Grand Majestic Sichuan

Elégedetten nyugtázom, amikor a kedves séf, Theign Phan részletesen elmeséli, hogy mennyire téves sztereotípia a szecsuáni konyháról, hogy abban a csípős ízek dominálnak. Állítása szerint szó sincs nyelvleégetésről, órákig lángoló ajkakról, soha véget nem érő csuklásról, izzadásról, vörösödésről és sápadásról, hiszen ez az egyensúlyról, a bizsergésről, az alapanyagokról, a színekről szól.


Egy ponton túl nem tudtam tovább követni nagyívű gondolatmenetét, addigra már gyanútlanul bevettem a számba az első falatot, és szétrobbant a fejem, lebénult a nyelvem, elzsibbadt az agyam, lángolt az arcom. Közben igyekeztem megértően mosolyogva bólogatni. Na, meg kiérezni a finom egyensúlyt, amit a számban felrobbanó atombomba (állítólag) képvisel. Ha nem is sikerült teljesen, de „minek mentem oda”, vállalom érte a felelősséget. Vállaltam, és izzadtam is rendesen, ahogy azok teszik, akiknek fogalmuk sincs egyensúlyról, meg borzalmas, szégyellnivaló előítéletekről.


Aztán csak eljött az étkezésnek az a pontja, amikor a fogások sora egyszer csak összeállt valami egészen mássá. Ugyan az első tíz fogáshoz nagyjából annyi csilit használtak fel, mint a magyarországi csilifarm egész termése (ki számolja?), az első detonáció elmúltával végre kezdek más ízeket, sőt egyfajta eufóriát érezni.