A Forbes.hu-n megjelent első revolutos, csalós cikkem óta egyre-másra sodorja elém az élet a károsultak eseteit. Bőven vannak már tanulságok, de az is egyre világosabb, hogy lehet bármekkora zseni valaki, akkor sincs igazán védve.
Milyen ügyek vannak? A sorozat Tóth Attila ügyével indult. Hat perc alatt 2000 eurót, nagyjából 800 ezer forintot szívtak le a Revolut-számlájáról egy nyilvánvaló csalássorozat eredményeként, egyenlő, kereken 100, 200, 300, 500 eurós tételekben, váltakozva euró- és dolláralszámláiról. Nem ült a laptopja előtt, nem volt a keze ügyében a telefonja, egy budapesti jógateremben gyakorolt, cuccai a táskájában lapultak, miközben Apple Payre regisztrált kártyájával egy állítólagos brüsszeli dohányboltban (Ali Toys) garázdálkodtak egy téli esti órában.
Kardos Melindától már 5500 eurót loptak el, mialatt Budapesten aludt, tőle távoli helyeken, egy párizsi elektronikai használtcikk-boltban (Back Market) és a Dior párizsi luxusüzletében. A tajvani származású, de Budapesten élő Bonny (a teljes nevét pozíciója és a céges policy miatt nem közölhetjük) 4000 eurót veszített el, nála is csak néhány percre és egy ritmikus visszaélés-sorozatra volt ehhez szükség egy állítólagos Apple boltban, Barcelonában.
Mi a közös bennük? Mindhárom, a Forbes.hu-n korábban részletesen bemutatott esetben azt állítja a Revolut, hogy a tranzakciók mobiltárcás, Apple Pay-es fizetések voltak. Ezt a károsultak maguk nem tudják ellenőrizni, kénytelenek arra hagyatkozni, amit a fintech bank állít, és így el kell fogadniuk azt is, hogy a Revolut szabályzata kimondja, a mobiltárcás visszaéléseket nem tekinti visszaélésnek. Szerintük ugyanis a kétlépcsős azonosítás (ami ahhoz kell, hogy a bankkártyát társítsák a mobiltelefonhoz, és fizethessenek vele) annyira biztonságossá teszi ezt a fizetési módot, hogy csak az ügyfél tevőleges közreműködésével használhatja valaki más a mobiltelefonra regisztrált bankkártyát.
Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra. Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény […]
Írta: Karagich István
Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra.
Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény – nyugdíjbiztonságra, amivel a szüleink az aktív éveik alatt még kalkulálhattak. Ne építsük illúzióra idős éveinket, mert csalódni fogunk, mégpedig jókorát.
Nézzük inkább a tényeket. Drasztikusan csökkent az elmúlt időszakban a magyar társadalom egészének megtakarítási képessége, érdemi összegek félretételére szinte már csak a legfelső vagyonos réteg tetejéhez tartozó három–öt százaléknak van lehetősége. Mindez az elöregedő társadalommal, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságával megspékelve húsz éven belül elkerülhetetlenül tökéletes pusztító vihart kavar Magyarországon, már ami a nyugdíjmegtakarításokat illeti. (Felosztó-kirovó rendszer alatt azt értjük, hogy az állam a mindenkori munkavállalók aktuális adójellegű befizetéseiből fedezi a mindenkori nyugdíjasok ellátását – a szerk.)
Magyarország lakossága 2050-re több mint tíz százalékkal fog csökkenni. Ma ötből egy magyar hatvanöt év feletti eltartott, 2040-re ez az arány már háromból egy lesz, óriási terhet róva a nyugdíjrendszerre. Hiába emelkedik papíron a hazai megtakarítások nominális állománya, ha szerkezete nem a hosszú távú öngondoskodás javára mozdul el. Főleg a rövid távú hozammaximalizálást célzó állampapírok és befektetési alapok dominálnak az inflációnak kiszolgáltatott banki folyószámlával és készpénzzel szemben, azaz az öngondoskodási célú termékek jelentősége az egyének portfólióiban szüntelenül apad.
Dermesztő tényeket mutat a kisebb megtakarítókat vizsgáló, idei, prémiumbanki kutatásunk eredménye. Ma kevesebb mint háromszázezer háztartásra koncentrálódik Magyarországon az ötmillió forintnál nagyobb megtakarítással rendelkezők száma, ráadásul még ebbe a csoportba is egyre nehezebb bekerülni. A társadalom 95–97 százaléka hiába próbál, a túl hosszú ideje tartó és túl drasztikus inflációs környezet, valamint az elmaradó gazdasági növekedés hatására képtelen érdemi összegeket félretenni. A falusi háztartások fele a hónap végére feléli jövedelmét. Akiknek mégis sikerül valamit megspórolniuk, azoknak majdnem fele, míg a tényleges fővárosi megtakarítók negyede az inflációs mutatók tudatában is a párnacihában tartja a pénzét.
Több százezer háztartás szembesült idén azzal, hogy már nem tud megtakarításra elkülöníteni a jövedelméből, és úgy érzi, sohasem fogja áttörni a vagyoni felső-középosztály üvegplafonját. Az infláció üteme ugyan mérséklődik, de az árak az üzletekben tovább emelkednek, a reálbérek pedig óhatatlanul csökkennek. Az aktív korú magyarok mindössze negyvenkét százaléka rendelkezik bármilyen pénzügyi tartalékkal, de az is jellemzően legfeljebb néhány havi megtakarítás. Veszélyes együttállás ez, és belátható időn belül a mainál is nagyobb társadalmi feszültségekhez vezethet.
A fiatalok másképpen, racionálisan és felelősségteljesen látják a jövőt. Egy tavalyi kutatásunk – a Youth Affluent Finance 2022 – szerint az öngondoskodás a 18–25 éveseknek egyértelmű prioritás. Többségük nem gondolkodik állami nyugdíjban, sőt. Arra számítanak, hogy idősödő szüleikről is nekik kell majd gondoskodniuk, nyugdíjas éveik egzisztenciális biztonságának alapját pedig megtakarításaik adják.
A válaszadók hetven százaléka úgy számol, hogy mire ők visszavonulnak, a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában már nem fog működni. A diákok harmada ennek megfelelően másba fekteti nyugdíjcélú megtakarításit, mint a szülei, és minden másodikuk már most rendelkezik hosszú távú öngondoskodási stratégiával. Van mit tanulnunk tőlük.
Calvin Lo kitartóan hirdette magáról éveken át, hogy ő egy világjáró befektető és filantróp – kettő az egyben. Világszínvonalú pezsgőgyűjtemény, lakások három földrészen, egész flotta egzotikus szuperautókból, befektetés egy ötcsillagos szállodába, mi több, még egy Forma–1-csapat is. Hatalmas sztori – kár, hogy (majdnem) az egész kamu.
A szegregátumból az egyetemre – lényegében ez Bódis Kriszta és a Van Helyed Alapítvány nem kicsit ambiciózus célja. A pszichológus, író, dokumentumfilmes a 90-es években az ózdi Hétes-telepen segített a gettóban élőknek, az utóbbi tíz évben pedig komplett oktatási-fejlesztési rendszert épített fel. Addig dolgoznak az ózdi szegregátumokba született gyerekekkel, amíg el nem jutnak az érettségiig vagy egy szakmáig, szinte kivétel nélkül. Sőt, néhányuk az egyetemig.
Kriszta pedig közben még ír is, most éppen egy erős nőről szóló regénysorozatot.
