Az Árukeresőt senkinek sem kell bemutatni. Több mint hatmillióan használják Magyarországon (és még sok millióan másik négy országban), a legnagyobb hazai ár-összehasonlító oldal, és a 2000-es évek egyik legnagyobb internetes sztorija. Abból a ritka fajtából, ami húsz éve is nagy dobás volt, ma meg szinte észre sem veszed, annyira alapvető – mindegy, minek az árára vagy kíváncsi, mielőtt vásárolni akarnál: strandpapucsnak, MacBooknak vagy fűnyíró traktornak.
Kitalálója, társalapítója és egykori vezetője egy ideje kevésbé feltűnően forog a hazai üzleti körökben. Amióta tizenegy éve eladta cégét, inkább a háttérből tette hozzá a magáét a magyar startupvilághoz, mentorált, tanácsot adott, üzletet fejlesztett (mások mellett az egykori Sanomának, a Vodafone-nak, a Rokshnak és a Jófogásnak), és folyton agyalt valamin, mígnem egy neki is új területre tévedt, és újból cégépítésbe fogott.

„Nem az mozgat, hogy megint gurítsak valami nagyot. Nem hiszek abban, hogy az a dolgunk, hogy impact on the world, vagyis hogy minél nagyobb hatásunk legyen a világ folyására, csak rettentően élvezem, amit csinálok. Amikor hajnalban kapom a mailt, hogy kiment a rendszerünkben egy élesítés, azt úgy élem meg, mint egy karácsonyi ajándékot.”

Minden a kényelem irányába megy
Bíró Roland tényleg különösen érzékeny ember. Ezt nem (csak) én mondom, fotós kollégámtól jött a megerősítés előzetes leírásomra, hogy bár vérbeli IT-figura, ne klasszikus kockára készüljön.

Kétszer beszélgetünk most hosszabban, időnk nagy részét a low-code, no-code, az AI, a chat GPT, a skálázhatóság, a VC, a SaaS, a churn és a pivotálás tölti be, de mélyebbről szólnak azok a mondatok, amikor Roland rugalmasságról beszél, a képességről, hogy öt perc alatt el tudj valamit engedni, és radikálisan más irányba fordulj, vagy arról, hogy a falak nem megállítanak, csak jótékonyan terelnek.

Nem véletlenül írtuk róla már 2016-ban is, hogy emocionális típus, az érzésein keresztül fogadja be az információkat, és az érzései alapján hoz döntéseket (Forbes, 2016/1). És nem véletlenül mondja most magáról is, hogy bár az ő terepe a programozás, a folyamatok automatizálása és rendszerbe szervezése, amikor igazán koncentrál, az már ugyanolyan, mint például a fotóművészet. „Intuitív, és hagyom is, hogy az legyen. Egy számítógép sose lehet intuitív, de a kreativitás az intuícióból jön.”
És most van egy erős megérzése – egy ideje a kódolás nélküli platformok irányába hajtja. Alapvető hozzáállása nem változott azóta, hogy a 80-as évek végén programozni kezdett, vagy amikor az Árukereső koncepcióját kitalálta. Mindig azt keresi, hogyan tud egy rendszerben kezelni gyakorlatilag mindent. „Csináljunk egy rendszert, amit bármihez be lehet vetni” – mondta jelenlegi üzlettársának, Szalczinger Tamásnak is, amikor a Value on Board néhány évvel ezelőtt elindult. Ez mostani cégük neve, ami kisebb-nagyobb kanyarok után éppen ott tart, hogy egy elemekből összelegózható IT-platformot kínál gyakorlatilag bármilyen iparág bármilyen üzleti problémájára.

Roland szerint ugyanis – és ezzel a gondolattal ma nincs egyedül a világon – vége annak az időnek, amikor minden sarkon van egy fejlesztőcsapat, mert három srác összeállt, és minden számítástechnikai problémát egyedi fejlesztéssel oldanak meg. „Minden a kényelem és a magas szintű programozás felé megy” – mondja. Vagyis egyre több kompetencia átkerül a programozóktól az üzletemberek kezébe, és ezt az igényt az úgynevezett low-code vagy no-code platformok tudják kielégíteni.

Egy konkrét projektjükön levezetve ez a következőképpen néz ki. A Szegedi Tudományegyetem magánklinikája, a Mediversal Kft. jó ideje megrendelőjük, a betegfelvételtől a műtéteken át a sebkötözésig minden egyes folyamatukat a Value on Board támogatja. Nem úgy, ahogy egy klasszikus fejlesztőcsapat tenné, vagyis nem fejlesztettek nekik sem külön, sem egyben IT-rendszert, mégis komplexen lefedik a működésüket. Egy modulokból összerakható megoldással, aminek része a CRM (ügyfélkapcsolati rendszer), az ápolásinapló-rendszer (a nővérek Ipaddel a kézben kattintgatva vizitálják a betegeket), a betegirányítás, a kontrolling és minden egyéb, amire szükségük van.

„Ez forradalmi dolog. Van egy üres rendszer, te átadod a folyamataidat, mi meg ezek alapján feltöltjük, és berendezzük a megfelelő modulokkal – magyarázza Roland. – Méghozzá iszonyat gyorsan. Fél óra alatt teljesen más rendszert tudok építeni, teljesen más work flowt tudok lekövetni. Azt, amire épp igény van.”

A gyors reagálásra a szegedi klinikánál is szükség volt. A rendszer bevezetésekor két csoportban tartottak oktatást, és már az első csoportban kiderült, hogy bizonyos dolgokat máshogy lenne jó beépíteni. „Volt fél óra szünet, a második csoport oktatásánál már úgy és az volt benne, amit hiányoltak. Amikor kérnek egy komplex feladatot, ami tíz perc múlva ott van, és látod az arcukat, az a júzerélmény mindent megér. És ez nem azért van, mert mi ilyen ügyesek vagyunk, hanem mert maga a platform erre képes.”

Mint minden újdonságnak, a low-code, no-code koncepciónak is vannak kritikusai. Június végén egy online elérhető előadásban Bacsek Péter, az L&P Solutions ügyvezetője és Kreisz József, a szoftvercég információminőség-biztosítási embere – Bíró Rolandtól teljesen függetlenül – azt feszegette, hogy ami most az amerikai, sőt globális IT-vizeket is felkavarja, az valóban forradalom-e, vagy csak trendi tünemény.

A tartós és elemi változások mellett szóló érvek között a szabadságfaktort, a rugalmasságot, a gyorsaságot, az IT-erőforrások szűkösségének megoldását és azt hozták fel, hogy egyszerűsége okán ezt az üzlet is érti. A „kódolás nélküli gyors megoldást ígérő platformok” révén javul az informatikusok és az üzleti vonal közötti együttműködés, csökken a köztük húzódó távolság – nem véletlen, hogy nagy az üzleti nyomás a modell terjedésére.

Ugyanakkor legalább annyi ellenérvet is felsorakoztattak. Túl sok minden kerül át az üzleti döntéshozók kezébe az informatikusoktól, minden IT-problémát öt, faék egyszerűségű eszközzel próbál majd mindenki megoldani, az egésznek van egy csináld magad mozgalom jellege, és a végén nem lesznek elég mélyek és testreszabottak a számítástechnikai rendszerek.
„Miért baj, ha szélesebb körben elérhető a tudás? A status quo meg fog szűnni, de ez csak status quo” – mondja Roland az előző kritikákra, hozzátéve, hogy nagy különbség van aközött, hogy no-code-ról vagy low-code-ról beszélünk. „Utóbbinál generikusan továbbfejlesztheted a platformot, vagyis bármilyen nyelven hozzá tudsz programozni bármit, amíg tökéletes nem lesz a megoldás.” A kompromisszumokat ugyanis ő sem szereti, ahogy azt sem, ha valaki csak azt nézi, hogy mit tud a rendelkezésre álló eszközökből kihozni ahelyett, hogy a legjobb megoldást keresné.

A tökéletességre való törekvésből fakadhat pirkadati ébersége is, és nem csak a már emlegetett, rendszerélesítésekkor érkező levelek napján. „Képes hajnali négykor kelni és átnézni mindenki munkáját, majd mire mindenki beér az irodába, le is osztani” – mondja az üzlet- és vezetőtárs Szalczinger Tamás. Lassan tíz éve ismerik egymást, még egy másik cégben, a MiniCRM-nél kezdtek együtt dolgozni, ahová Roland is besegített egy évig, majd 2018-ban vágtak bele a Value on Board építésébe.

„Láttam már felsővezetői és startupokat mentoráló szerepben is, mindig mintha a Szilícium-völgyből jönne. A fejlesztőkkel architektúrát tervez, a menedzsmenttel operatív dolgokról tárgyal, vagy kapucnis pulcsiban kiáll agytornázni komoly szakmai vagy üzleti dolgokról bármilyen pozícióban lévő emberrel – folytatja Tamás. – Ha pedig probléma vagy káosz adódik, azt olyan hangon segít megoldani, hogy egyetemi előadó vagy jógaoktató is lehetne.”

A jógitónust halványan én is érzékelem, ahogy kétszer egy órán át ülünk egy kávé és limonádé mellett előbb a Millenárison, Budán, majd egy balatonfüredi bisztróban. Az elmúlt évek sikeres projektjei és új irányai mellett a kanyarokról, akadályokról, elutasításról esik szó – olyasmiről, amit más kudarcnak élne meg, talán sértettség is lenne benne. Roland meg csendes derűsen azt mondja, ő megy az úton, közben tapasztal, tanul, elenged és vált.

Ha falba ütközik – akár mint magánember, akár mint cégvezető –, azt jelnek tekinti: másfelé kell mennie. „A csapatom is ilyen. Mi már legalább ötször pivotáltunk (dobták el az eredeti vállalkozási ötletüket, és fordultak teljesen új irányba – a szerk.) három év alatt. Nem lenne low-code, no-code rendszerünk, ha csökönyösen kitartottunk volna. És nem érne a cégünk most becslésem szerint kétmilliárd forintot.”

Value Based Solutions Kft.
Alapítás:
2019
Tulajdonosok:
Bíró Roland, Szalczinger Tamás
Árbevétel
(millió forint)
2021:
61,1
2022:
6,0
Adózott eredmény
(millió forint)
2021:
2,1
2022:
−8,0
2022 elején kitisztították a portfóliót, korábbi projektjeik többségét elengedték, és stratégiát váltottak, hogy minden erőforrásukkal a low-code, no-code felé fordulhassanak. Ezért esett vissza a bevételük és az eredményük 2022-ben. 2023 a platform első tiszta éve, az eddig lehívott és részben teljesített megrendelések összege 45 millió forint. További 75 millió forintról van kint ajánlatuk.
Forrás: Dun & Bradstreet, cégközlés

Az alacsonyan csüngő gyümölcsök
A Value on Board eredeti ötlete teljesen más volt. Startupok és befektetőik egymásra találását segítő applikációnak indult. Úgynevezett value proposition design alapú rendszerük használatával maguk a vállalkozások is, de angyal- és kockázati befektetőik is könnyebben és jobban be tudják lőni a radarjukra kerülő startupokat, azok piacát, cégértékét, a bennük rejlő potenciált, minden számot megkapnak, ami egy üzleti vagy befektetési döntéshez kell.

Ezzel az ötlettel Amerikába is elmentek, próba-szerencse alapon a legmenőbb inkubátorcégnél, a Y Combinatornál (YC) is bejelentkeztek. Éppen pár héttel ezelőtt kapták meg az indoklás nélküli elutasítást, majd egy nappal később máris egy megkeresést is a korábban YC China néven futó MiraclePlustól. „Sehol sem tartunk még velük, de kicsit olyan, mintha átadtak volna minket az ázsiai kollégáknak” – mondja Roland.

Nem nagyon bánkódik ezen, két okból sem. Egyrészt startupértékelő rendszerüket mostanra kicsit a háttérbe tolták, és átfordultak a low-code, no-­code platformfejlesztés irányába, másrészt itt rátaláltak egy skálázható modellre is. Ez pedig hosszú távon már nem arról szól, hogy egy tanácsadó vagy szoftverfejlesztő cég módjára a szegedi klinikához hasonló egyedi végfelhasználóknak (van több hasonló projektjük) viszik az IT-megoldásokat, hanem hogy egy end-to-end rendszer SaaS szolgáltatói legyenek. Magyarul: nem fejlesztik a szoftvert, hanem szolgáltatásként adják el a szoftverfejlesztést bármilyen rendszerszintű problémára.

És hogy mitől lesz ez skálázható? „Az a cél, hogy mi legyünk azok, akik a tanácsadó cégeknek adják a platformot, amire építve ők egyedi megoldásokat, például applikációkat szállíthatnak ki az ügyfeleiknek” – vázolja Roland. Amolyan SAP-modell, és ez nem véletlen, nyolc évig ő is volt SAP-tanácsadó, látta, milyen piacképes egy jól összerakott komplett rendszer, amit aztán speciálisan képzett gárda terít.

Az üzleti modell két lábon áll, licencdíjból és a bevezetéskor fizetendő set up fee-ből (utóbbi évi kétmillió forinttól vagy ötezer dollártól indul a platform felhasználóinak számától függően). A licencdíj körülbelül ötszáz dollár per júzer per év, hetven százaléka a Value on Boardé, ebből építik ki és tartják fenn a tanácsadók képzéséhez szükséges apparátust. Harminc százalék annál a tanácsadó cégnél marad, amelyik az úgynevezett certified tanácsadóival teríti a platformot. Ezért cserébe annyi tanácsadást ad el, amennyit akar és tud.

Itt is ez a cél. „Kitanítani tíz tanácsadót egy cégnél, akinek lehetőség szerint ne csak három projektje legyen egy évben, hanem akár száz is. Nekünk ugyanakkora erőfeszítés betanítani őket, az a kulcs, hogy ők tudjanak projekteket generálni, de ne tudjanak projekteket kiszállítani. Akkor jövünk mi, előttünk meg a low hanging fruits (az alacsonyan csüngő gyümölcs a könnyen learatható üzleti sikerek metaforája az üzleti szakzsargonban – a szerk.).”

Attól nem tart, hogy a hirtelen támadt forradalmi hevületben annyian forognának a low-code, no-code piacon, hogy nehéz lenne pozíciót szerezniük. Az amerikai Gartner kutató és tanácsadó cég becslése szerint 2025-re az új alkalmazásfejlesztések hetven százaléka ilyen módon valósul majd meg, egy évvel később pedig szerintük ott tartunk majd, hogy a low-code, no-code fejlesztők nyolcvan százaléka nem is IT-ember lesz. Roland szerint ehhez képest ma még nagyon kevés ilyen termék érhető el a világon, óriási piacot lát maga előtt, és sok niche piacot is, ahová be lehet menni. Köztük kifejezetten perspektivikusakat is, mint amilyen az egészségügy.

Amiből már inkább hiányt érez, az egy hozzá passzoló pénzügyi befektető. Több próbálkozása volt itthoni kockatőkésekkel, akikről fura módon általában azért pattant le, mert túl sok pénzt – rögtön több százmillió forintot akartak a cégébe befektetni. „Mindig úgy megyünk oda, hogy kis startup vagyunk, nem akarunk sok pénzt” – magyarázza Roland. Az ő értelmezésében ez ötven–hatvanmillió forintot, legfeljebb százat jelent, de „beengedném harminccal is” (egyszázaléknyi tulajdonrészt tíz–húszmillióért árazva). Erre a tipikus reakció általában az, hogy „de jó, itt a Roland, csinált már egy jó exitet, biztos jó buli lesz, hogyan lehetne ezt feltornászni”.

Csakhogy ebben a fázisban neki most nem a sok pénz a lényeg (ő maga eddig harminc–negyvenmillió forintot tett a cégbe). Smart money-t keres (a tőke mellett iparági tudást és kapcsolatokat), és az övéhez hasonló szemléletet. Olyasvalakit, aki nem azt nézi, hogy miért nem fordul egy év alatt pozitívba az EBITDA, miért nem térül meg pillanatokon belül a befektetése, és 27 helyett miért nem 26 százalék a churn (az ügyfél-lemorzsolódási arány) az üzleti terv ötödik évében.

Hozzá olyan partner passzol, aki arra kíváncsi, hogyan lehet piacot nyerni. Aki vele együtt mer kockáztatni és folyton újraírni az üzleti terveket, mert a piaci növekedés a vágya. És akit az érdekel, hogy „mekkora poti van benne”.

Mibe fekteti a pénzét Bíró Roland?
„Leginkább a cégembe. Nem szeretem, ha a pénzem a bankszámlámon van, rosszul érzem magam, ha nem forgathatom. A környezetemben mindkét végletre látok példát: van, aki kriptóba fektet, van, aki állampapírba, és ehhez akár hitelt is igényel. Nekem se kriptóm, se állampapírom, de ingatlant se veszek, mindig bérlek. Ha vennék egy ingatlant, valószínűleg úgy járnék, mint az a barátom, aki két héttel a házvásárlása után depis lett, annyira zavarta, hogy benne áll a pénze. Én sűrűn is költözöm, és az élet más területeihez is így állok hozzá. Unokázni is annyit unokázom, amennyi jólesik, és könyvet is így olvasok: sose fejezem be, kiszívom belőlük, amire szükségem van, aztán elengedem.”