A Selmeci utcai próbateremben Puccini zenéjét próbálták. Az olasz zeneszerző éppen száz éve halt meg. Az olasz kormány létrehozott egy Puccini Emlékbizottságot, ők a Budapesti Fesztiválzenekart kérték fel, hogy tartsanak két koncertet Luccában, Puccini szülővárosának egy pici színházában, ahol még ő is dolgozott. November elején Fischer Ivánék erre készültek. A próba után a zenészek szétszéledtek, a karmester úgy húsz percre magára csukta irodája ajtaját, lebonyolított még pár telefont, majd leültünk. Az első kérdéseknél inkább borongó volt, kurta válaszokat adott, aztán kedélyesebb és sztorizósabb lett, szűkös időkeretünk vége felé még ő biztatott, „kérdezzen nyugodtan, mert emiatt ne legyen rosszabb”. A „legyen jó!” amúgy szállóigévé vált Fischer-mondat, olyan instrukció, amit zenészei negyven éve újra és újra hallanak tőle. Alapelvárás.
A nyáron láttam egy jópofa videót, amit föltett a Facebookra. Egy medencében úszkált, csodálatos volt a környék, sütött a nap, és azt mondta a kamerába, hogy milyen rosszul érzi magát ott a medencében, mert hiányzik a koncertterem, és mennyire várja, hogy újra szmokingban dirigálhasson a következő koncerthelyszínen, Luzernben. És akkor azon gondolkoztam, hogy sose esik jól a szünet? Hogyan töltődik föl?
Ez nyilván irónia volt, hiszen sütött a nap, gyönyörű környezetben töltöttem a szabadságot. Éppen úsztam, amikor átadtak egy üzenetet, hogy sürgősen küldjek el a Luzerni Fesztiválnak egy videót, amivel segíthetném a fesztivál promócióját. Gondoltam, hogy hát ez nagyon jó, jöjjön a kamera, itt a vízben elmondom, hogy most nyaralás van, úszkálok, de már nagyon várom, hogy ott álljak a luzerni színpadon. Egyébként tényleg vártam. Teljesen őszinte volt, és spontán.
Abszolúte annak is tűnt. Mint ahogy pár héttel azelőtt átélhettem ugyanazt az őszinte élvezetet, amit egy komplett turnén produkáltak Angliában, nem csak ön, hanem az egész zenekar. És azzal is szembesültem, hogy valójában ez olyan, mint az élsport. Egész évben feszített menetrend, egyik turné a másik után, ott minden reggel próba, este koncert, turnék között lemezfelvételek, itthon is koncertek, csak most, ősszel-télen még Lucca, Wuhan, Peking következik, és ez hosszú-hosszú évek óta így megy. Elsősorban mi kell ahhoz, hogy ezt ilyen tempóban lehessen működtetni?
Nem hiszem, hogy itt feszített lenne a tempó, csak a szervezésre kell nagyon odafigyelni. Ha jól van megszervezve, hogy ki mit csinál, és mikor csinálja, ha nem raboljuk egymás idejét, akkor minden olajozottan működik. Ha viszont rengeteg fölösleges időtöltés van, az egyik ember megnehezíti a másik dolgát, akkor tényleg úgy tűnik, hogy túl sok a koncert, vagy túl sok az akármilyen fajta tevékenység. De ha nem akadályozzuk egymást, nincs baj.
