Csöpög a kávé a karos eszpresszógépből. Sorban jönnek az új vendégek, inkább helyiek, de külföldiek is szép számmal. A belső tér egészen káprázatos: a századfordulós hirdetések, a mázas csempék, a mozaikok, a keleties, faragott fabetétek, az utolsó öntöttvas oszlop tetejéig kitalált részletek. Szinte csoda, hogy ez a sokat látott enteriőr ilyen épségben fennmaradt, miközben az ország története bőven tartogatott viharokat.

Bilbaóban, a Café Iruña bárpultjánál állok, és miközben a szorgalmasan dolgozó, fekete-fehérbe öltözött bárosok munkáját figyelem, elmosolyodom, hogy 1903 óta ugyanez történik a mindenkori kávégéppel. Legfeljebb a vendégek öltözéke változott, nem is keveset. 
Kint épp esik, ami nyáron sem ritka errefelé. Spanyolországról az ember az állandó hőségre és a nyári szárazságra asszociál, de ez itt Baszk­föld, és az időjárás kiszámíthatóan szeszélyes, az éghajlatot pedig az Atlanti-óceán közelsége határozza meg.

Bilbao óvárosát az El Camino zarándokai is érintik.

Bilbao általános hangulata a 90-es évek elején nem sokban különbözött egy gyárbezárás utáni kelet-magyarországi városétól. Persze az évszázados óvárosi falakat és a gasztronómiát akkor sem vehette el tőlük senki, de munkanélküliség, kilátástalanság és szeparatisták jellemezték az erősen ipari jellegű várost. Barcelona után ez az ország második legiparosodottabb régiója. Egy biztos, a cool és a turistamágnes kifejezések sokáig messziről elkerülték. 

Aztán megépült a Guggenheim Múzeum, és új korszakot nyitott. Az 1997-es nyitás után özönleni kezdtek a látogatók – az első három évben négymillióan keresték fel –, és a turizmus ma már jelentős szelet a város bevételeiben. A Guggenheim a világ más múzeumaihoz hasonlóan időközben átalakult szórakoztató intézménnyé, ahol találkozik a fél világ, nyugdíjas amerikai kamionsofőrök, holland tulipánkertészek, japán villamosmérnökök és olasz középiskolások. A tömeg semmiképp sem segíti az elmélyült figyelmet, de hagyjuk meg a muzeoelitizmust a hanyatló nyugat ópiumának.

A turistákat persze nemcsak Mark Rothko, Richard Serra, Yves Klein, Roy Lichtenstein, Andy Warhol, Gerhard Richter, Louise Bourgeois vagy Willem de Kooning művei és az ebből fakadó szelfilehetőségek vonzották, hanem a különös formájú, fémlemezekkel burkolt épület maga is attrakció. 

Jóllehet Frank O. Gehry amerikai építész nem sorolja magát a dekonstruktivisták közé, számítógépekkel tervezett, mindaddig szokatlan épülete feltűnést keltett a 90-es években, és erejéből, érvényességéből semmit sem veszített. A párizsi Centre Pompidou vagy a grazi Kunsthaus is alaposan felvirágoztatta egy-egy negyed képét, de az itteni múzeum tényleg az egész városra hatással volt. Bilbao és a Guggenheim neve elválaszthatatlanná lett.

Az épület hangulatához sokat hozzátesz az is, hogy teljesen körbejárható, és a múzeumlátogatást a sétányon pihenhetjük ki. A Nervión (Nerbioi) folyó mentén nem látunk autókat, mindkét oldalon széles sétányt építettek bicikliutakkal, zöld felületekkel és fagylaltosstandokkal. Nem véletlenül említi első helyen egy nemrég megjelent válogatásában a világ legjobb, könnyen besétálható városai között a The Economist. 

Ezen a sétányon célszerű megközelíteni az óvárost, a Casco Viejót is. A várost 1300. június 15-én alapította Don Diego López de Haro, Vizcaya grófja. Ekkoriban jött létre a középkorias városszerkezet, és hét híres utcája máig megmaradt. Az óváros egyik központja a katedrális, a másik a bárokkal és teraszokkal teli Plaza Nueva. Délután sem rossz, de este tényleg tetőfokára hág a hangulat.

A sétány végén a város híres vásárcsarnoka, a maga műfajában a világ legnagyobbja. A Mercado de La Riberát még akkor is érdemes bejárni, ha nem az apartman teakonyhájában akarjuk elkészíteni életünk első bacalao al pil piljét. Tényleg mindent kapni itt a zöldségektől a halakig és a szarvasgombáig, utóbbiból úgy kétezer euró egy kiló.

A piachoz hasonlóan látványos épület az Azkuna Zentroa. Ez nem más, mint egy kulturális központ auditóriummal, boltokkal, multiplex mozival, edzőtermekkel, úszómedencével, helyi dizájnerek showroomjaival és több étteremmel. Az épület maga a 20. század elején épült gabonatőzsdének, majd funkcióját vesztve az ezredforduló után tervezte át a francia Philippe Starck és Thibaut Mathieu.

A város túlsó felében van a város modern stadionja, az Athletic Bilbao otthona, a San Mamés. A klubot 1898-ban alapították, eddig nyolc bajnoki címet gyűjtött be, és a Real Madriddal meg az FC Barcelonával alkotja azt a hármast, amelyik sosem esett ki az első osztályból. Ez a csapat arról is híres, hogy néhány spanyol társával együtt nem sportvállalkozások, hanem sociók, mivel a tulajdonosai az egyesület tagjai, vagyis a szurkolók.

A piros-fehér mezben, fekete nadrágban felálló csapat klubja az úgynevezett cantera politikájáról nevezetes, aminek a célja, hogy csak baszk származású, de legalább itt nevelkedett játékosokat alkalmazzon. Az idei Eb-n berobbanó Nico Williams szép példa erre: kilencéves kora óta tartozik a klub kötelékeibe, és bár sok tehetős sztáregyüttes szeretné szép összegért magához csábítani, egyelőre maradt kedvenc klubjában.

Stabilabb az eurónál
Hogy lehet ennyire stabil, miközben tagadhatatlanul SUV – ezen gondolkoztam a városból kivezető keskeny, kanyargós hegyi utakon. A vadonatúj Audi Q6 e-tron bemutatójára jöttem a városba, és épp az egyik tesztautó kormánya mögött ülök. Szakújságíró kollégámmal kikapcsoljuk a sávtartó elektronikát, és lépésről lépésre merünk belemenni egy-egy, még az előzőnél is gyorsabb kanyarba – és az autó stabilabb az eurónál.

A vadonatúj szó szerint értendő, a kocsi a már kizárólag elektromos autókra kifejlesztett, úgynevezett PPE platformra épült. A padlólemezbe süllyesztett akkumulátorok miatt nagyon alacsonyan van a súlypontja, de a kocsi viszonylag nehéz, ez egészen jó páros kanyarvétel idején. 

A belépő modell listaára csaknem harmincmillió, míg az erősebb SQ6 majdnem negyvenmillió forintról indul, és felszereltségtől függően még feljebb tornászható.

Az ingolstadti mérnökök érezhetően büszkék az új modellre. Délelőtt, megérkezés után nem sokkal, már a repülőtéren sajtótájékoztatót tartanak, és azonnal megosztják velünk az autó legfontosabb technikai paramétereit. Tíz százalékkal kevesebb kilengés, húsz százalékkal pontosabb kormányzás, az első kerekeken 275 Newtonméter, a hátsó kerekeken 580 Newtonméter nyomaték. (Nem fizikus olvasóink kedvéért: ez sok.)

A kocsi másik büszkesége a 600 kilométernél is nagyobb hatótáv, amit az új platformnak, az aerodinamikai fejlesztéseknek és a hatékony visszatáplálásnak köszönhet.

A kocsi dizájnja egyébként tipikus SUV-dizájn, de mégis érezni, hogy a mindennapi használhatóság és funkcionalitás is fontos szerepet kapott a tervezéskor. A tengelytáv például viszonylag nagy, ami miatt kényelmesen lehet ki- és beszállni. A Q6 e-tron 4,77 méter hosszú, nem meglepő módon ezzel pont a Q4 és a Q8 között helyezkedik el. 

Kis túlzás, de mondhatnak szinte bármit hűtőrácsokról és fényszórókról, ha a végén úgyis mindenkit egyetlen bűvös adat érdekel: ez pedig a hatótáv. Ez a gyártó számításai szerint a quattrónál 625 kilométer, míg a másik modellnél akár 641 kilométer is lehet, ami még akkor is nagyon szép, ha tudjuk, hogy ehhez sok apró részlet – értsd: a sofőr vezetési stílusa, szélirány, hőmérséklet, légkondi – szerencsés együttállása kell. Ha ezt az elméleti maximumot nehéz is elérni, az ennél kicsit rosszabb adat miatt sem kell szégyenkezni.

Főleg ha a menetteljesítményt nézzük, merthogy a Q6 e-tron megy. Még a gyengébbik motorral szerelt verzió is közel négyszáz lóerős, az erősebb SQ6 pedig majdnem ötszáz, és széles mosolyt csal az arcokra a szerpentineken. A fenti hatótávot egyébként 94,9 kWh nettó kapacitású nikkel-mangán-kobalt akkumulátorral érik el, és különböző visszatöltési módokkal tornásszák fel a töltöttségét. Kényelmes megoldás, hogy mindkét oldalra került váltóáramú töltőcsatlakozó. Az akkumulátor 590 kilót nyom, és huszonegy perc alatt tölthető fel tízről nyolcvan százalékra. A Q6 motorja és hajtása Győrben készül.

Az akkumulátorok összeszerelésére Ingolstadtban új üzemet építettek. A bajorországi városban egyébként is komolyan veszik az elektromos átállást. Az első e-tront 2018-ban gyártották, azóta hatszázezer ilyen kocsit adtak el. Nem is titkolják, hogy mindez nekik is egy tanulási folyamat, hibákat küszöbölnek ki, és szakadatlanul fejlesztenek. És hat év alatt nagyon sokat fejlődött nemcsak az akkumulátortechnológia, hanem például az olyan kulcsfontosságú tényező is, mint az aerodinamika.

Utóbbi valahol logikus is, csak hogy egy példát említsünk: mivel nincs szükség a belsőégésű motorok bonyolult kipufogórendszerére, teljesen lapos a kocsi alja, ahol sokkal gyorsabban áramlik a levegő. A gyár célja, hogy 2027-re minden szegmensben kínáljon elektromos modellt, és – bár a Q6 bemutatója is sokat csúszott – a jelek szerint jó úton halad a cél felé.

Mit tud a baszk konyha?

Jót autóztunk a baszk hegyvidéken, majd a tengerpart mellett, hogy a nap végén megpillantsuk a Donostia feliratú táblát, vagy ahogy a világ gasztroőrült része jobban ismeri: San Sebastiant. És ha baszk konyha, akkor nem árt tisztában lennünk egy kifejezéssel, ez pedig a pintxo (ejtsd: pincsó), a baszkok válasza a spanyol tapasra.

Lehet szárított sonka, tőkehal, szardella, olívabogyó, spanyol omlett vagy épp töltött paprika, gyakran egy kis darab kenyérre tűzve. Nevét onnan kapta, hogy ezeket a falatokat rendszerint fogpiszkálóval fogják egybe. Bilbaóban úgy tartják, hogy a Calle Diputación bárjai (El Globo tavern, La Viña del Ensanche) a műfaj legjobbjai, de lényegében bárhol hozzájuthatunk, és a legvalószerűtlenebb helyen is lehet nagyon jó. 

Az egyik legnagyobb klasszikus, a Gilda nevű pintxo karrierje 1942-ben indult San Sebastianban, a Casa Vallés nevű bárban, de azóta szinte mindenhol megkóstolható. Nem kell hozzá más, mint guindilla paprika, manzanilla olívabogyó és cantabriai szardella, extra szűz olívaolajban. Egy falat tökéletesség, csodás aperitif.

A baszk konyhát sokan a világ élvonalába sorolják, talán azért, mert végtelenül sokszínű: éppúgy erős halban, mint hatalmas darab grillhúsokban, fűszerekben, füstös ízekben, hegyi sajtokban vagy friss zöldségekben. Ráadásul úgy, hogy a tányérok egyszerre tudnak végtelenül egyszerűek és komplexek lenni. Ha a rekordok nyelvére akarjuk lefordítani, elég, ha megjegyezzük, hogy a világelső Kiotó után San Sebastian következik, ha a városok népességét és a Michelin-csillagok arányát nézzük.

Az angulas – vagyis bébi angolna – igazi presztízsétel errefelé, ennek megfelelően elég drága is. Sokkal gyakrabban szerepel az étlapokon a tigres nevű előétellel, vagyis rántott kagylókkal, amihez gyakran szardellás paradicsomos szószt párosítanak.

Szinte minden étteremben kapható a bacalao al pil pil nevű étel. Nincs benne semmi bonyolult, a sózott tőkehalat olívaolajon sütik meg fokhagymával, csilivel és petrezselyemmel, és a hosszú készítési időnek köszönhetően a halból származó zselatin sűrű, krémes mártást képez a hal köré. Kötelező. Szintén sokfelé kapható a bacalao a la vizcaina. A sült tőkehalra choricero paprikából, lilahagymából, fokhagymából és paradicsomból készülő szószt öntenek. 

Ha már meguntad a halakat, ott van a pollo a la vasca, vagyis a baszk csirke. Kicsit lecsószerű alapra kerül, de a chorizónak köszönhetően kissé csípős. Nagy klasszikus a baszk sajttorta is, a leghíresebb a La Viña nevű bárban, San Sebastián óvárosában, amiért még távoli országokból is jönnek ide látogatók. Utóbbira inkább nem mondok semmit, de az tény, hogy a desszert receptje itt is végtelenül egyszerű, a külső kicsit karamellásra égett, belseje pudingosan lágy. A titok a kivételes minőségű, zsíros helyi krémsajt – termelőjét nem árulják el.

A borok közül talán a txakoli (ejtsd: csakóli) nevű fehéret érdemes kiemelni, friss, savas, sokszor enyhén sós, kicsit szénsavas, de mindenképp gyümölcsös, és jól passzol a pintxók mellé. Végül ott a – szénsavmentes – cider, amit a legtöbben Nagy-Britanniával vagy még inkább Normandiával azonosítanak, pedig itt is egyfajta nemzeti italnak számít.