Címlapfotózás után ereszkedünk le a budai hegyekből Stan Ahujával. Örülök a fuvarnak, kíváncsi voltam rá, milyen ember. Már csak azért is, mert a Hajós utcai szerkesztőségünkbe tartva gyakran a nevére keresztelt szabóság kirakatát bámulom. Méregzöld bársony szmokingzakó, krémszínű, rövid trenchcoat: a klasszikus luxus szerintem legütősebb versenyzője az Andrássyn.
Az Indiából kvázi húsz éve ideköltöző Ahujába is bőven jutott a klasszikusból. Nem meglepő, ha már a konzervatív maszkulin világ szabásvonalait képviseli a kis atelier-jében. Hamar rájövök, hogy hiába társalgunk anyanyelvünk helyett angolul, valójában mégis ugyanazt az univerzális nyelvet beszéljük. Megállás nélkül repülnek az úgynevezett „igényes férfi” bejáratott márkanevei, vágyott csecsebecséi. Az angol niche parfümház, a Penhaligons történelme után a másodperc töredéke alatt váltunk a Patek Philippe-re. Majd champagne-ból vizsgáztatom: a Moët kerül szóba, de én inkább a Domra, esetleg a Krugra tippelek, ha a szabó-üzletember-étteremtulajdonos ízlését kéne belőnöm. Nem nyert, a Ruinart a kedvenc.
Univerzális férfinyelv. Pedig mintha az utóbbi tíz évben azon lennénk, hogyan szakadjunk el a maszkulinitás klasszikus definíciójától, és rájöjjünk: férfinak lenni annyiféleképp lehet. A divatházak erős, határozott kezekkel rajzolják át a macsóságot. (Brett Berish, az egyik legmenőbb italgyáros – interjú a 126. oldalon – a Louis Vuittonnak is tervező KidSuperre esküszik.) A többlépéses arcápolási rutin már nem csak a metroszexuálisok kiváltsága (de jó, hogy ezt a kifejezést 2010-ben hagytuk). A gyereknevelésben főszerepet vállaló, háztartásbeli apákra is már egyre kevesebben fintorognak, és Harry Styles genderfluid stílusa is már inkább menő, mint polgárpukkasztó.
