„Ha egy mai gyereket beletennénk a szüleik vagy a nagyszüleik gyerekkori családjába, biztosan problémásnak számítana idegrendszerileg bizonytalan működése miatt” – mondja Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus. Évtizedek óta foglalkozik eltérő idegrendszeri fejlődésű gyermekekkel, azt mondja, az atipikus fejlődés oka elsősorban a környezetszennyezés – és ezt már számos kutatás bebizonyította. Például az, hogy a mikroműanyagokkal már az anyaméhben találkozik egy magzat, vagy itt vannak a bélflóra változásai, a vírusok idegrendszeri hatása, no, meg a technológiai fejlődés.

Gyarmathy Éva szerint természetes, hogy korábban más volt a nevelési stílus, mert más volt az információs közeg is. Alapvető biológiánk, fiziológiánk és lelkünk összeköti a generációkat, mert érzelmi szinten az ember semmit sem változott, csak már más környezetben nevelkedik. Bár egy mai gyerek érzékenyebb idegrendszerrel születik, de a működési mód, az érzelmi hajtóerők nem változtak.

Abban, ahogyan a gyerekek magukat látják, nagy szerepe van a „családi tükörnek”. Ez azonban most hirtelen homályos lett, akkorát változott a világ. A szakember szerint az sem jó, ha „velem is ez volt, mégis ember lettem” felkiáltással semmin sem akarunk változtatni, de az sem, ha minden korábbi módszert eldobunk.

Összecsapják a kezüket, és csodálkoznak
Amikor a mai nagyszülők az 1950-es, 1960-as években gyerekek voltak, egy egyre jobb, felívelő világot éltek meg, még azzal együtt is, hogy szüleiktől magukkal hozhatták a háborús szorongásokat. Az ő gyermekkorukban kinyílt a világ, de ez a változás még emberléptékű volt, megmaradt a kontroll érzése. „Évmilliókon át azt tanultuk, hogy a szülő tudja a tutit, biztos értékrendet ad. A szülők is magabiztosak voltak abban, hogyan működik a világ.”

Ez volt az utolsó korosztály, akiknél ez teljesült. Viszonylag átláthatók voltak az információk, a rádió és a televízió még épp csak kezdett elterjedni. Az 50-es, 60-as évek gyerekei teljesen a szüleikre szorultak az információszerzésben: kellett, aki felolvas nekik, sokhelyütt a rádiót is engedéllyel kapcsolták be. Vizuális információt elsősorban a családjukban, környezetükben kaptak a gyerekek, az információszerzés konkrét és helyhez kötött volt.

A televízió elterjedésével a gyerekek tulajdonképpen kontrollt nyertek a világon, mert onnan kaptak vizuális információt, de közben elveszítették a szülői kontrollt. A 60-as, 70-es évek hippimozgalmában felnövő későbbi szülők már azt élték meg, hogy egy csomó mindent tudnak, amit a szüleik nem, sőt, a világra ugyancsak rácsodálkozó szüleik nélkül is tudnak információt szerezni. „A generációk távolodni kezdtek egymástól abban a tekintetben, hogy hogyan látják a szerepüket a világban, mekkora a hatókörük, mennyire tudnak megoldani helyzeteket.”
Bár a szülők biztosak voltak benne, hogy a gyerekek javára válik a korlátlan szabadság, Éva szerint ez nem volt helyes elgondolás, mert kontrollra, mettől­-meddigre mindenképp szükség van. „Felneveltek egy nagyon szorongó nemzedéket, akik nem kapták meg a szabályokat, a biztos hátteret. A felnőttek alól kicsúszott a talaj, de emiatt a gyerekek alól is” – mondja a 70-es, 80-as években felnőtt nemzedékről.

A mai szülőkre is igaz, hogy rég nem érvényes, amit gyerekkorukban tanultak, és emiatt szülői szerepükben is elbizonytalanodtak. Sőt: már a gyerek dirigál a felnőtteknek, fordított alá-fölé rendelés jött létre. „Ez a gyereknek és a szülőnek is vészhelyzet, az egész családra kihat.” Részben az az oka, hogy a változásokat, a digitális eszközöket gyorsabban kezeli a nyitott gyermeki, mint a felnőtt agy.

„Ez nem intelligencia kérdése. Nem butábbak vagy okosabbak a mai gyerekek. Egyszerűen arra van kitalálva az agyuk, hogy alkalmazkodjon a környezethez.” A nagyszülők meg csak összecsapják a kezüket, és csodálkoznak, hogy milyen zseni a gyerek. Pedig ez ugyanolyan, mint az, hogy a korábbi generációk meg fel tudták venni a telefont, vagy be tudták kapcsolni a rádiót.
Továbbra is a szülő feladata a biztonság megadása, ezt pedig a szabályok, az értékek biztosítják. „Ez az, amiben megingott a felnőtt társadalom” – mondja Éva. Az internet lenullázta azt a lehetőséget, hogy visszavegyük a kontrollt, mert ott bármit megtehet a gyerek, és nem tudjuk ellenőrizni. Persze mindig voltak családok, ahol megtartották és megfelelően közvetítették az értékeket, de alapvetően nem ez a trend.

Piros, sárga, zöld
A mai szülők megnézik a könyveket, a netet, a közösségi oldalakat, mindent, ahonnan a megvilágosodást remélik a neveléssel kapcsolatban. „Pedig a gyerekben van a megoldás. Az értő odafigyelés elárulja, hogy mire van szüksége.” Idegrendszeri fejlettségtől függően van, akinek több kontroll kell, van, akinek több szabadság. Fontos a partneri kapcsolat, hogy „megegyezünk”, mert ez a demokratikus nevelés alapja.

A szabályokban találkozhat szülő és gyerek, sőt a gyerekek kérik is a szabályokat. Így is lehet a rendszerben szabadság, ami „zöld”, és mindegy hogyan lesz. A „pirosból” nem engedünk, a „sárgában” meg megegyezünk. Ezek egyensúlyát nagyon nehéz kialakítani, mert évmilliókig csak az aszimmetrikus kommunikáció és társas helyzetek voltak. Az új partneri kapcsolatra azért van szükség, mert időközben az információs tér is mindenkié lett.

A generációk egymásra szorulnak abban, hogy mindenki tud valamit. „Azért kellene partneri kapcsolat, hogy ezt a tudást összerakjuk.” Digitális eszközt hároméves korig nem szabad a gyerekeknek adni, mert az idegrendszer fejlődése miatt ez az első időszak a valódi tapasztalatoké, mondja határozottan. És épp itt mutatkozik meg a nagyszülők fontossága: ők még emlékeznek a csip-csip csókára, a bújócskára, a régi mondókákra, dalokra, és ezek amellett, hogy hagyjuk a kisgyereket szabadon felfedezni a világot, ugyanolyan fontosak.

„Ha nincs kütyü, hirtelen nagyon érdekes lesz a világ. Elmennek a nagyszülőkkel gombászni, kirándulni, sétálni.” A gyerekek rácsodálkoznának a világra, de nincs, aki megismertesse velük, mert sokszor a velük lévő szülő is a telefont nyomkodja séta közben. „Amikor rácsodálkoznak a világra, akkor kell ott lennünk.” Minden szülő elfoglalt, a nagyszülők jobban a gyerekhez tudnak lassulni, gyakran türelmesebben elvannak a még szintén lassú kisgyerekkel.
Hároméves kor után a gyerek a felnőttekkel együtt használhatja a digitális eszközöket. Nem lehet a gyerekeket elzárni tőlük, mert ebben a világban fognak élni. A digitális világ felfedezésében ismét a nagyszülőkkel kerülnek közös platformra, egyszerűen azért, mert az idősebbek is rácsodálkoznak a kütyükre. Ez a picivel lassabb, rácsodálkozós tempó az óvodás, kisiskolás gyermekeknek is megfelel, ekkor már lehet közösen játszani fejlesztő játékokat.
Gyarmathy Éva nyolcéves korig semmiféle önálló kütyühasználatot nem javasol, mert addig „szívd fel, begyem!” üzemmódban működik a gyerek. Rendkívül fogékony, kialakul a figyelem, és nyolc–kilenc éves korra fejeződik be az első teljes agyi érés. Vagyis az agy abból fog választani, amit addig összeszedett. „Ha addig mást nem szedett össze, csak a kütyüt, nehéz lesz másra ráállítani.” Nem fogja érdekelni a gyereket, hogy felmásszon egy bordásfalra, ha online hegyeket mászik meg a másodperc törtrésze alatt.

„Mindig azt mondom, hogy a gyerek szobájának olyannak kellene lennie, mint a majomketrecnek.” Hintázás, mászás, kúszás, gurulás, mindenre legyen lehetőség. Nyolcéves kortól viszont fontos, hogy egyre több programot ismerjen, tudjon az interneten információt keresni. Míg régen az volt a „szentírás”, amit anya és apa mondott, most nincs egyszerű dolguk a szülőknek: a 21. századi technológia kulcskérdése az lesz, hogy lehet-e megbízható információt szerezni, valamint, hogy miben, kiben lehet megbízni. Ezt is meg kell tanítani a családban a gyerekeknek.

Bízz és ellenőrizz!
„A kritikai gondolkodásnak is az a lényege, hogy mindenkit hallgass meg, de senkire se hallgass.” Éva úgy látja, a szülőknek azt kell közvetíteniük a gyereknek, hogy ők a legjobbat akarják, de ők is hibázhatnak. Túl kell lépni a tévedhetetlenség mítoszán, a hibákat inkább barátainknak kell tekintenünk az iskolában és otthon is. Senki sem attól lesz rossz pedagógus, buta szülő vagy buta gyerek, ha hibázik. „Ha ellenőrzöm a másikat, az olyan, mintha nem bíznék benne, de ez nem így van. Bízz és ellenőrizz.”

Donald Winnicott brit gyermekpszichiáter megalapozta az elég jó szülő fogalmát, és ez ma is áll: elég jó szülőnek kell lenni, elég nagy biztonságot kell adni a gyerekeknek, de nem lehet teljeset. Az elég jó a döntésekre is igaz, mivel a következő generációk problémája a fomo, vagyis a fear of missing out, az attól való félelem, hogy kimaradnak valamiből, annyira sok a lehetőség. Ezt a szülőnek magában kell elrendeznie, és elég jó döntést hozni, mert a gyerekek is ahhoz fognak igazodni.

Ha a szülő elfogadja a maga bizonytalanságát, azt, hogy nem tudhat mindent jól, és nem tehet mindig mindent jól, de odafigyel a gyerekre, és elfogadja őt is tökéletlennek a piros-sárga-zöld szabály betartása mellett, „akkor olyan nagy baj egy ilyen partneri kapcsolatban nem lehet. És a legfontosabbat adjuk a gyereknek: tanulja meg a bizonytalanság elviselését.”

A civilizáció közvetítésének legfontosabb alapköve továbbra is a család maradt, és ebben mindegyik generáció érdekelt. Tizenkét éves korig kell nagyon sokat belefektetni a gyerekekbe, utána úgysem hagyják, de az addigi, sőt az azutáni munka is megtérül, be fog érni. A legrosszabb bébiszitter a kütyü, mert nem segíti a gyereket fejlődésében, hanem „ráakasztja egy fogasra, és a gyerek egész életében azon fog lógni”. A kütyünél még egy jól képzett mesterséges intelligenciával felszerelt robot is jobb. A legjobb persze a szülői vagy nagyszülői odafordulás és figyelem, mert a generációk közt sokkal több olyasmi van, ami összeköt, mint ami elválaszt. Csak nem mindig látszik.