Horkantok egyet a homokos parton, kinyitom a szemem, egy hal ugrik a vízben. Elmosolyodok. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a világ egyik tökéletes strandján strandoltunk, pedig a kertünk végétől volt öt perc sétára. Nem értünk rá. Valamikor az óriásteknősöket is meg kellett nézni, az ösvényeken futó rákokra is rá kellett csodálkozni, kókuszvizet kellett inni éppen felnyitott kókuszból, és friss kókuszt kellett enni. A napnyugtát is csak megnézzük az óceán közepéről, kettesben, kézen fogva, anélkül, hogy ember lenne a láthatáron. A szigetkörsétákat is nehéz volt abbahagyni, mert vagy ráják, vagy növekedésben lévő kicsi cápák úszkáltak az átlátszó vízben, de közben a horizontot is kémleltük, hátha látunk újra egy hatalmas teknősfejet. A házunkban is jó volt időt tölteni. Medence, baldachinos ágy, három zuhany: egy kint, egy bent, egy a szobányi fürdőszoba közepén, a kádban.
A Waldorf Astoria Platte magánszigetén jártunk, a Seychelle-szigeteken. A Hilton márkája a városi luxusszállodák után felső kategóriás luxusreszortok építésébe is belevágott. A döntés, hogy lesz ilyen, már tíz éve megszületett, az építkezést négy éve kezdték el, a nyitás 2024 elején volt. Most bevezetik a luxusra nyitott, illetve megfizetni képes közönségnek. Ez volt az én szerencsém is, illetve a miénk.
A sziget körül egy hatalmas zátony van, ez a repülőről jól látszik.
Idén tizenegy éve vagyok a magyar Forbes főszerkesztője, ez az első utazási meghívás, ahová elmegyek. A gyerekek kicsik voltak, a szabad idő kevés, és engem sem húzott annyira a vágy, hogy egyedül utazzak. Mindig volt kinek jó érzéssel átadni a meghívásokat a szerkesztőségben. 2024-re fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer már én is elmennék egy ilyen útra. Arra nem számítottam, hogy a világ egyik első számú luxusmárkája hív meg hat napra a trópusokra, ráadásul az e-mail szokatlan módon úgy fogalmazott, „partnerével együtt”. Hűha – küldtem tovább a feleségemnek, Zsuzsinak öt perccel később.*
