Egy összeomlás-kutató mennyire van felkészülve? Van vészhelyzeti készleted, és ha igen, mi van benne?
Eszembe jut az a csodálatos magyar mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Ennek sok tekintetben szép példája vagyok. Az utóbbi öt évben, amióta ezzel foglalkozom, a felkészülés nekem egészen a legutóbbi időkig elsősorban mentális felkészülés volt. Mert igazán azt szeretnénk elkerülni a jövő nem várt, mélyebb összeomlási fázist jelentő helyzeteiben, hogy az emberek pánikba essenek. Hiszen a pánikba eső tömegek keltik a káoszt, és az minél inkább kibontakozik, annál biztosabban vezethet el egy nem kívánt társadalmi és kulturális összeomlásig.

Tehát valójában ez a missziónk egyik célja: ismeretterjesztéssel enyhíteni a megrázkódtatást. De nem vitatom, hogy legyen az ember bármennyire is harcedzett lelkileg, ezt a tudást nem tudja megenni, tehát valamiféle vészhelyzeti tartalék felhalmozása adott esetben szükséges és hasznos lehet. Ennek kulcsa azonban az igény és a szükséglet közötti különbségben van.

Egy gyereknek meglehetősen kevés dologra van szüksége ahhoz, hogy boldogan nőjön fel; legyen mit ennie, innia, legyen hol aludnia – ezen a biztonságot is értem –, és hogy szeressék. És nem gondolom, hogy bárki emberfiának ennél többre van szüksége: víz, élelmiszer, biztonság, közösség. A kibontakozó polikrízis viszont éppen arról szól, hogy ezek az alapvető szükségletek sem lesznek mindig adottak – már a mi életünkben sem. Éppen ezért jelentős a fizikai felkészülés, hívhatjuk vészhelyzeti tartalékképzésnek is.

De azt tudjuk, hogy ilyen ismeretekre szükségünk lesz?
Ha abból indulunk ki, hogy a környezeti erőforrások túlhasználatából fakadó adataink alapján az előttünk álló időszak – rendszerszinten – évről évre rosszabb lesz, akkor ez a tudás elengedhetetlen. Az ENSZ 2023-as jelentése szerint az éghajlatváltozás már önmagában is olyan hatásokkal jár, hogy az életünk akár a felismerhetetlenségig is megváltozhat a következő három évtizedben. Ehhez nem kell globális világ­égést vizionálni, ma is látunk az addigi adottságokat – energia, víz, élelem – elérhetetlenné tevő szélsőséges természeti csapásokat vagy fegyveres konfliktusokat. És bár a mélyalkalmazkodást gyakran összemossák a prepper mozgalommal, a mi döntéseink hátterében más áll.

A kiindulás, azaz hogy a mai léthelyzetünkben és életformánkban belátható idő alatt törés következik be, ugyanaz, nem?
Ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Míg a mélyalkalmazkodás inkább arra figyel, hogy mentálisan képesek legyünk feldolgozni értelmileg és érzelmileg is a környezeti összeomlást, addig a prepperek – bár sokat kacagtak rajtuk az elmúlt évtizedekben – komoly gyakorlati tudást halmoztak föl. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy akinek van otthon egy tonna konzerve, annak minden körülmények között garantált a túlélése. Ahogy azt sem, hogy a felkészülés az örök élet plusz egy napot adja bárkinek.

Arról van szó, hogy egy olyan krízishelyzetben, amiben belátható ideig – napokig vagy hetekig – nem jutunk az alapvető szükségleti cikkekhez, ideiglenesen fenn tudjuk tartani a magunk vagy szeretteink életét, biztonságos körülmények között. Így, ami engem illet – eredeti kérdésedre válaszolva –, a legutóbbi időkben elkezdtem figyelni rá, mit tudok tenni a magam, illetve családom élelmiszer- és a vízellátásért.

Sok interjúban mondtad már el: tévhit, hogy Magyarország víznagyhatalom.
Az ivóvízválság nem fog a nemzetek között válogatni, ráadásul egyáltalán nem csak arról van szó, hogy lesz-e mit innunk. Az ENSZ jelentése szerint 2030-ra a globális vízigény negyven százalékkal fogja meghaladni az elérhető édesvízkészleteket. Ez annyira megdöbbentő, hogy érdemes újra meg újra kimondani: öt év múlva negyven százalékkal több édesvízre lesz szüksége az emberiségnek, mint amennyihez hozzáfér.

A Világbank jelentése szerint pedig 2025-re, azaz már idén a világ lakosságának nagyjából fele hosszabb-rövidebb ideig vízhiányos területeken fog élni. Ez az úgynevezett nulladik nap, ami ma már egyre több nagyvárost fenyeget, öt-, tíz-, tizenötmilliós városokat.

Mert ha nincs víz, enni sem lesz mit.
Ebből következik az élelmiszerhiány is, hogy a tömeges elvándorlást ne is említsem. Ráadásul meggyőződésem, hogy egy élelmezési világválság bármelyik évben bekövetkezhet, hiszen az emberiség által bevitt kalória több mint hatvan százaléka csupán három növényből származik: búza, kukorica, rizs. Ezeknek több mint kilencven százalékát mindössze négy-öt nagy termőrégióban állítják elő. Ha közülük csak kettőt, hármat egyszerre sújt annyira szélsőséges időjárás, ami tönkreteszi a termést, az azonnal éhínséget hoz a Földön. Ennek az esélye az előttünk álló öt–tizenöt évben nemhogy megvan, hanem adott esetben akár többször is megtörténhet.

Amikor már vészhelyzeti felkészülésről beszélünk, az azért is fontos, mert a tudatosítás után az aktivitás egyfajta pszichés biztonságérzetet ad?
Sőt, önmagában már az is stresszoldó lehet, ha csak foglalkozunk a gondolattal, hogy vész esetén ezt vagy azt, így vagy úgy csináljuk. A valóság megismerése, a tények befogadása és értelmezése, azaz a természeti és azzal a társadalmi rendszerek összeomlásának lehetősége akár súlyos mentális törést is okozhat. A mélyalkalmazkodás célja az, hogy ennek a megrázkódtatásnak a mélységét, a majdani pofon váratlanságának következményeit enyhítsük. Mert minél inkább megvan a pszichés egyensúly, annál kevésbé valószínű a kétségbeesés és az, hogy tömeges jelleget ölt a káosz, amiben az emberek egymásnak esnek.

De azt az illúziót se tápláljuk, hogy valaki majd békésen ül otthon, és végignézi, ahogy a gyereke éhen hal. Az emberek nyilvánvalóan el fognak indulni, megpróbálják megszerezni azt, amire szükségük lesz a túléléshez, és bizony a szomszédba fognak először benézni, főleg ha úgy gondolják, hogy ott van mit keresniük. Ezért a mélyalkalmazkodás fontos célkitűzése a mikro- és kisközösségek, az együttműködés erősítése is. Mert a valódi, működő kisközösségekben a konfrontációt felválthatja a kooperáció.

Generációs felelősségünk, hogy felkészítsük a gyerekeinket, hogy nem mindig lesz áram, internet, netán víz vagy élelmiszer?
Az erőforrások túlhasználata és kimerülése már önmagában ellehetetleníti az ipari civilizáció általunk megszokott működését. A Seneca-görbe a komplex rendszerek kialakulását, működését írja le. Minden komplex rendszerben – ökoszisztéma, társadalom, civilizáció – közös, hogy kialakulása viszonylag hosszú, idő- és energiaigényes folyamat. Ám amikor a rendszer eléri növekedésének határait, és túlhasználja erőforrásait, a felívelő periódushoz képest hanyatlása és összeomlása viszonylag rövid és gyors.

Így érthető, hogy ha valaki ezen a felívelő ágon születik és hal meg, mindennél természetesebb neki, hogy a gyerekeire jobb élet vár, mint az övé volt. A hanyatlás szakaszában ennek az ellentéte lesz igaz: általánosan elfogadottá válik, hogy a szülők teljesebb életet élhettek, mint az utódaik fognak.

Ezért a mai gyerekek és fiatalok egyfajta „átmeneti generációként” a legtöbb nélkülözést, adott esetben lemondást vagy szenvedést lesznek kénytelenek megélni. Erre pedig mentálisan és fizikailag is kötelességünk felkészíteni őket, hiszen a cél nem lehet más, mint elősegíteni, hogy az alapvetően megváltozó körülmények között is emberhez méltó életet tudjanak élni.

Ez brutális lelki törés lehet a technológia generációinak.
Igen, ez a folyamat kiemelten súlyos következményekkel járhat majd azoknál a korosztályoknál, akiknél már lényegében pszichés függőséget okozott a gépek világa. Képzeljük el, hogy egyszer csak kihull a kezükből minden eszközük, és ezzel mindaz, amit addig mindennél természetesebbnek gondoltak. Ezek a kütyük ma már olyanok nekik, mint az oxigén, miközben előfordulhat, hogy egy energiaválság eredményeképpen csak az offline életismereteik szolgálhatják majd a túlélésüket. Mit tesznek majd, ha nem lesz internet?

Ha az összeomlás elkerülhetetlen, honnan tudjuk, hogy van-e értelme még bármilyen erőfeszítésnek?
Valójában az a feladat, ahogy azt Jem Bendell (brit közgazdász és társadalomtudós, a mélyalkalmazkodás fogalmának megalkotója – a szerk.) megfogalmazta, nem az összeomlás megelőzése, hanem a várható károk, veszteség és szenvedés csökkentése, enyhítése. Hogy minél később, minél lassabban következzen be az összeomlás, és minél kevésbé fájjon a földet érés.

Mindenki képes lehet a mélyalkalmazkodásra?
Ez az egyénen múlik, de nem mindegy a közvetlen környezet hozzáállása sem, így még fontosabb a pedagógusok, szülők és a kisközösségek megerősítése. A mi munkánknak, programunknak éppen ez a fő célja. Megoldást érdemben nem várhatunk sem kívülről, sem felülről, az egyénekre és a kisközösségekre vár az, hogy ezzel a témával foglalkozzanak.
A mélyalkalmazkodás értékrendszere mellett a Holnapután könyvsorozat is ennek egy eszköze, ahogyan a Cassandra Program alapvető célkitűzése is. Szemléletet formálunk, hogy azok, akik úgy döntöttek, kihúzzák a fejüket a homokból, és nem is akarják oda visszadugni, érthetően, világosan, egyszerűen, emészthetően és magyar nyelven is kapják meg a szükséges információkat.

Ebből a valóságfelismerésből következik leggyakrabban, hogy az emberek mentálisan megzuhannak, és itt jöhet be a mentális rezilienciát és a lelkierőt támogató mélyalkalmazkodás. De azt is ki kell mondani: nincs olyan általános recept, tuti lista, amin ha mindent kipipáltam, én biztosan túlélem.

De akkor egyénileg kell mentálisan felkészülni az összeomlásra?
Nem csak egyénekről van szó, de minden az egyénekből indul ki. Ha egy szervezetet, közösséget, akár társadalmat rezilienssé akarunk tenni, akkor a benne élők, dolgozók ellenállóképességét kell fokozni. Mert mindannyiunk érdeke, hogy a ma létező – környezeti és társadalmi – rendszerek minél lassabban essenek szét. Ha az összeomlás öt fázisának Dmitry Orlov-féle megközelítését nézzük, a következő folyamat valószínűsíthető.

Az első, a legtörékenyebb buborékunk, a pénzügyi. Ha a pénz mint értékmérő eszköz elértéktelenedik, az emberek döntő többségének – mert tételezzük fel, hogy nagyrészük ma sem szerelemből dolgozik, hanem az idejét, lényegében az életét adja a pénzért – nem marad ösztönzőerő a munkahelyükön maradásra. Ha elkezdenek tömegesen kiáramlani a szervezetekből és a termelésből, csak felgyorsítják a folyamatot, így a pénzügyi összeomlást a gazdasági követi.

A gazdaságit a politikai, azt pedig a társadalmi és végül a kulturális. Utóbbin nem azt értem, hogy nem nyitnak ki a mozik meg a színházak, hanem hogy eltűnik az életünkből az az értékrend, ami civilizált emberré tesz minket. Így a mindennapi túlélés alapja Orlov megfogalmazásában a „halj meg te ma, hogy én élhessek holnap” szabálya lesz. Épeszű ember nem akarhatja, hogy valaha is eljussunk idáig.

De túlélheti egyáltalán az emberiség az össze­omlást?
A társadalom ma is rendkívül gyorsan atomizálódik, főként a fejlett világban, ugyanakkor feltételezhetjük, hogy – egy globális nukleáris katasztrófa kivételével, bár talán még akkor is – az emberi élet valamiféle maradványa, egyes közösségek fennmaradhatnak. Az egyetlen ígéret számomra a horizonton túl az, hogy amikor a dolog legrosszabb részén – remélhetőleg – túl lesz az emberiség, a túlélők kénytelenek lesznek elkezdeni együttműködni, és nem a másik kárára, hanem egymás javára cselekedni.

Ezek szerint meg kell tanulni együttműködni?
Meg kell tanulni őszintén és valóban élni. Az emberben azért fejlődtek ki az együttérzés, az odaadás és az együttműködés képességei, mert létfontosságúnak bizonyultak a túléléshez. Az előttünk álló nehéz időkben lesz igazán szükségünk arra, hogy a legjobb önmagunkat adjuk, hisz a túlélés és alkalmazkodás valódi lényege nem más, mint maga a szeretet.

Stumpf-Biró Balázs
a Deep Adaptation, azaz mélyalkalmazkodás mozgalom hazai képviselője, a Holnapután könyvsorozat köteteinek fordítója. (A sorozat legfrissebb darabja, Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve 2024. decemberben jelent meg.) A kollapszológia tudományos keretein belül a globális polikrízis jelenségének kibontakozását vizsgálja. A mozgalom tagjai nem világvégehívők, nem prepperek, nem a kicsi egyéni karbonlábnyomra vagy klímaforradalomra törekvő zöld aktivisták. A mélyadaptációs szemlélet inkább mentális, lelki felkészülésre ösztönöz, egyéni túlélési taktikák helyett közösségi megoldásokat, valódi emberi kapcsolódásokat keres.