A turistáktól túlcsorduló Kréta és Rodosz között félúton járunk. A két szigetet, Kárpatoszt és Kászoszt pár kilométer választja el egymástól, de két külön világba csöppenünk. Az egyiken csodálatos táj, bájos kis falvak és fantasztikus strandok várnak, a másikon a madár se jár, elbújhatunk a világ elől.
Ülünk a saccra huszonöt éves, rozsdás, lepukkadt, a helyi szokásoknak megfelelően évtizedes porral fedett autóban, az anyósülésen a fejemre lóg a leválni készülő tetőkárpit, amikor Kósztasz úr, a sofőr megszólal: lehet egy kérésem? Általában idegesít, ha a szállásadók azt pedzegetik, hogy ugyan írjak már valami jó értékelést róluk a foglalási oldalon. Most ráadásul még csak pár óra telt el azóta, hogy megérkeztünk a szállásunkra, és a család furcsa nézések közt szegezte nekem a kérdést: komolyan erre mondtad, hogy 9,5 pontos a Bookingon? Nincs amúgy semmi baj Kósztasz úr panziójával, kellemes-átlagos, de messze van a 9,5-től. Mégis egyből, a legnagyobb természetességgel vágom rá: persze, örömmel dobom a tíz pontot.
Azt ugyanis a beszélgetést megelőző néhány órában már összeraktam, hogy egyrészt nála lelkesebb, odaadóbb, de mégse tolakodó vendéglátót keveset láttam eddig. Másrészt kiderült, hogy a szigeten, ahol vagyunk, szinte a madár se jár. Július közepén, amikor a szomszédban, Krétán egymást tapossák a turisták, Kászoszon alig lézeng idegen, külföldit meg aztán tényleg csak mutatóba látni. Persze hogy segítek ennek a jóembernek az értékelés átlagát felhúzni.
Hegyen, völgyön, öblökön A pici Kászoszon igazából nincs semmi, és ez benne a szép. Kopár, lankás hegyek buknak a tengerbe, mint sok más görög szigeten, köztük kicsi öblök, amiket sajátként használhatunk, ha strandolni vágyunk. Ehhez persze autó kell, vagy néhány kilométer gyaloglás. Amikor bérelni próbálok, követem a főfaluban a jelzést az egyetlen bérautós szolgáltatóhoz, de nincs ott senki. Középkorú helyi asszony érkezik, mosolyog tanácstalanságomon, mondja, hogy segít: rikkant egy hangosat, mint kiderül, a tulaj épp az emeleten babázik, lejön, ha valaki keresi. Az erkélyről mondja, hogy autó az nincs, talán majd délután, de leginkább holnap.
Ritkán – de szerencsére azért egyre gyakrabban – látni olyan igényes felújítást, mint ezé a balatonszepezdi villaépületé. Tulajdonosai kifejezetten egy régi épületet szerettek volna megmenteni, de a villa kényelmét vendégként most a családon kívül más is élvezheti.
Adott egy gyönyörű villa vastag falakkal, klasszikus oszlopokkal, fa spalettákkal, háború előtti cserepekkel, kőlapokkal. Ha igaz, valamikor 1929-ben épülhetett. Annyi bizonyos, hogy 1926-ban, amikor a 71-es főutat építették, készült egy fotó a hegyoldalról, és csak a szomszédos villa állt itt, ez az épület még nem.
A terület egyébként egy bizonyos Virius Vince tulajdona volt, akiről a későbbi fürdőtelep is a nevét kapta. Ő először írnok, tiszttartó, majd jószágigazgató lett egy osztrák tábornok lesencetomaji birtokán, majd megvásárolta a szepezdi erdő melletti területet. Itt a filoxéravész után új fajokkal telepítette be a szőlőültetvényeket, később saját költségén hajókikötőt (1912) és vasúti megállót (1913) is kialakított. A terület egy részét parcellázta, és eladta főként városi értelmiségi vásárlóinak, és ők aztán nyaralókat, villákat építettek maguknak. Az épület tehát az 1920-as évek közepén még nem állt, 1935-ből viszont ismerünk egy hirdetést a Magyar Hírlapból, amiben mint penziót hirdetik, és ismert egy fotó is, amin a Mária-Villa név olvasható. A második világháború után aztán új tulajdonosai lettek, később ismét, mindez átépítésekkel is együtt járt. Harmadik tulajdonosa egy olyan mecénás volt, aki sok színésszel jóban volt, és a szepezdi nyaraló állítólag színészbuliknak is helyet adott.
Mai tulajdonosai három évvel ezelőtt vásárolták meg, hogy itt lakjanak, és szállást is kínáljanak – mintha a barátaikat látnák vendégül (a francia név jelentése az, hogy barátokkal). Karikás Péter és felesége, Krisztina sok évet töltöttek el a trénerszakmában, majd eldöntötték, hogy valami másba kezdenek. „Olyan épületet kerestünk, aminek története, szelleme, lelke van” – mondják. A szakma nem volt teljesen idegen tőlük, a család több tagja dolgozott a szállodaiparban – Péter apja egy egyszerűbb hotelt is vezetett húsz éven át –, de érezték, hogy itt más szintet szeretnének nyújtani. A recept: régi épület korhű bútorokkal, némi kortárs művészettel keresztezve, rendezett kerttel és a tóra néző terasszal.
Egy éve nyitottak, azóta csatlakoztak a Stílusos Vidéki Szállodák szűk közösségéhez is. Esténként kisebb csoportoknak borvacsorákat tartanak, a reggelihez maguk készítette lekvárokat, süteményeket is felszolgálnak, a kávé pedig olyan, mint egy újhullámos kávézóban.
A felkészülést komolyan vették, Kriszta még szakácsiskolába is beiratkozott, és mindketten elvégeztek egy baristatanfolyamot, hogy a reggeli kávé valóban emlékezetes maradjon. „Kriszta tényleg ügyes ebben – mondja Péter. – Én csak lelkes vagyok.”
Szobák Sophie Marceau, Louis de Funès, Jean-Paul Belmondo: talán az egykori színészbulikra is utalva mind a hat vendégszoba egyedi karaktert kapott, és francia színészek nevét viseli. Sőt, a szobák ajtaját az ő aláírásuk díszíti – természetesen ezt sem a nem létező franciaszínész-aláírásboltban vették, hanem külön nekik gyártották. A szobaárak nyáron hetvenezer forinttól indulnak éjszakánként.
Finom részletek A kortárs műalkotások, bevállalós dekorációk és tárgyak jó elegyet alkotnak a régi tárgyakkal. Utóbbiak dominálnak, de mégsem érezzük magunkat múzeumban. Mindemellett a szemfüles szemlélő olyan részleteket figyelhet meg, mint az eredeti, szépen felújított kőlapok vagy kedvencem, a – sajnos nem használt – étellift. Így könnyű magunkat beleképzelni, milyen lehetett itt mondjuk az 1930-as években nyaralni. Az enteriőr részleteit Wein Krisztina és Lukács Julianna lakberendezők találták ki, és vetették papírra.
Tetőtér A vendégszobák fele a tetőtérben van – ez az egyetlen komolyabb alaprajzi változás az eredeti épülethez képest, itt korábban nem voltak szobák. A gerendákat megtisztították, szerették volna láthatóvá tenni őket. A berendezés a tetőtérben is kerüli a túlzásokat. „Az öncélú luxust el akartuk kerülni” – mondják a tulajdonosok.
A kert Amikor az új tulajdonosok megvették a házat, nem volt körülötte más, csak néhány ősfa. Azóta a kertet rendezték, és tájépítészek segítségével kiválasztották azokat a növénytársulásokat, amelyek jól érzik magukat a százéves tölgyek alatt: tájidegen tuja náluk biztosan nem lesz, cserébe van hortenzia, tiszafa, babérmeggy, páfrány.
A terasz A betonlapokat lecsiszolták és impregnálták, az oszlopokat lefestették, de itt szinte minden olyan, mint sok évtizede. „Kiléptünk ide, és eldőlt, hogy megvesszük. Alibiből azért elmentünk megnézni a strandot” – meséli Kriszta arról, hogy milyen volt az első pillanat itt. Ezt tökéletesen értem is.
A hererák a fiatal férfiak leggyakoribb daganatos megbetegedése, mégis viszonylag ritkán hallani róla. Én tudtam, hogy létezik ez a betegség, mégis lesokkolt, hogy kialakult nálam. Kétszer.
A folyamatos, holisztikus szemléletű befektetéseknek hála a Budapest Airport cargo szolgáltatása már München és Bécs riválisává tette a nemzetgazdasági szempontból is megkerülhetetlen budapesti légi áruszállítási központot. A cég két vezetőjével, René Droese fejlesztési vezérigazgató-helyettessel, illetve Kossuth József cargo igazgatóval beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről. Milyen eredményeket ért el az elmúlt években a Budapest Airport cargo […]
Szabó Gál Bence húszévesen szerény családi cégnek álmodta meg egymillió forint spórolt pénzéből elindított étrendkiegészítő-vállalkozását, és csak annyit akart vele keresni, hogy aztán nyugodtan tudjon meditálgatni és a gyógynövények világában kutatni. Ehhez képest néhány év után már napi hárommillió forint profitot termelt a Gal vitaminokkal, ma pedig négymilliárd forint a cég éves bevétele. Legújabban Pataki Ágival, az egyes számú magyar szupermodellel árulja a szépség és az egészség titkát – kapszulában.