– technika –
London, Royal Albert Hall, 2023. augusztus közepe, délelőtt, próba. Fischer Iván Ligeti György avantgárd antioperáját gyakoroltatja az esti koncertre. Anna-Lena Elbert is a színpadon van, a még csak a húszas éveiben járó versenygyőztes német szoprán bravúrosan küzd a mű (Le Grand Macabre) izzasztó koloratúrária-füzéreivel, a zenekar hol zenével, hol egy bevásárlószatyor percekig tartó kihangosított gyömöszölésével, hol kiabálással és más hanghatásokkal kíséri (szándékosan, a partitúrának megfelelően). Nehéz darab, befogadni is, hát még előadni.

Ülök az üres nézőtéren, ahol majd este még hétezer ember lesz, Fischer Iván koncentrált arccal vezényel, néha szól csak egész röviden, leginkább olyanokat, hogy: „Maradj csöndben!”, „Ne köhögj!” Majd egy ponton megálljt int. „Ez itt nem jó. Tudja valaki, hogy hol a hiba? Segítsetek. Találjuk meg” – mondja a tökéletest kereső maestro, mert bár én nyilván semmit sem vettem észre, az egyik áriánál valami félrement. A szoprán és a zene elcsúszott egy aprócska félhanggal. Susmorognak, visszalapoznak, újra és újra nekifutnak, úgy tűnik, megtalálták. Előkerül a ceruza, mindenki pontosít valamit a kottában, még sokszor elpróbálják azt a részt. Így jó lesz.

– fegyelem –
Skócia, Edinburgh, Pollock Halls. A University of Edinburgh egyik kollégiumában van a szállás, a város szélén, közel az egyik legfontosabb látnivaló, az Arthur’s Seat sziklája. A koncertterembe – reggel próbára, este előadásra és vissza – különbusszal megy a zenekar, több busszal (sokan vannak, úgy nyolcvanan), több turnusban, pontos menetrend szerint. A menetrend számít. A BFZ művészei kivételesen fegyelmezett bohémek. A turnébusz indulásának ütemét ugyanolyan pontosan tartják, mint a kürtszólam belépését. Aki késik, lemarad. (Mindenki előbb bent ül.)

– frissesség –
London, Kensington utcái, az esti koncert előtt. Tiszolczi-Bertalan Annával (marketing- és közönségkapcsolati vezető) sétálunk át a South Kensington-i csinos kis szállodából a Royal Albert Hallba. Nincs messze, tíz perc gyalog. Fischer Iván kicsit később indult, de mire észrevesszük az utca túloldalán, már lehagyott minket. Nagyokat lép, gyorsan megy, ha akarnánk, se nagyon érnénk utol, pedig van pár év(tized) előnyünk. Nem nézelődik, menet közben olvas. Füzetlapok, talán kották(?) vannak a kezében. Elmélyült, koncentrál, minden másodpercet kihasznál. Fejben talán már szmokingban van, pálcával a kezében. Nem mernéd megszólítani.

– alaposság –
Pár nappal korábban, Skócia, Edinburgh, Usher Hall koncertterem. Megint egy délelőtti próba, a ráadást gyakorolják, szimfonikus zenekartól szokatlan módon – fischeri merész húzás –, a zenészek énekelni fognak. Vidám 16. századi, reneszánsz dalocskákat adnak elő Claudio Monteverditől. Ők maguk is jókedvűek, de még nem elég felszabadultak. A rövid instrukció ezúttal: „Bátran!” És mivel a tökéletes előadásmódba a korhű meghajlás is ugyanúgy beletartozik, Fischer Iván előpukedlizik, majd legalább tizenötször kuncogva gyakorolják a barokkos hajlongást is. Annak is hibátlannak kell lennie.

– szabadság –
Edinburgh–London-vonatút. Kiderül, a zene mellett mi mindennel foglalkoznak még a zenekar tagjai. Mindenki óriási forma, különc hobbikkal. Van, aki kamiont szeret vezetni, más ruhát tervez, jógamatracon mindfulnessezik, megint más jógázik, vagy a turné napjaiban is lefut egy maratont, és akad, aki Porschékat bütyköl, ha ideje engedi.

– bizalom –
„Ha fejen állva kellene bőgőznöm, azt is megtenném” – Fejérvári Zsolt szólamvezetővel a londoni Gatwick várójában szedjük csokorba Fischer Iván szokatlan ötleteit. A reformzenekar (amiről ő maga az interjúban is beszél) milliónyi csavart hozott a BFZ zenészeinek és közönségének. Új formákat: autizmusbarát kakaókoncertet a legkisebbeknek, ingyenes szabadtéri koncerteket mindenkinek, titokkoncertet meglepetésműsorral, zenei maratont a fekete öves fogyasztóknak, babzsákos Midnight Music koncertet a lazáknak, nyilvános háziversenyt a szólistajáték ösztönzésére, szerenádkoncerteket a gangos házak lakóinak, ingyenes templom- és zsinagógakoncerteket az ország kisebb településeinek, Zenevár koncerteket az állami gondozású gyerekeknek, Aranykor koncerteket az idősotthonok lakóinak.
De ha hagyományosnak induló koncerttermi műsor van, valami váratlant akkor is várni lehet. Fischer Iván megkeveri az ülésrendet, magasra, a karzatra állítja a kürtösöket, énekelteti a zenészeit, vagy felállítja őket, hogy úgy muzsikáljanak, esetleg bátorítja Fekete Zoltán brácsást, hogy kérje fel a színpadon Molnár Noémi hegedűst egy argentin tangóra. Sokkal több kell ehhez, mint hangszeres tudás: nyitottság és rugalmasság a zenészektől is, és főleg bizalom. Fejérvári Zsoltot idézve: „Van, hogy elsőre hülyeségnek tűnik egy ötlete, akkor is megcsináljuk. Mert a végén úgyis kiderül, hogy jó lesz.”

– öröm –
„Nem, már nem izgulunk, negyven éve még izgultunk – Szabó Péter, a csellószólam vezetője kicsit megmosolyogja a kérdésemet. – Már csak a zenére figyelünk, annak örülünk.” Ha valakiről, róla ez minden koncerten lerí, nem lehet rá nem figyelni, ahogy óriási átéléssel játszik rendszerint Fischer Ivánnal majdnem szemben, kicsit balra, ősz haja ritmusra ugrál. De amikor babzsákos koncertet adnak (Budapesten ez már nem újdonság, de Edinburgh-ben ilyet még senkitől sem láttak), akkor tényleg mindenki sugárzik.

Iván sztorizgat, narrál, sziporkázik, a hangulat mindenkire átragad, a hangszerek között kuporgó közönségre és a zenészekre is. „Vicceseket mond, ez minket is feltölt” – mondja Péter, mint ahogy az is, amikor kisebb kamarazenekari felállásokban – ugyanazon a BFZ-színvonalon – ki-ki kiélheti speciális zenei világát. Kádár István, Szabó András és Fejérvári Zsolt a népzenét, Ács Ákos a klezmert, Bujtor Balázs a jazzt, más a barokk zenét vagy a tangót. Nincsenek korlátok.

– összhang –
„Egy generáció vagyunk. Ugyanazok a guruk voltak a mestereink. Ugyanaz a hallásunk” – Fejérvári Zsolttal még mindig ugyanabban a reptéri váróban ülünk, a gyökereket keressük. Szerinte ez a kamarazenélési múltjukban van, és abban, hogy többnyire 1963 és 74 között születtek. Ezért is beszélnek egy nyelvet, ezért is olyan összeszokott a csapat, és ezért van, hogy Fischer Iván minden rezdülését értik. De a legjobban akkor jön ki, amikor nem ő vezényel, vagy amikor egy túl gyorsan vagy lassan játszó vendég szólistát kell követniük. „Utólag szokták kérdezni, hogyhogy nem estünk szét. Nagyon gyorsan tudunk mindenkire reagálni.”

– kreativitás –
„Amikor már csak három hely volt a Ryanairen, de négy kellett, mert két zenész mellett külön szék kellett a hegedűnek és a csellónak is, azt is megoldottuk” – csak egy példa Damásdi Ildikó turnémenedzser kalandjaiból. A logisztikai feladványok hasonló kreativitást igényelnek, mint a művésziek, az említett esetben muszáj volt felvinni a repülőre a két hangszert. Hogy fért el egy székre? Összecsomagolták.

– ego –
„Az a jó, hogy nem kell egymással versenyezni, hanem együtt kell elérni valami nagyot. Akiben nincs extrém versenyszellem, az is jól érzi magát” – ezt Gulyás Emese hegedűs fogalmazza meg. Tizenöt éve került a zenekarba, egy meghívásos próbajáték után, azóta állandó tag lett, és volt már a Végh Sándor háziverseny győztese is.

És hogy vannak-e nagy egók? „Vannak. Iván hagyja őket játszani.”