Vízilabdaedzés két olimpiai bajnokkal, Kiss Gergővel és Hosnyánszky Norberttel – erre a kalandra lehetett licitálni öt éve a Hősök Tere Alapítvány egyik aukcióján. Horn Péter amúgy is gyakran vett részt effajta jótékonysági eseményeken, ráadásul azt gondolta, itt az alkalom, hogy kilenc- és tízéves fiait behúzza a vízipólóba. Akkor már legalább harminc éve nem tette be a lábát uszodába, miután tizennyolc évesen abbahagyta a versenyzést. A különleges családi edzés után egy pillanatra megfordult a fejében, hátha újrakezdhetné, de aztán a realitás talajára helyezkedett, és beismerte magának, hogy nem férne bele az életébe. „A projekt abból a szempontból sem volt sikeres, hogy a kisfiaim nem szerették meg a vízilabdát” – nevet.

Amikor érettségi után nem sikerült az egyetemi felvételije, és részben a szülei nyomására dolgozni kezdett, tisztában volt vele, hogy választania kell a sport és a karrier között. Sosem tudott ugyanis félvállról venni semmit – „csak úgy csinálgatni valamit” –, emiatt képtelen lett volna munka után lejárni az uszodába, és bohóckodni a vízben. Lehetett volna belőle egy korrekt OB1-es játékos, de válogatott már nem – és ezzel tökéletesen tisztában volt. Igaz, gyerekkorában nem volt különösebb karrierálma.

„Utoljára egészen kiskoromban tudtam, hogy mi akarok lenni. Kamionsofőrnek készültem – nevet. – Édesanyám ugyanis gyerekorvos volt, és néha kapott nyugati különlegességeket, például Fa szappant olyan családoktól, ahol az apuka kamionsofőr volt. Azóta egészen kiszámíthatatlan lett a világ, ma már nehéz bármilyen konkrét karrierálmot dédelgetni. Ahogy Harari mondja, a legfontosabb, amiben jónak kell lenni, az a mentális stabilitás. Bár azt, hogy ezt hogyan kellene oktatni, ő sem osztotta meg.”

Amint az orvostechnikai eszközöket gyártó és forgalmazó B. Braun óbudai irodájában belép a tárgyalóba, harmincöt év kihagyás után sem tagadhatná le a vízilabdás múltat. Az viszont kevésbé látszik az irodaházon, hogy a főnök szenvedélyes műgyűjtő. Az épületben egyetlen igazán értékes műtárgy van, igaz, rögtön a bejáratnál, Váli Dezső Műterem-ikonfal című alkotása. Pedig Péterre abszolúte ráillik a mondás, ami elvileg a gyűjtőt definiálja: több képe van, mint falfelülete.

„Otthon rotálom őket, de a legtöbb raktárban van” – mondja. Egy-két Autistic Art-alkotást azért kiszúrok az épületben, az autista lakóotthonokban készülő képekből minden évben vásárol a cég, méghozzá úgy, hogy a kollégák szavazhatják meg, melyikre licitáljanak az aukción. És persze a kiválasztott mű arra a részlegre kerül, ahol a legtöbben voksoltak. Van már a gyöngyösi gyárban és több műveseállomáson is.

Rozi
A Szovjetunióba is exportálták a 80-as években Rozit, a bőrönd méretű szövegszerkesztőt – tisztességes nevén a Rosytextet –, amit Rózsahegyi László, a Rolitron Rt. alapítója tervezett. Hozzá szegődött el segédüzletkötőnek Péter 1989-ben, és ugyanezen az óbudai telken, egy fabarakkban kezdte meg első munkáját. „Tizennyolc éven át minden évben egyéves fennmaradási engedélyt kaptunk az ingatlanra, lavórokkal volt telerakva az iroda, mert ha esett, bent is csöpögött a víz. De hát mindig volt fontosabb beruházás, mint egy cégközpont.” A mostani épületet csak 2009-ben húzták fel, a gyöngyösi gyár, több telephely és tizennyolc műveseállomás után.

Merthogy a Rolitronnak a méretes számítástechnikai berendezés mellett volt egy másik lába is: ágy melletti őrzőmonitorokat és művesegépeket fejlesztett. A devizaliberalizáció előtt utóbbiból az övék volt az egyetlen elérhető készülék Magyarországon. Azért, hogy a külföldről érdeklődőknek is mutogatni tudják a kezelési adatokat floppira rögzítő műszert, 1989-ben a Tétényi úton kialakítottak egy minta-műveseállomást. Lényegében ez lett az első magánegészségügyi létesítmény, Rózsahegyiék azt kérték az államtól a szolgáltatásért cserébe, hogy ugyanazt a finanszírozást megkapja az állomás, mint bármelyik állami intézmény.

Az egymillió lakosra vetített dializált betegek száma akkoriban Magyarországon volt a világon az egyik legalacsonyabb, kapacitás hiányában csak minden ötödik vesebeteget tudták megmenteni. Mivel szelektálni kellett, a 80-as évek végén az ötvenéves kor önmagában kontraindikáció volt. „Elkezdtük megkeresni a kórházakat, hogy átvesszük a betegek dialízises ellátását – mondja Péter –, és 91-ben már minden beteget el tudtunk látni. Azt vállaltuk, hogy amint kevés a kapacitás, új központot építünk.” A művesehálózat létrehozása talán a legnagyobb társadalmi felelősségvállalási projekt a B. Braunnál.

Akkoriban a német B. Braun családi cégtől vásároltak alkatrészeket, és amikor a Rolitron kettévált, az informatikai részből lett a Synergon, a művese- és őrzőmonitor-üzletágat pedig megvette a B. Braun. Péter akkori mentorával, Fabók Józseffel tartott. „Tizenkilenc évesen nem volt vesztenivalóm” – mondja. Ketten kezdték építgetni a vállalkozást, és ő időközben annyira megszerette a munkáját, hogy az egyetemet is mellette végezte el.

„Fizikailag itt, ugyanezen a ponton dolgozom harmincöt éve, pedig a monotontűrő képességem csekély. Eredetileg úszó voltam, de csak három hónapig bírtam. Addig már rengetegszer megszámoltam az összes csempét a medence alján, úgyhogy átálltam inkább vízilabdázni. Biztos, hogy innen is ezerszer kiszálltam volna már, ha végig ugyanaz lett volna a munkám, de szerencsére nem így volt.” Számítástechnikai segédüzletkötőből hamar műveseüzletág-vezetővé avanzsált, majd a gyártás és fejlesztés élére került, aztán a sales és a szolgáltatóközpont társügyvezetője is lett. Legalább féltucat jogi entitásnál dolgozott ugyanezen a helyrajzi számon azóta, hogy 1989. szeptember elsején besétált az első irodába.

Apa-fia program
A B. Braunnak hatvannégy országban van érdekeltsége, és mindezek között a németországi és az USA-beli mellett Magyarországon a legjelentősebb a jótékonysági tevékenysége, ami jelentős részben Péter érdeme. Évi több százmillió forintot költenek CSR-ra, főként amatőr sportok, oktatás és művészetek támogatására. Utóbbiban is az edukáció a leghangsúlyosabb: vásárokon, kiállításokon múzeumpedagógiai képzéseket finanszíroznak, például a Budapesti Kortárs Képzőművészeti Vásárra, illetve az Art Marketre hátrányos helyzetű régiókból hívtak el iskolás csoportokat. „A művészet megszerettetése gyerekkorban jó cél” – így az indoklás.

Péter műalkotások között nőtt fel, szüleivel rengeteget jártak múzeumba, és apai ágon komoly műgyűjtő is volt a családban. Ez a bizonyos távolabbi nagynéni jellemzően sötét hangulatú képeket halmozott fel, Rippl-Rónai Józseftől Rudnay Gyulán át Mednyánszky László alkotásaiig. „Amúgy is egy sötét, első emeleti lakásban lakott, így gyerekkoromban végképp kicsit félelmetesnek láttam azokat a portrékat. Persze másrészt izgalmasnak is.”

Péter Újlipótvárosban, a Rajk László (ma Pannónia) utcában élt szüleivel, és heti kétszeri apa-fia program volt elzarándokolni a körúti Bizományi Áruházba, ahol Péter édesapja szenvedélyesen vásárolta fel a régi apró patikaüvegcséket. Fiát inkább a képek izgatták már akkor is: „Mindig látens vonzódásom volt a festményekhez.” De gyűjteni csak jóval később, úgy húsz évvel ezelőtt kezdett.

Igyekszik különválasztani a magánszenvedélyből űzött műgyűjtést cége jótékonykodásától. „Amikor a CSR tevékenységünk művészeti részével foglalkozunk, akkor az, hogy nekem a műkedvelés a hobbim, és széles rálátásom van a képzőművészetre, biztosan segít, hogy minőségi ügyek mellé álljunk” – mondja.

Nem eladó
Az első képeket már nem tekinti a gyűjteménye részének, meg is vált tőlük. „Kezdetben felhalmozó voltam, Scheiber Hugó, Kádár Béla, Perlrott-Csaba Vilmos, Orbán Dezső, Iványi-Grünwald Béla – durván másfél évig klasszikusokat gyűjtöttem” – mondja. Hamar rájött, hogy nem ezekből szeretne gyűjteményt építeni, ha már arra nincs pénze, hogy Rippl-Rónaiból csúcsműveket vegyen.

Végül a háború utáni művészetek felé mozdult, és az első kép, amitől a gyűjteményét datálja, Balázs János A föld keletkezése című festménye volt. Később szisztematikusan elkezdett roma származású festőktől vásárolni, mások közt Péli Tamástól, Szentandrássy Istvántól, Balogh Balázs Andrástól. Ma is ez az egyik irány a kollekciója építésénél.

A másik a háború utáni francia absztrakt expresszionista vonal. Péter volt az egyik első gyűjtő, aki itthon vásárolt például Reigl Judit és Fiedler Ferenc alkotásaiból. Végül pedig van a gyűjteménynek egy figuratív része, Nyári István és Sándorfi István művei, illetve a csendesebbnek hívott világ, Váli Dezső és Király György képei. Az utóbbi egy-két évben pedig elkezdett fiataloktól vásárolni, köztük olyanoktól is, akik még nem is végeztek a Képzőművészeti Egyetemen. „Most az a játék foglalkoztat, hogyan tudom a gyűjteményben meglévő nagy nevek mellé illeszteni fiatalok alkotásait. A Budapest Contemporary vásáron is ilyen párosításokat mutattam be.”

A gyűjtemény nagy része ma raktárban van. Péter hamar eljutott abba a stádiumba, amikor már nemcsak azért gyűjtött, hogy szép tárgyakkal vegye körül magát. „Sándorfi István mesélte egyszer, hogy volt egy gazdag marokkói gyűjtője, aki minden képét megvette már állványról. Ez először nyilván iszonyú jó érzés lehetett, ám mivel a képek így azonnal egy raktárban kötöttek ki, több ezer másik alkotás mellett, a művész lényegében eltűnt, láthatósági szempontból ez nagyon ártott neki. Egy ponton rájöttem, hogy ugyanilyen kezdek lenni, és ezt nem akarom.”
Éppen ezért minden kiállításra szívesen odaadja a képeit. „Egy feltétellel – mondja. – Mivel komoly felelősségnek és megtiszteltetésnek veszem, hogy ezek az alkotások hozzám kerültek, harapok, ha nem vigyáznak rájuk.” És mindig megengedi, sőt sok más gyűjtővel ellentétben ragaszkodik hozzá, hogy kiírják a nevét mint kölcsönadóét. Szerinte fontos lenne ugyanis, hogy minél többen kezdjenek gyűjteni, hiszen a művészeknek nagy szükségük van az így szerzett támogatókra. Évi negyven–hatvan fiatal végez csak a budapesti Képzőn, esélyük nincs, hogy enélkül a pályán maradhassanak.

Azzal is segíteni szeretné a művészeket, hogy az Instára hetente kirak egy képet a Horn Collectionből. „Eleinte nehéz volt ennyire kijönni a fényre, de azt gondoltam, ez lesz a feloldozásom, amiért olyan mohón gyűjtöttem” – nevet. Több mint 61 ezer követője lett rövid idő alatt, és ma már az egész világban hirdeti is a gyűjteményét, szisztematikusan, különféle földrajzi csoportokban keringeti őket Indiától Ausztrálián át Kanadáig. No, nem azért, mert akár egytől is megválna közülük. Hiába kap rengeteg megkeresést, mindig azt válaszolja: nem eladó. De ha egy gyűjtőt az adott művész érdekli, összeköti őket. Így a fiatalokat is segíti, és közben nyilván a gyűjteménye ismertségét is növeli. „Azt szoktam mondani, hogy ez már nem win-win, hanem sokkal inkább win-win-win szituáció.”