Az Apa üzent előtt legutóbb öt éve jelent meg regényed, azóta mondod, hogy édesapádról írsz. Nehezen bocsátottál meg neki az önsors­rontásért?
Tizenöt éves munkát fejeztem be a könyvvel. Azt szabtam alapfeltételnek, hogy a lelki terhet letegyem, és így megelőzzem, hogy terápiás szöveg legyen. A pszichológia lassan valláshatáron van, és a transzgenerációs traumák feldolgozása lett a legkurrensebb ügy. Egész jól álltam, aztán megszületett Hanna. Apám bőven megvárhatta volna az unokáját – ez megint vádló és önvádló helyzetbe hozott, és megfeneklettem.

Mi rántott ki?
Úgy két éve az anyósoméknál, Borsodban lestük az ablakból a tejest a lányommal. Közben merengett.

Azt mondja nekem: „A te apukád a felhők fölött van?” Bólogattam, mire ő tovább gondolkodott: „Ha Linzer kutya is a felhők fölött van, nem szólnál neki, hogy sétáltassa meg néha?” Alázatra intett, hogy a folytonosság ennyire egyértelmű neki egy olyan emberrel, akit soha nem látott. Lelki pofon volt, hogy ne hisztizzek már! Helyrerázott, elkezdtem újra a munkát.

Tudatosan figyelsz, hogy te jobb apa légy?
Teljesen más életszituációban vagyok, mint a szüleim, amikor én születtem. Nem rónám fel az apámnak sem, hogy huszonévesen állandóan távol volt. Ráadásul katonáskodott akkoriban, és nem volt könnyű ember, tehát nem engedték haza soha.

Kevés előnye van a késői gyerekvállalásnak, szoktam is mondani a barátoknak, hogy „gyerekek, ne cicózzatok, mert kicsúsztok”. Ezek egyike, hogy tudatosabb vagy, és mást tartasz fontosnak. Heti két-­három este fellépek, a maradék négy napon én megyek Hannáért, és alvásig vele vagyok. Nincs színház, mozi, így a barátaink is – kivéve a gyerekesek – elmaradoznak. Ezt nem tudtam volna megtenni huszonévesen.

Szerinted olvasnak manapság hatszáz oldalas könyvet?
Remélem, ha olvasnak, akkor inkább azt, mint százötven oldalast. Bár sajnos beszivárgott hozzánk a „rothadó nyugatról”, hogy nincs határ a szépirodalom és a lektűr közt. Minden irodalom, és kész. Értem az olvasóvá nevelést, és nem az elefántcsonttorony-pozíciót akarom visszasírni, csak azt, hogy legalább tudjuk, mi micsoda!

De nem sokat ígér, ha egy nagy irodalmi díj átadóján a zsűri elnöke azzal kezdi, hogy ő ennyi könyvet el sem olvas, csak belenéz az elejébe és a végébe. A Libri-díjat meg az eladott példányszámra adják.

A fellépéseidből merítettél ihletet a könyvhöz?
A színpad is formálta, hogyan lett ez identitásregény. Meghatározó élmény volt felállni énekelni az FMK színpadára, ahol valaha apám is szavalt. Volt, hogy a standup­estemet, Az életemet játszottam, amiben rövid, fontos videók tagolják a szekvenciákat, problémát vetnek fel, poént ütnek le. Nem indult el a technika, improvizálnom kellett. Egyszer csak a szokásos „apám színész szeretett volna lenni” helyett széttártam a karom, és azt mondtam: „Apám húsz évig nem engedte el azt az álmát, hogy színpadi ember legyen.”

Megélsz egy drámai pillanatot a színpadon, és utána viszed azt a regénybe. Én húszévesen azt hittem, hogy radikális döntést hoztam, és a magam útját járom. Erre kiderül, hogy nagymamám titokban egész életében írt, az apám meg színpadi ember szeretett volna lenni. Hát milyen új utat választottam én?