Emlékeim a körzeti gyerekorvosi rendelő folyosójáról az émelyítő klórszag mellett a fényesre suvickolt fehér csempe, fehérre meszelt falak, recsegős műanyag és faszékek kombinációjából állt, ahol illett pisszenés nélkül várni a sorunkra. A csendet csak a neoncsövek zümmögése, a folyosón várakozók hurutos köhögése és a rendelőből kiszűrődő, sporadikus sírás törte meg. A felnőtt orvosi rendelőtől néhány Disney-matrica különböztette meg, talán egy beteg gyerek hozzátartozója, talán egy lelkesebb gyermekorvos ragasztott őket a csempére.

Novák Hunor Kroki nevű rendelője szöges ellentéte mindennek. Nem fehér köpenyben, hanem mesefigurás orvosi ruhában ül az asztalánál, vele szemben a falnál egy képzeletbeli zsúr kellékei, játszószőnyeg, sátor. A háta mögötti szekrényen pihenő defibrillátor azonban jelzi, hogy a vidám atmoszféra ellenére nem tréfa, ami itt történik. „Nincs a minimumfeltételek között – mondja –, hogy legyen ilyen egy gyerekorvosi rendelőben, de én nem szeretném, hogy ha valamiért egyszer szükségünk lenne rá, ezen múljon bármi.”

Családjában nem ő az egyetlen, aki a gyógyító pályát választotta. Édesanyja gyermekorvos, négy testvére közül egy szintén orvosnak állt, noha szülei ilyen elvárást sosem támasztottak. „Mondjuk nem sok gyerek van, aki háromévesen a székletgyűjtő tartály dobozát használja kvázi legónak” – meséli nevetve, amit neki is már csak utólag meséltek el gyerekkoráról.
A gimnáziumban kiderült, hogy fogékony a reáltárgyak iránt. „Végül a családom győzött meg, hogy az orvosival több ajtó nyílhat ki, nemcsak orvos, hanem kutató vagy oktató is lehetek.”
Tapasztalatai a hazai orvosképzésről vegyesek. Nem szerette a felesleges magolást, nehezen tűrte az orvoslét sokszor feudális viszonyait is, sőt az orvostanhallgatók szándékos megalázásából is kijutott neki. „Az egyik belgyógyászati vizsgám úgy indult, hogy a főorvos megnézte az indexemet. Mivel látta, hogy néhány nappal előtte egy könnyebb tárgyból vizsgáztam, gúnyosan közölte: az azóta eltelt idő alatt nem lehet a belgyógyászatvizsgára jól felkészülni. Végig rosszindulatúan leckéztetett. Egy kórteremben kellett megvizsgálni egy beteget, és miután egy kérdésre nem tudtam a választ, pofonra lendítette a kezét, majd pár centire megállította az arcom előtt. Mindezt a beteg előtt, én pedig lefagytam a megalázó helyzetben.”