Semmit sem szabad középszerűen csinálni” – mondja Janikovszky János, miután elmeséli, hogyan találta meg Ermenegildo Zegna nevű luxusüzletének első vezetőjét. „Egyszer vettem egy inget egy apró, Váci utcai boltban, és annyira elvarázsolt a fiatalember, ahogy kiszolgált. Pár év múlva átcsábítottam a Zegnába.”

Jánosnak még a 90-es években, egy távol-keleti outletben került a kezébe egy olasz öltöny. „Zsebre tettem benne a kezemet, és úgy éreztem magam, mint még soha.” Innentől kezdve bármerre járt, kereste a Zegna üzleteket. Aztán rájött, hogy Európában csak Pozsonyt és Budapestet kerülte el ez a márka, írt hát egy levelet az észak-olaszországi Triveróban 1910-ben megalapított családi vállalkozásnak, hogy szeretne nyitni egy boltot.

A Zegna lett az első luxusüzlet az Andrássyn a 2000-es évek közepén. Amikor hat évvel később lejárt a bérleti szerződés, és az ingatlan tulajdonosa, Scheer Sándor nem adta el a helyiséget Jánosnak, néhány épülettel odébb költöztette a boltot. „Think big” – mondja, hogy ebben hisz, és az új portálra, az eredeti boltívek visszaállítására ismét milliókat költött, hogy a bolt olyan legyen, amilyennek megálmodta. „Idén lesz teljesen az enyém az ingatlan, eddig a banké volt” – nevet. És azóta sem nagyon visel mást, csak Zegna ruhadarabokat.

Janikovszky János nevét mégis a legtöbben a Móra Kiadóról ismerik. A gyerekkönyvkiadó évtizedeken át állami vállalat volt, mígnem a 90-es évek elején kitört könyvszakmai krízisben – amikor a könyvkereskedők sorra bedőltek – elvesztette piacát. Ott dolgozott Janikovszky Éva is, János nem is tagadja, miatta jött haza Németországból 1995-ben, a Móra privatizációjakor. Nem nyereségvágyból, hanem féltékenységből vette meg a céget, több ütemben növelve részesedését. „Nem akartam, hogy édesanyám negyvenéves munkahelye rövid távú profitszerzés áldozatává váljon.”

Amikor az első néhány százalékot megszerezte, az volt a dolga, hogy konszolidálja a Móra több tízmilliós nyomdai adósságát. Akkoriban a csapatban senkinek sem volt olyan üzleti érzéke és tárgyalókészsége, mint neki több mint tíz év nyugat-európai munkatapasztalat után. János ugyanis a 80-as évek közepétől Németországban megtanulta, hogyan kereskedik egy nyugat-európai. Korosztályának akkor a töredéke beszélt idegen nyelveket, ő angolul és németül is tárgyalóképes volt. „Hatalmas szabadság volt, hogy önállóan eldönthettem, mit veszek meg, és kinek adom el.”

1983-ban ment ki, hogy a Videoton düsseldorfi irodáját vezesse, és hogy kint eladja a magyarországi számítástechnikai gyár perifériaegységeit, magyarul display-termináljait és nyomtatóit. Később pedig a saját németországi vállalkozásában kereskedett. „Imádtam adni-venni, kereskedni. Nem voltam elég jó villamosmérnök, aminek tanultam, fel sem merült bennem, hogy az eredeti szakmámban alapítsak céget. Viszont mérnök-üzletkötőként jobban értettem a műszakiságot, mintha csak a külker főiskoláról jöttem volna ki.”

Ő hozta be például először Magyarországra a japán Kanda telefonokat, és a Matávtól megszerezte az engedélyt a márka telefonközpontjainak forgalmazására. „Elkezdtem Tokióban tárgyalni a Kandával, aztán megkerestem egy szingapúri kereskedelmi céget, hogy adjon nekem százezer dollár hitelkeretet, hogy behozhassam a telefonokat. Akkora felszabadulás volt, hogy megbízhatónak tartottak, hogy azt éreztem, hirtelen tízszeres mennyiségű oxigént kapok – mondja. – A Kanda egyébként előbb bejött, mint a Panasonic vagy az Ericsson, és Antall József miniszterelnök is ezen telefonált.”

Körbejárjuk az irodákat, és még egy ilyen telefonközpont is megvan a szerverszobában. János azt mondja, a másik cégénél (a baba- és strandcikkek kereskedésével foglalkozó Babycare-nél) is a Kanda készülékeket használják.

A keleti nyitás politikájához igazodva
János nagyjából tizenöt év alatt visszaszerzett a Mórának olyan kincseket, mint például Fazekas Anna, Szabó Magda, Kormos István, Szabó Lőrinc, Fekete István, Szepes Mária, Gazdag Erzsi és Lázár Ervin könyveinek kiadási joga. Ezeken a meséken generációk nőttek fel, és ugyan a szocializmusban még sok tízezres példányszámokban fogytak el – „olyan számok voltak, amikben a Lenin-összes sem jelent meg” –, ma évente néhány ezret adnak el egy-egy klasszikus gyerekkönyvből. „De még ez is sokkal jobb, mint a szépirodalmi átlag, és a Móra nagy értéke, hogy az utánnyomások száma nagyságrendileg annyi, mint az új címeké.”

Az idén éppen hetvenöt éves Móra ma a több mint kétmilliárdos árbevételével az egyik legnagyobb független kiadó, a gyerekkönyvekben pedig piacvezető. János éppen lapzártakor tölti be a hetvenet, az irodájában gyakorol az ünneplésre: vett egy elektronikus zongorát, megtanul három-négy zeneszámot, és azt fogja előadni a kollégáknak a Jókai utcai irodaház félemeleti büféjében.

„Nem kell az embernek azt hinni, hogy mindenhez ő ért a legjobban” – mondja arról, hogy bár ma is bejár heti négy napot dolgozni, megbízható, önjáró csapatot épített maga köré. Csak abba szól bele, amiről megkérdezik, meg abba, amit a szívügyének tart. Ilyen volt például az – „a keleti nyitás politikájához igazodva” –, hogy elkezdte kiadni a Janikovszky Éva-mesekönyveket kínaiul. „Ha már él itt vagy százezer kínai, miért ne lehetne egy magyar író könyveit az ő nyelvükön megjelentetni? Ebben is úttörők vagyunk.”

Arra is jó üzleti érzékkel jött rá, hogy érdemes a legkisebbeket is megcélozni könyvekkel, úgyis minden szülő azt akarja mostanság, hogy a gyereke minél előbb mindent tudjon. Így van már a Móra portfóliójában pancsolókönyv, textilkönyv és fekete-fehér képeskönyv a kisbabáknak, akik még nem látnak színeket. „Alkalmazkodni kell a trendhez, hogy a gyerekek egyre hosszabban nézik a képeket, viszont kevesebbet olvasnak. Ezért olyan könyveket készítünk, amikben kevesebb a szöveg, miközben masszívabbak a vizuális részek.”

János azt mondja, nála minden intuíció alapján működik, az egyik kedvenc mondása, hogy a tett halála az okoskodás. Nem az a típusú üzletember, aki több tucat oldalon mérlegeli a kockázatokat, és Excel-táblában kalkulálgatja, hogy mibe érdemes belevágni. „Igazi Macher vagyok, aki nem akar belehalni a túlgondolásba és a tökölésbe, hanem jól körbenéz, hogy a világban mi megy jól, és belevág.” A Zegnáról is sokan le akarták beszélni azzal, hogy a magyarok úgysem vesznek luxusruhákat itthon, de ő makacsul bízott benne, hogy ha lesz üzlet, egy részük igenis vesz majd, másrészt meg, ahogy a magyarok kint vásárolnak, úgy az ideutazó külföldiek meg itt fognak. És bejött.

Okostelefonja nincs, nem is lesz, és appokra sem vágyik. „Van négy gyerekem, egy unokám, ez épp elég teendőt ad. Ha lenne okostelefonom, napi huszonnégy órában nézegethetném a videókat, fotókat, és azonnal reagálnom kellene rájuk, állandóan online lenni. Én erre képtelen vagyok, ahogy arra is, hogy mindenhez jelszót vagy alkalmazást használjak. Ezek nélkül lassan vécére sem lehet menni” – morog, persze közben mosolyog. „Úgysem maradok le semmi fontosról, legfeljebb öt perccel később tudom meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború. Mert azonnal bejön valaki az irodámba, és elmondja.”

MI JUT ESZÉBE RÓLA?
Háború:
A magyar fasiszták által blitzschnell összeszedett és elhurcolt hatszázezer magyar zsidó.
MUNKAIDŐ:
Vállalkozóként ilyen nincs, a dolgunkat a lehető legjobban el kell végezni, bármikor, bármi legyen az.
Énmárka:
Én mint márka? Több fejenállás, megérzés, kitartás, sokszínű tevékenység, rugalmas váltás, bátor megújulás, kreativitás.
Siker:
Mások sikerét ne tekintsd sértésnek!
Pénz:
Money makes the world go wrong.
Verseny:
Nem szeretem se csinálni, se nézni. Idegesít a csupa izmozás, az izzadtságszag.
Karrier:
Harmincöt éve a magam ura vagyok, nincs főnököm, csak óriási felelősségem és szerencsém.
Adakozás:
Akinek van miből, kötelező. Jót tenni lelki békénk záloga is.
Jó élet:
Kevesek kiváltsága.
Vakuemlék:
1978. február 5. vasárnap reggel 8 óra: apu áll a liftben, fogja a hasát, én szemben vele a lakásajtóban, nemrég ébredtem. „Szervusz, kisfiam” – mondta, amikor meglátott. Nem tudtam, hogy örökre köszönt el.