„A 19. század elején volt egy elmélet, hogy a férfi zeneszerzők jobb, ha tartózkodnak a nőktől, ugyanis minden egyes szexuális aktus, amikor a férfi a magvát máshova hinti el, az egy-egy zenemű elvesztését jelenti. Mintha a háttértár tele lenne mazurkákkal, szonátákkal és szimfóniákkal.” Bősze Ádám ilyesfajta anekdotákkal teremtette meg a komolyzenei standup műfaját, és évek óta szórakoztatja közönségét híres zeneszerzők életének bulvártörténeteivel. Szerzetesből lett rádiós, műsorvezető és antikvárius, és közben még a vonatozást is népszerűsíti.
ISKOLATEREMTŐK KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN: Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir, Lackfi János, Snétberger Ferenc, Uj Péter, Küllői Péter, Bódis Kriszta, Romsics Ignác
A Csengery és a Király utca sarkán ácsorog, éppen mentőt hívott az antikváriuma előtt előtt fekvő férfinak, aztán áttámogatta a szemközti járdára, az árnyékba. Együtt várakozunk, közben megbeszéljük, hogy a 90-es évek második felében jártam nála házibuliban, ismeretlenül, közös rádiós barátaink vittek magukkal. Amikor később fotót mutat magáról abból a korból, mégsem rémlik az az arca. Jó néhány éve ugyanis, mióta láttam őt például a Zeneakadémián felkonferálni egy-egy koncertet vagy a tévében a Virtuózokat vezetni, a karakteres fekete keretes szemüveges, őszülő, hullámos hajú, szakállas, mindig mosolygó Bősze Ádám képe van a fejemben. Még azzal együtt is, hogy legtöbbször a rádióban hallottam.
„Van Szerbiában egy labdajáték, nagyon hasonlít a focihoz, de az a cél, hogy mikor már mindenkit kicseleztél, és a kapu torkában állsz, akkor fölé vagy mellé rúgj, ne a kapura. És én tipikusan ez a játékos vagyok, aki a lehetőség kapujában áll, és fölé rúgja” – meséli, mit mondott neki Litkai Gergely, a Dumaszínház alapítója, amikor Ádám mégsem szerződött le vele egy sorozatra. Ez a 2010-es évek vége felé történt, már a második, Bőszekund című klasszikus zenei standupját játszotta, és Litkai megkereste az ajánlattal.
Ádám azonnal elkezdett standupokat nézni – merthogy előtte valójában nem ismerte a műfajt. „Megijedtem – mondja. – Mert én minden sztorit, amit elmondtam, vagy az életemből vagy a komolyzenei életből vettem, vagyis kilencvenkilenc százalékban valóságos történetek voltak. És nem nagyon láttam magam a csabai kolbászfesztiválon valami vicces előadással.” (A mentő nagyjából tíz perc után elvitte védencünket a detoxba, így bevonulunk az antikváriumba beszélgetni.)
Római városnézés gyerekekkel, egymást érő fagyizásokkal és pizzázásokkal, majd levezetés a híres olasz tó partján, ahol Taylort Swift lakott, Mussolinit meg elkapták.
Írta: Cseke Eszter és S. Takács András
Reggel hatkor landolunk Rómában, tizenkét órás repülőúttal a hátunk mögött. A nyugodt és tágas ázsiai repterek után a rómait kicsit szűknek érezzük: alacsony belmagasság, hömpölygő tömeg és végeláthatatlan sorok az útlevél-ellenőrzésnél. A családbarát olasz határőr azonnal odalép hozzánk, amikor meglátja, hogy a gurulós bőröndök mellett babakocsival is szerencsétlenkedünk, és átvezényel a spontán kialakuló családi sorba. Vörös-tengerként nyílik szét a tömeg a gyerekek előtt. A kedves olasz „mamma” minimum másfél órát és egy rakás stresszt spórol meg nekünk.
Már a csomagokra várunk, amikor látjuk, hogy csak az elmúlt órában tizenöt amerikai gép landolt Rómában. Úgy tűnik, ezen a nyáron az összes amerikai nyugdíjas itt kezdi európai körútját. Minden bizonnyal nekik köszönhető az is, hogy az európai viszonylatban egyébként nem túl drága Rómában gyakorlatilag nem találni ötcsillagos szállodát a nyári csúcsszezonban másfél ezer euró alatt – egyetlen éjszakára. A lakosztályokért pedig kétszer, háromszor ennyit kérnek.
Rómában sokáig alig voltak luxushotelek, az amerikai Forbes-listák szereplőinek körében évtizedeken át a Hotel du Russie volt az első számú favorit. Az elmúlt években aztán egymás után nyitottak római szállodát a legdrágább láncok, így a Waldorf Astoria, a St. Regis vagy a Six Senses. A Hotel du Russie tulajdonosa, a Forte család sem tétlenkedett: miután a Spanyol lépcső tetején átvettek egy történelmi épületet, Hotel de la Ville néven megnyitották luxushoteljüket a következő generációnak. Kicsit kisebb, modernebb és egy picit drágább is, mint a Forte család első római ikonja.
Meggyőződésünk, hogy összetévesztettek minket az amerikai Forbes utazó újságíróival, két lakosztályt is (!) összenyitottak nekünk, hogy a gyerekekkel kényelmesen elférjünk, ráadásul az egyikhez ötven négyzetméteres terasz is tartozik. A recepción már ott virít az amerikai Forbes öt csillagáról szóló igazolás, ami a luxus csúcsa, úgyhogy tényleg nem értjük, mit remélnek a magyar magazin látogatásától. Mindenesetre öt hónap Ázsia után az első európai eszpresszót már a napsütötte teraszon kortyolgatjuk, míg a gyerekek az ágyon ugrálnak – rejtély, honnan van ennyi energiájuk az óperenciás út után.
Ebédre a szálloda Cielo nevű tetőteraszán várnak minket, ahonnan bámulatos panoráma nyílik a fél városra. Könnyű olasz rozé, ínycsiklandozó rizottó, a gyerekeknek pizza, a felnőtteknek tiramisu – ez ám az édes élet, gondoljuk. Ezután derül ki, hogy a hotel Fellini Dolce Vitája után szabadon „Siess, Marcello!” címmel városnéző túrát szervez a száz éve született színészóriás, Marcello Mastroianni tiszteletére egy Fiat 500-assal.
Vintage római városnézés Fellini nyomában
A gyerekeket nem lehet bekötni a kicsi, antik kocsiban, ezért ez nekünk kimarad, pedig már teljesen beleéltük magunkat a filmbéli bulvárújságíró, Marcello szerepébe. Helyette a hotel mögötti hatalmas parkot, a Villa Borghesét járjuk be állatkertestül. Találunk egy tigrist, aki a lányunk nevét viseli, így neki mindenképp ez a nap fénypontja (mármint a lányunknak, nem a tigrisnek).
A hatórás időeltolódás és a jetlag miatt másnap reggel 5-kor indulunk gyalogos városnéző túrára. A Hotel de la Ville recepcióján ekkor már friss csokis croissant, tea és kávé várja a korán kelőket. A Spanyol lépcső pedig teljesen üres, amikor a felkelő nap fényében lecipeljük rajta a babakocsit. A 138. lépcsőfoknál már nem bírunk gyönyörködni a háromszáz éves lépcső ornamentikájában. Fellini helyett most inkább az odesszai lépcsőn leguruló babakocsi képe villan be a Patyomkin páncélosból.
Végül jobb belátásra térünk, és a család apraja-nagyja épségben leér a lépcső aljára. Nyitásra már ott is vagyunk a Jókuti kolléga által ajánlott Roscioli kávézó és pékség bejáratánál, hogy maritozzit majszoljunk. Ebbe a habbal töltött fánkba képtelenség úgy beleharapni, hogy ne legyen tőle tiszta hab az ember orra. Habos fejű szüleiken igen jót derülnek a gyerekeink, a maritozzit pedig előreggelinek könyveljük el, hiszen a szálloda reggelijét kár lenne kihagyni a belső udvar hatalmas napernyőinek árnyékában. (Később esik csak le, hogy hajnalban az orrunk előtt, pont ebből a pékségből hozták a hotelbe a még meleg kenyeret.)
A Trevi-kút és a Pantheon után útba ejtjük kedvenc kis római kávézónkat, a Sant’ Eustachiót is. Állva isszuk meg a kávét a pultnál, majd visszakanyarodunk a Spanyol lépcső felé. Ezúttal kerülőutakon közelítjük meg a bázist, és egyetlen lépcsőfok nélkül megússzuk a hazatérést. A három- és nyolcéves gyerek elképesztő jól bírja a következő napok kiképzését. A Vatikántól a Colosseumig bejárjuk az egész várost, utóbbi hetek óta lázban tartja a fiunkat, mióta megnéztünk néhány dokumentumfilmet a Colosseum építészetéről és persze a gladiátorjátékokról. Kedvenc negyedünket, a Trasteverét is átszeljük, egymást érik a fagyizások és a pizzázások. Utóbbiak fénypontja Bonci, az olasz sztárszakács római pizzája – a Netflix Chef’s Table róla szóló epizódja után alig vártuk, hogy tényleg megkóstolhassuk a pizzáját. Állva, az épületet támasztva, ugyanis Boncinál még székek sincsenek. Így is kígyózik a sor a pizzériája előtt, ami olyan finom, amilyen kicsi.
A kontraszt nem is lehetne nagyobb, amikor megérkezünk a Hotel de Russie vasárnapi brunchára az elegáns szálloda belső kertjébe. Körülöttünk többgenerációs olasz családok költik el a vasárnapi ebédet, mi pedig itt is megállapítjuk, hogy Rómában milyen természetesen fér meg egymás mellett az elegancia, a stílus és a gyerekzsivaj.
Irány a tó Mire épp magunkhoz térünk az időeltolódásból, már robogunk Milánó, majd a Comói-tó felé. Öt óra vonatozás után legördülünk a macskaköves úton Varenna kompállomásához. Mire leérünk, alig pár éves bőröndünknek már nincs ki a négy kereke… csak három. A kompra háromszáz amerikai turista vár. Akinek már van jegye, a generációk óta egy családhoz tartozó, sármosan lepukkant Hotel Olivedo teraszán húzódik árnyékba. Itt bőven van időnk egy tiramisura – már tizenkét éve is pont ilyen finom volt, mintha csak az olasz dédanyánk készítette volna.
A festői hajóút után a túlparton, Menaggióban taxit próbálunk hívni, ez két órába telik, így amíg az olasz taxisok sziesztáznak, mi megebédelünk. Végül csak eljutunk a varázslatos apró falu, Santa Maria Rezzonico főterére. Macskaköves sikátor vezet a falu fölött tornyosuló kastélytól a tóparti házunkhoz, a Villa al Castellóhoz. Három szint, négy hálószoba, négy fürdőszoba, plusz egy hangulatos padlásszoba a gyerekeknek három zsák játékkal. Hamarosan befut a tágabb család és néhány jó barát, a villa pedig három generációval a fedélzeten is derekasan állja a sarat.
Több generációs tóparti villa 200 fokos kilátással
A legtöbb időt a hatalmas teraszon töltjük, innen kétszáz fokos kilátás nyílik a Comói-tóra és az azt körülölelő hegyek végtelennek tűnő rétegeire. Némelyik hegycsúcsot még hó borítja, a tó pedig mágikus realista regényekbe illő fényviszonyokat produkál minden áldott nap. Egy telihold is ér itt minket, a terebélyes ezüst híd a túlpartig viszi a tekintetet, és a fényáradatban egész késő estig kinn maradhatunk a parton a helyi horgászokkal. A hegyi tóban itt csak a falubeliek és az a pár külföldi család mártózik meg, aki ebben a faluban kötött ki a nyárra.
A kavicsos partról néhány tucat kőlépcsőn kaptatunk fel a házhoz. Ha a tó vize túl hideg, a villa kertjében van egy medence, az hamarabb felmelegszik, és lassabban mélyül – gyerekbarát. A vendéglátóink – egy négygyerekes német család – esőkabátot, kulacsot és borosüveget hagyott a konyhaasztalon, de utóbbiban nem bor, hanem házi rizottó van, amit csak meg kell főznünk. A makulátlanul felszerelt konyhában magunk darálhatjuk a kávét, és a karos kávégéppel főzhetjük le az olasz eszpresszót a napfelkeltéhez. A használati utasítást előre postázták a megadott budapesti címre, a brosúra emellett teli van hasznos tippel, túraútvonallal, kedvenc éttermeikkel és ismerős vízi taxisok elérhetőségével.
Az egész brancsnak nagy élmény, amikor egy antik motorcsónakkal szeljük a comói habokat, és a kapitány segítségével be-be kukkanthatunk a tó rejtett és kevésbé rejtett zegzugaiba. „Itt lakott Taylor Swift! Ez Richard Branson villája! Itt kapták el Mussolinit, amikor Svájcba akart szökni!” – üvölti hamisítatlan olasz akcentusával kapitányunk, aki még a gyerekeket is odaengedi a kormányhoz, hogy egy-egy percre átvehessék az irányítást.
Hazatérve Santa Maria Rezzonicóba, egyetlen pizzéria működik, ami a falu kávézója és kocsmája is egyben. A piac heti egyszer jön a főtérre: három-négy kocsi hozza a friss zöldséget, halat és sajtot. Öt–tíz percnyi távolságra számtalan autentikus, kedves és ízletes vendéglő, trendi új koktélbár vagy épp százéves cukrászda várja a turistákat, de ha nem mozdulunk ki, néhány nap alatt ráérezhetünk, milyen lehet a Comói-tónál a helyiek élete, távol Bellagio és Varenna zajától. A villa szomszédjában egy nyolcvan körüli olasz öregúr él, délelőttönként híreket és sportközvetítéseket hallgat, közben bütyköl a kertben, az ebéd utáni sziesztája alatt pedig operaáriákat üvöltet a rádióból.
Esténként kiül a teraszra egy pohár vörösborral, néha beugrik hozzá a családja. Nem lenne rossz így megöregedni, gondoljuk magunkban, mikor az utolsó nap már ismerős széles mosolyával integet utánunk, miközben felfelé tuszkoljuk a macskakövön a háromkerekű bőröndöt.
Egyszerre mainstream és underground. Korszerű is, meg klasszikus is. Lehet rá zúzni is, meg andalogni is. Sőt még a gitárok és dj-pultok aránya is ki van egyenlítve. Szóval jó lesz a Sziget, íme titkos kedvenceink időrendben. Az éjfél utáni bulik még az előző naphoz és napijegyhez tartoznak.
Vágó Réka után Kerényi Virággal, most pedig a Daalarnával hoztatok létre közös almárkát. Talán meguntad, hogy a Batzra túlságosan ráragadt az „anyukám papucsa” címke? Teljesen más rétegeket érünk el ezekkel a kollaborációkkal. Amikor Kerényi Virág tizennyolc karátos arannyal bevont szegecsekkel díszített papucsait megláttuk, mi is meghökkentünk, milyen vadak. De az derült ki, hogy a letisztultabb lábbeliink mellett helyük van […]
Túra – így mondják azt a menetrend szerinti kört, amit a sárga Family Frost-hűtőkocsik megtesznek. Több mint harminc éve viszik házhoz a jégkrémet és a mirelitet országszerte. Nemcsak az autók színe és dizájnja nem változott az elmúlt évtizedekben, hanem a szignál sem. Utóbbi épp annyira hozzátartozik a vidéki Magyarországhoz, mint a kakaskukorékolás – ha nem is olyan gyakori.
Több tulajdonosváltás után lassan tíz éve magyar kézben van a cég, és sikeresebb, mint valaha.
Goszleth Marcell gyerekkorában legóból épített kishajójára ragasztott zörgős papírvitorlát. Aztán komolyabbra vette a figurát, és ma már Józsa Márton és Kelemen Tamás vitorlázókkal közös cége, a Hunsails készíti az idén ötödször is Kékszalag-győztes Fifty-Fifty vitorláit is.
