem-szájnak… A hotel egyik menedzsere kezembe nyom egy napijegyet, amivel áthajózhatok a túlpartra, ha élőben is megnézném a Netflixen futó gasztronómiai sorozat, a Chef’s Table török szakácsát, Musa Dağdevirent. 1987-ben nyitotta meg Ciya nevű éttermét, ahová ma már messze földről járnak a vendégek egy autentikus török ebédért. Sokan az anatóliai konyha laboratóriumának mondják, mások elveszett kultúrák és elfelejtett ízek kertjének írják le. Ha valaki inkább Európában maradna vacsorára, egy rusztikus és autentikus török kisvendéglőt ajánlanék, az Arakát. Sem stílusában, sem hangulatában nem emlékeztet a Michelin-csillagok világára (mint a Mikla vagy a Neolokal), csak az ízek igazolják a nemrég nyakába akasztott csillagot, egyébként meg az egyik leghangulatosabb és legfinomabb étterem a városban. Ha pedig tizedennyi pénzből ennénk valamit, rendeljünk egy tavukgöğsüt bármely kis kifőzdében vagy cukrászdában. A titkos varázsigére egy egészen apróra darált csirkehúsból készült, meglepően finom tejberizs áll elő – igen, nem elírás, ez itt az egyik nemzeti eledel, ha már elég volt az Iskender ínycsiklandozó kebabjából.
Esti meglepetések Még az isztambuli sztárszakácsok egyre hangosabb tülekedésében is megállja a helyét a Shangri-La Boszporusz: a vasárnapi brunch alkalmával terülj-terülj asztallá varázsolják a reggelit, mintha török nagybácsik és nagynénik hozták volna el az ország négy sarkából legfinomabb házi főztjüket. A vacsoraétlapon ugyanitt egy emirátusi mesterszakács biryanijával büszkélkednek, teljes joggal, de ha még keletebbre utaznánk, egy emelettel lejjebb kiemelkedően jó kínai étterem várja a kulináris kalandorokat.
A tágas hotelszoba semmi kivetnivalót sem hagy maga után, akárhonnan nézzük. Minden második este jön valami apró finomság a „turn-down service” keretében, amikor estére behúzzák a függönyöket, megvetik az ágyat, egy kis üveg víz kerül az éjjeliszekrényre, papucs az ágy mellé, és az asztalon hol csokoládé, hol mini sajttál várja a megfáradt luxusvándort. De a csúcs, ami tényleg bearanyozna bármilyen üzleti utat, az a tradicionális török hamam és az aranykezű terapeuták, akik a mindenhonnan ömlő langyosvíz- és habfürdőben úgy gyúrják át a pácienst, hogy tényleg igazi pasának érezheti magát.
Isztambul szerintem a világ egyik legizgalmasabb városa, jártam ott mint turista, forgató riporter és nemzetközi konferencia résztvevője is, de akkor a „bleasure” szó még nem szerepelt a szervezők szótárában. Ha valaki Takács Andrisék remek ajánlójának hatására kedvet kapott felfedezni a várost, készüljön strapabíró cipővel a hosszú sétákhoz, a város európai és ázsiai felét összekötő, nyolcsávos Boszporusz-hídnak (hivatalos nevén a Július 15. vértanúinak hídja) viszont ne próbáljon gyalogosan nekivágni, ahogy anno mi tettük a férjemmel, mert sajnos évek óta csak járművel lehet átkelni rajta.
Van a Földközi-tenger partján egy város, amelyről minden látogató egy kicsit más élményt visz haza: van, aki a múzeumok végtelen kínálatában merül el, másokat az éjszakai élet sokszínűsége és a homokos tengerpart ragad magával, megint mások a gasztronómiát és piacok különleges hangulatát emelik ki beszámolóik során. Egy biztos: Tel-Aviv mindenki számára tartalmas időtöltést kínál. Az […]
A Piszke Papírt megmentő Bodrogai Ferenc új alapokra helyezné az egészségügyipapír-gyártást. Rossz hír a tekercselt vécépapírnak, de jó hír a bolygónak.
„Amikor a Danubiushoz mentünk, már akkor úgy álltunk oda, hogy meg akarjuk verni a Bochkorékat. Nagyon sokat hallgattam őket fiatalon, hittem benne, hogy meg tudjuk csinálni. Enélkül bele se kezdtünk volna, én legalábbis biztosan nem. Nem megyek oda veszíteni, nem megyek oda másodiknak. Janival meg Ferivel ott lebegett a fejünkben a két csávó: nem igaz, hogy senki sem tudja […]
