„Én azt szeretném csinálni, mint a Kriszta, csak magas, politikai szinten.” Bódis Kriszta ma is meghatódik, amikor eszébe jut, hogy Galambica Rozi sokáig ezt hajtogatta, miután bekerült az ózdi Van Helyed Stúdióba (VHS). Rozi a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítvány egyik első pártfogoltja volt, hatodikos korától a Van Helyed rendszerének növendéke. Olyan szorgalmasan tanult, hogy felvették az AKG-ba, így tizenhárom évesen budapesti kollégiumba került. Most már harmadéves egy hollandiai egyetem nemzetközi tanulmányok szakán.
Rozi AKG-sként egy ideig egész jól megbirkózott azzal, hogy számára felfoghatatlan jómódban élő gyerekekkel járt egy osztályba. De amikor a családját otthon kis híján kilakoltatták, azt a feszültséget már nem bírta elviselni az elit budapesti közegben. Szégyellte a helyzetét, nem merte senkinek elmondani, hogy a szülei nem tudták fizetni a megemelt bérleti díjat a víz nélküli, fűtetlen ózdi lakásban. Depressziós lett, egyre többet hiányzott az iskolából. Kriszta és munkatársainak értő patronálása nélkül valószínűleg a hozzá hasonló, ózdi szegregátumokban élő sok-sok roma gyermek sorsára jutott volna.

„Nagyon nehéz a gyerekeknek feldolgozniuk, hogy ők jobb körülmények közé kerülnek, tanulhatnak, ennivalót és szállást kapnak, miközben a családjuk otthon nélkülöz. Volt, aki tőlünk vitte haza nekik a mustárt, vagy amit talált – és ő nem tolvaj, csak egy kétségbeesett gyerek!” – mondja Kriszta. Rozi végül elmondta nekik, mi a helyzet, Krisztáék pedig összefogást kértek az iskolától. A szülők és az iskola összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy az ózdi család megvehessen egy apró házrészt a helyi Velence-telepen. Ez az egykori munkáslakásokból álló telep a roma családok lakta tizenhat ózdi szegregátum egyike. Ezekből jelenleg százhúsz növendék kap patronálást mindennap az ózdi VHS-ben és a budapesti VHS+ kollégiumában.
„Nem is értem, hogyan tudják az egészet kézben tartani. Foglalkoznak a gyerekekkel, működtetik az ózdi stúdiót, azon is gondolkodnak, hogy minél több gyereket fel kéne vinni pesti iskolákba, ott szállást, támogatást, ennivalót adnak nekik, és még az itthon maradt családjaikkal is törődnek” – mondja Móni, Rozi édesanyja az ózdi konyhájukban. Keksszel és frissítővel kínál minket, Krisztát – akár egy régi családi barátot – öleléssel üdvözli.

„Móni pont a rendszerszemléletről beszél – bólogat Kriszta. – Arról, hogy az egyedi esetekből össze tudtunk tenni egy struktúrát.” Rozinál még egyedül járta le ezeket az utakat, önkéntesek segítettek, most már ott tartanak, hogy például a Kürt Gimnáziumban kvótájuk van, és minden évben felvesznek a gyerekeik közül akár hármat is. Rendszeres szakmai kapcsolatban vannak a legjobb magániskolákkal, például a pesthidegkúti Waldorffal, az AKG-val és a Politechnikummal.

A Van Helyed munkatársai és a támogatott családok Kriszta szerint sokat tanulnak egymástól. „Móninak, ahogy a többi szülőnek is, mindig elmondtam, hogy éppen mit tervezünk a VHS-ben, és ők jelezték, ha szerintük valami nem lesz úgy jó.” Olyan közösség alakult ki az utóbbi csaknem tíz évben, hogy ha kell, a szülők jönnek, és segítenek az alapítvány munkájában.

Hát, a Kriszta biztos művész lesz
„Az egész életemet úgy látom magam előtt, mintha minden egy dologról szólna benne, egészen gyerekkorom óta. Valamit tenni, cselekedni, alkotni, létrehozni – másokért. Minden, ami történt velem, ezt szolgálta.” Bódis Kriszta pszichológus, író, dokumentumfilmes szívesebben mesél a Van Helyed rendszerében patronált gyerekekről, mint magáról. Akárhol jár az életéről sztorizásban, mindig az alapítványnál lyukadunk ki.

Első találkozásunkkor a pesti bázison éppen pörköltet főz a helyi kollégistáinak. A zuglói Deák Ferenc Középiskolai Kollégiumban egész lakrészük van a VHS+-os diákoknak, most húsznak. Akadnak köztük gimnazisták, mások szakközépiskolába járnak, és mindannyian egy- és kétágyas szobákban laknak itt. Ennivalót is kapnak, éjjel-nappal ott vannak velük a patrónusok, és szükség szerint bevonnak más szakembereket is a tanároktól a pszichológusig. A falakon mindenhol gyerekrajzok, a polcokon feltűnően sok könyv.

Krisztának gyerekkorában is a könyvek jelentették a menedéket. Vékony, csendes, zárkózott, afféle mimózalélek volt. Nehezen barátkozott. Azt mondja, a könyvek megtanították gondolkodni. „Amit nem tudtam megélni, azt a regények világában tapasztaltam meg.” A környezete rendszerint legyintett, ha róla volt szó, annyival elintézték: „hát, a Kriszta biztos művész lesz”.

Aztán meg mindenki azt mondta neki, hogy bölcsésznek kell mennie. Húszévesen már publikálta a verseit a Mozgó Világ folyóirat. Ekkor vette fel a Bódis nevet első férje után – korán házasodott, talán szintén lázadásból meg önállóságra vágyásból. A szerkesztők kérték, hogy változtasson, mert Horváth Krisztaként egy már ismert, Tóth Krisztina nevű költő után nem volna szerencsés megjelenni.

Első versét még kilencéves korában írta, és már akkor elhatározta, ha felnő, költő vagy író lesz. Nyolcadikban fejezetenként olvasta fel a krimijét az osztálytársainak kék, vonalas füzetéből. „Szinte követelték az újabb és újabb részeket. Én meg emlékszem a leszámolás pillanatára: elégettem a füzetet a cserépkályhában” – nevet. Ez volt nála az ébredés pillanata, elhatározta, hogy komolyan veszi az írást – és ehhez nem passzolt a szerinte rosszra sikerült első próbálkozás.

Kreatívírás-tanfolyamok akkoriban még nem voltak, így a festészetet gyakorolta. Vágyott rá, hogy művészeti képzést kapjon, de fogalma sem volt, hogyan kell képzőművészeti iskolába jelentkezni. „Pedig céltudatos voltam – mondja –, mindig azt éreztem, hogy muszáj megtalálnom, mi az én feladatom. Most is azt javaslom mindenkinek, hogy keresse meg, különben sodródás, boldogtalanság lesz az élete.” Elsőben eltökélte magát, hogy átiratkozik a Kisképzőbe, de végül maradt a külvárosi gimnáziumban. Ahol ráadásul latint kellett tanulnia, pedig franciát szeretett volna.

A család addigra teljesen a perifériára sodródott. „Minden ágon különleges a rokonságom, vannak homályba vesző ágak, zsidó felmenők, cigány és nemesi vonal is mindkét oldalról. És persze papcsalád volt a miénk, szóval mindenki előfordult benne, aki csak a perifériára kerülhet. A háború után ezek közül egyiknek sem volt jó lenni.” Nagy volt a família, és akit éppen üldöztek, befogadták. Kriszta első házasságának tíz évében is állandóan zsúfoltan éltek az aktuális albérletben.

A nagybátyját majdnem halálra verték az AVH-sok, édesanyja ellenzéki volt, egész éjjel a Szabad Európát hallgatta – és vele Kriszta is. „Állandóan pofáztam, szidtam a kormányt, de leginkább azért, mert elviselhetetlennek tartottam a képmutatást. Úgy gondoltam, a kommunizmus valójában az egyenlőség felvállalásából kellene, hogy megszülessen. Mint az őskeresztény közösségekben. És ha a közösségi létben hiszünk, akkor ami itt van, az pont nem abba az irányba megy” – emlékszik vissza a 80-as évek elejére. Már egészen fiatalon az volt a legfontosabb, hogy önazonos legyen. Azt mondja, emiatt sokszor úgy nézett ki, mint aki jelmezben jár. És dús, hosszú vörös hajával ez kiválóan működött.

A haja jó pár éve rövid, igaz, ma is extravagáns. Még mindig sokat beszél, de minden mondatának súlya van. Elképesztő energiabomba, amit akar, eléri. Mindenkihez, aki hozzá fordul a gondjával-bajával, van egy jó szava – márpedig nincsenek kevesen. Ahogy sétálunk az ózdi szegregátumokban, sorra szólítják meg a helyiek, a legkülönfélébb kérdésekkel. Mindenkire szán időt. És ahol tud, intézkedik. A Van Helyed Alapítvány ózdi központjában és a Hétes-telepen jártunkkor is folyton mosolyog. Azt mondja, ő ultramaratonista, de nem várja el a munkatársaitól, hogy mindenki ugyanazt a távot fussa le. „Én valahogy máshonnan energetizálódom, mint az emberek többsége.”

Miután aktivista dokumentumfilmesként évekig prostituáltakat is mentett, első, Kemény vaj című regényének főszereplőjén keresztül sok ezer nő valóságos sorsát mutatja be, akiket úgy adnak-vesznek az úgynevezett fejlett világban, mintha az a legtermészetesebb dolog volna. A könyv mindössze két hónap alatt készült el, munka mellett. Többen szóvá is tették, anélkül, hogy elolvasták volna, hogy milyen az a regény, amit ennyi idő alatt meg lehet írni. Hiszen Esterházy például két évig írt egy regényt. „A férfi íróknak többnyire megadatik, hogy nem kell háztartást vezetniük” – von vállat Kriszta. Neki úgy megy ez a szokatlan sebesség, hogy igazából fejben megkonstruálja a regényt.

„Egyszer megkérdezte tőlem a lányom, mi miért nem élünk úgy, mint más normális emberek. Erre én annyit tudtam mondani: de hát semmit sem csinálunk úgy, mint a normális emberek!” – nevet. Istenhegy című új regénytrilógiájában éppen a nők nehezebb érvényesülése bukkan fel mint téma: a Kisasszonyképző és a napokban megjelenő Korzón a pokolba (aztán majd a harmadik kötet is) egy igazi ikonról, Tüdős Kláráról szól, akinek embersége, alkotóereje és tettei túlnőttek a 21. századon.

Azt hittem, az egyetemen már mindenki ellenzéki
A hírhedt Hétes-telepen 1998-ban járt először, amikor fiatal tévésként szocioriportokat készített. Nem kétperces forgatásokkal intézte el a romák sorsát, afféle együttérző filmes volt. Többórás beszélgetéseket folytatott az interjúalanyokkal, odaköltözött, világmegváltó lendülettel dolgozott. Forgatott többek között az uzsoráról, a prostitúcióról és a rasszista sorozatgyilkosságok áldozatairól. „Találtam egy formát, amiben egyszerre vagyok pszichológus, kutató és filmes, és társadalomjobbító hatást is el tudok érni a munkámmal” – mondja. Ekkoriban fejezte be az ELTE pszichológia szakát, majd beiratkozott doktori képzésre, közben tanított, publikált és filmezett.
Élvezte, hogy sok mindent csinál egyszerre, és tudta, hogy ez egész életében így marad. Ahogy a pszichológusoknál szokás, közben mindenfélét diagnosztizált magán, például azt, hogy figyelemzavaros. Sőt, diszgráfiát is – valószínűleg a helyesírása miatt nem vették fel magyar szakra. Történelemre meg azért nem, mert a felvételin előadta, mennyire nem oké, hogy itt vannak az oroszok az országban. Ez még a 80-as évek közepén történt. „Azt hittem, az egyetemen már mindenki ellenzéki” – nevet.

Az első években aktivista filmezésnek hívta dokumentumfilmes módszerét, ehhez a Hétes­telepen önkéntes szociális munka is társult. „Közben rájöttem, hogy nagy, üres lyukba hajigálod be a pénzed, ha egymagad próbálsz segíteni. Amit ott láttam, olyan szintű társadalmi probléma volt, hogy éreztem, ha többet akarok tenni, rendszerszintű megoldást kell rá találni.”
Közéleti megnyilvánulásai megszaporodtak, tévéműsorokban beszélt a szegregátumokban élők kilátástalan sorsáról. Elintézte, hogy legyen a telepen közvilágítás, és hogy kártyás villanyórákat szereljenek fel. Mivel nincs víz a házakban, fürdőházat alakítottak ki, ami most anyagi okokból csak napi négy órában működik. A mai energiaárak mellett rengeteg pénzt elvisz már az is, ha ennyi ideig egyhuzamban használják a három adomány mosógépet. Márpedig használják.

Kriszta 2007-től hét éven át alkotótábort szervezett a Hétes-telepen, önkéntesek bevonásával. Fontosnak tartotta, hogy a helyi közösséggel együtt tegyen valamit, mert úgy lesz igazán hatásos. Nagyon inspirálták filmes kollégája, Gózon Francisco venezuelai tapasztalatai: ő a 80-as években Caracasban írni, olvasni és filmezni tanította a nyomornegyedben élőket, hogy láthassák, létezik más is, mint a gettó, ahol az erőszak az egyetlen érvényesülési út. Kriszta rádöbbent, hogy talán nem neki kellene a Hétes-telepen szociodokukat forgatni, jobb lenne, ha átadná a kamerát, és képessé tenné az ott élőket, hogy használják.

„Nekem példakép. Amikor az egyetemen szociális munkás szakra jártam, ő már elkezdte a Hétesen a programját, és nagyon inspirált, ahogy például a fürdőházat közösen megcsinálták” – mondja Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary alapítója. Kriszta munkássága közvetlen előzménye volt annak, hogy ő elkezdett valami hasonlót az InDaHouse-zal, és a módszereik ma is hasonlítanak, bár nem ugyanazok. „Az például egyedülálló náluk, hogy budapesti elitgimnáziumokkal működnek együtt, és oda juttatják be az ózdi gyerekeket. Más szervezeteknél erre csak egy-egy példa akad, de ők rendszerszintre emelték ezt a tevékenységüket a VHS+ kollégiummal.”

Miután Kriszta – a kezdeti bizalmatlanságot leküzdve – kitartó munkával megnyerte magának a telepen élőket, és partnerként már egy ideje együtt dolgoztak, az önkormányzat megorrolt rá. 2013 nyarán ugyanis a Facebook-oldalán hírt adott arról, hogy a romák lakta környékeken a legnagyobb hőségben korlátozták a vízfogyasztást a közkutakról. Innentől az önkormányzat nem vette be az alapítványt az uniós forrásokból indított telepprogramokba. Kriszta a pályázat megírásában is segített, kidolgozta, hogyan működnének jól a programok, aztán ellehetetlenítették a helyzetét.

Kala Noémi: Kicsi gyerekként

Kicsi gyerekként sosem hittem a megkülönböztetésben
Sőt, az igazat megvallva nem is tudtam, mi az Mindaddig, amíg össze nem súgtak a hátam mögött
Míg a sor végére nem lettem állítva
Míg nem szembesültem vele, hogy nem hallják a hangom
Ordítottam, kiabáltam, sikítottam, mégsem hallott senki
Mindaddig nem tudtam, míg a származásom nem lett vicc tárgya
Mikor már nem csak egy egyszerű szó volt Sírtam és toporzékoltam, mégsem látta senki Mert nem is akarta látni senki
Nem nyújtottak segítő kezet
Nem állítottak fel a padlóról
Egy bizonyos idő után azt hittem, fertőzöm Hogy el kell bújnom az emberek elől
Hogy el kell tűnjek
Hogy nem engedhetek senkit a közelembe Saját magam kezdtem a megbélyegzés apró tűit magamba szurkálni
Soha nem utálta úgy senki azt, aki én vagyok, mint én magam
Saját magam kezdtem a földre rugdosni minden áron
Úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy jól legyek
Úgy éreztem, nincs jogom a levegőhöz, mit a tüdőmbe lélegzem
Nincs jogom a szívhez, mely érezhet
Nincs jogom a szemhez, mely csodákat láthat
Nincs jogom a fülhöz, mely dallamokat hallhat Nincs jogom a lábhoz, mely kilométereket járhat
Nincs jogom a kézhez, mi bármit érinthet Nincs jogom a testhez, mely undorító bőr színét viseli
Nincs jogom a testemhez!
Nincs jogom a testemhez?
Könyörögtem, könyörögtem minden éjszaka
Kérlek, Istenem, vedd el
Vedd el, ami engem nem illet
Aztán egy szó jelent meg előttem
Ajándék
Végül aznap éjszaka, mikor utoljára éreztem, hogy nincs jogom az élethez
Könnyekkel, de mosolyogva aludtam el
(Noémi Kriszta egyik pártfogoltja,
Kriszta volt a példaképe az írásban.)

Nincs olyan, hogy motiválatlan
A hétesi tapasztalatok után felépített Van Helyed rendszer lemodellezi, hogyan kell olyan komplex oktatási rendszert építeni, amelyik megszakítja a nyomor újratermelődését. Az ózdi vasútállomás melletti egykori postaépületben van a főhadiszállásuk. A házra új szintet húztak, lent nagy konyha és étkező – ide az Élelmiszerbank közreműködésével megmentett ételeket szállítják be –, mellette közösségi tér baba-mama részleggel, játékokkal és csocsóasztallal, fent fejlesztő- és tanulószobák.

Ebben a társadalmi rétegben a kulcs az, hogy elérjék a szolgáltatásokat, ezért mindenkit odaszállítanak a stúdióba. Ottjártunkkor többször fordult a kék kisbusszal Leó, a sofőr, aki egykor maga is VHS-es diák volt. Három-négy óvodából és iskolából hozta a gyerekeket a foglalkozásokra, ebéd után már elindult a nyüzsgés. Előbb a kis­iskolások jöttek, csocsóban meg is vertek ketten – széken álltak, hogy felérjék az asztalt.

Eleinte csak azokat a gyerekeket tudták befogadni a foglalkozásaikra, akiket a legesélyesebbnek láttak a továbbtanulásra – és akik egyben a legveszélyeztetettebbek is voltak. Ma már mindenféle gyerek van a rendszerben, sokféle hátránnyal jönnek, többségük roma, így az etnikai kirekesztettség is nehezíti a helyzetüket.

„Úgynevezett motiválatlan gyereket is felveszünk, hiszen valójában nincs olyan, hogy motiválatlan, csak épp nincs sikerélménye. Nem tudja elképzelni magát egy jobb világban, lehetősége sincs látni, hogy mit akarjon. Olyan biztonságot és hitet adó környezetet kell nyújtani nekik, amiben tapasztalhatják, hogy képesek kihozni magukból a legtöbbet” – mondja Kriszta. Ám a források korlátozottsága miatt gyakorlatilag nem tudnak új gyereket bevonni, hatalmas a várólistájuk. Most hatvan gyereket a baseball-softball csapatba vettek fel, hogy egy lépéssel legalább közelebb kerüljenek a komplex szolgáltatásaikhoz.

Mára ugyanis drámai helyzet állt elő a működésükben: mire készre fejlesztették a rendszerüket, elapadt a fő finanszírozási forrásuk. A dán Velux alapítvány tizedik éve támogatja őket, de a továbbiakban más országokra helyezi át a fókuszt. És ma Magyarországon még nincs olyan (sem állami, sem céges) finanszírozás, ami egy ilyen rendszerszemléletű modellt támogatna.
Most elkötelezett támogatókat keresnek, hogy sokéves munkával felépített rendszerüket hosszú távon egyben tarthassák. Kiszámolták, hogy százhúsz gyerekhez hány szakember kell, és hogy egy gyerek rezsivel együtt nagyjából egymillió forintba kerül. Kriszta szerint elég lenne pár nagy cég, hogy az évi százhúszmillió forintos költségvetésüket összedobja. Vagy többet, hogy még vehessenek fel gyerekeket. Sőt, know-how-jukat franchise-rendszerben kiterjeszthetnék más településekre. „A szemem előtt vesznek el gyerekek tömegei. Ezt a felelősséget, hogy tudok valamit, és nem használhatom, nehéz viselni.”

„Segítek Krisztának, hogy a hozzám hasonló kapitalistákat szaván fogja” – mondja Gauder Milán ex-Mastercard-topmenedzser. Sokan kifejezik ugyanis adakozószándékukat, de nem mindegy, hogy a Krisztával kávézás után megnyomják-e az utalásgombot. „Abban tréningezem, hogy nem alantasság pénzt kérni, sőt a másik oldalnak is jó, ha adhat. És az is bátorítja a potenciális adományozókat, ha látják, hogy nem ők az elsők.”

Milán évek óta havi kétszázötvenezer forintot ad a Van Helyednek. „Először azt akartam, hogy ezt az összeget egy tanár fizetésére költsék, de aztán felvilágosítottak, nem jó, ha egyvalakit, akár pedagógust vagy egy családot kiragadunk.” Végül olyan képzéseket finanszíroznak belőle, amiket Budapestről kell az ózdi stúdióba hozni.

„Korábban volt egy gyógyszergyár támogatónk is, most nincs, de nagy segítség lenne” – mondja Kriszta, miután kiderül, hogy aznap is több gyerek hiányzik valamilyen vírus miatt. Minden, amit tesznek, így a szociáliskrízis-kezelés is az oktatás szolgálatában áll. Segítenek a gyógyszerkiváltásban is, hogy minél gyorsabban meggyógyuljanak, ne maradjanak ki az iskolából.

Márpedig állandóan rajtuk kell tartaniuk a szemüket, hogy elvégezzék az iskolát. „Mindenkinek egyenként meg kell találni a legjobb utat, és az is rendben van, ha nem megy elsőre. Volt már, akinek csak a harmadik iskola jött be.” És sajnos a covid alatt előfordultak kemény helyzetek. Két lánnyal is megtörtént, hogy a járvány miatt hazakerültek a kollégiumból, és azonnal szerelmesek lettek. Gyerekük született, és nem fejezték be a gimnáziumot. De a Família Stúdióban a kismamákkal újra nekifutnak a pályára állításnak.

Éppen a túl korai családalapítás terén sikerült Krisztáéknak az egyik legnagyobb eredményt elérniük. A programban részt vevőknél a szülők harminc–harmincöt százaléka még tizennyolc éves kora előtt szült, ez a probléma a gyerekek generációjában várhatóan nem teremtődik újra, a többségnél kitolódott a nagykorúságukra, mondja Bass László szociológus, aki a Gyerek­esély Egyesülettel monitorozta az alapítvány működését. A másik legfontosabb hatás, hogy a Van Helyedben nevelkedő gyerekek egy generáció alatt szignifikánsan magasabb végzettséget érnek el, mint a szüleik. És mindkét eredmény a nyomor újratermelődésének szab gátat.

Legfontosabb regényei

+1