Ez lesz a feloldozásom

Vízilabdaedzés két olimpiai bajnokkal, Kiss Gergővel és Hosnyánszky Norberttel – erre a kalandra lehetett licitálni öt éve a Hősök Tere Alapítvány egyik aukcióján. Horn Péter amúgy is gyakran vett részt effajta jótékonysági eseményeken, ráadásul azt gondolta, itt az alkalom, hogy kilenc- és tízéves fiait behúzza a vízipólóba. Akkor már legalább harminc éve nem tette be a lábát uszodába, miután tizennyolc évesen abbahagyta a versenyzést. A különleges családi edzés után egy pillanatra megfordult a fejében, hátha újrakezdhetné, de aztán a realitás talajára helyezkedett, és beismerte magának, hogy nem férne bele az életébe. „A projekt abból a szempontból sem volt sikeres, hogy a kisfiaim nem szerették meg a vízilabdát” – nevet.


Amikor érettségi után nem sikerült az egyetemi felvételije, és részben a szülei nyomására dolgozni kezdett, tisztában volt vele, hogy választania kell a sport és a karrier között. Sosem tudott ugyanis félvállról venni semmit – „csak úgy csinálgatni valamit” –, emiatt képtelen lett volna munka után lejárni az uszodába, és bohóckodni a vízben. Lehetett volna belőle egy korrekt OB1-es játékos, de válogatott már nem – és ezzel tökéletesen tisztában volt. Igaz, gyerekkorában nem volt különösebb karrierálma.


„Utoljára egészen kiskoromban tudtam, hogy mi akarok lenni. Kamionsofőrnek készültem – nevet. – Édesanyám ugyanis gyerekorvos volt, és néha kapott nyugati különlegességeket, például Fa szappant olyan családoktól, ahol az apuka kamionsofőr volt. Azóta egészen kiszámíthatatlan lett a világ, ma már nehéz bármilyen konkrét karrierálmot dédelgetni. Ahogy Harari mondja, a legfontosabb, amiben jónak kell lenni, az a mentális stabilitás. Bár azt, hogy ezt hogyan kellene oktatni, ő sem osztotta meg.”