Beléptünk 2025-be, rögtön megjelentek az első cikkek a béta generációról, te viszont nemrég is azt mondtad, hogy sokkal kevesebb egymással párhuzamos generációt lehet azonosítani, mint amennyit a közbeszédben szokás emlegetni. Tehát, hogy alaptalan külön X, Y, Z, alfa stb. generációkról beszélni. Kifejtenéd?
Én mindig próbálom eloszlatni a generációkkal kapcsolatos tévhiteket. A generáció tudományos fogalom, méghozzá egy Mannheim Károly nevű magyar tudós tette ki ezt az egészet majdnem száz évvel ezelőtt az asztalra. 1928-ban írta meg azt a teljesen ismeretlen tudományszociológiai írást – konkrétan az asztalfióknak –, amelyik először veti fel a generációk létezésének problematikáját. Ő a generációs irodalom kezdőpontja, és Mannheim azt állítja, hogy egy generáció, az nem születik. A generáció, az fejlődik, a generáció, az lesz.

Mitől? Hogyan alakul ki?
Ehhez több dolognak kell egyszerre teljesülnie. Először is kell egy közös élmény, az adott generáció gondolkodását meghatározó közös tapasztalat. De kell az is, hogy együtt dolgozzák fel ezt a bizonyos élményt, még akkor is, ha nem tudják, hogy ők egyébként közös feldolgozásban vannak, de hasonló módon reagálnak bizonyos kérdésekre. És még ez is kevés, mert kell hozzá egy identitás is, vagyis hogy fölismerjék: ők mások, mint a többiek.

A generációs irodalom az Egyesült Államokban szökkent szárba, amikor jöttek a 68-asok, és nem voltak hajlandók beépülni a világháború utáni amerikai világba, hanem azt mondták, köszönjük szépen, nekünk ebből a konzervatív társadalomból elég. Virágozzék ezer virág, jöjjön a hippikorszak, a háborúellenes hangok, és jöjjön egy korábban soha nem ismert szabadság. Ez a nemzedék nagyon népes, hiszen a második világháború utáni rövid időszakban, a baby boom korában születtek. Ők kezdték először felismerni és ki is fejteni, hogy „mi teljesen mások vagyunk”.

Erre jött rá a generációs irodalom, és a 90-es években megfogalmazta, hogy nagyjából húsz–huszonöt évenként vannak generációs váltások. És innen indulnak a tévhitek, és kezd terjedni az a hamis felfogás, hogy tizenöt, húsz, huszonöt évenként automatikusan jön egy új generáció. Nem jön. Ahhoz kell egy nagy közös élmény. Már az alfa generációban sem hiszünk, hogy létezne. Tehát nem a betűk a lényegek, hanem az események.

De az X-ben, az Y-ban és a Z-ben a tudomány is hisz? Náluk mi volt az a nagy történelmi esemény, a közös generációs élmény?
Magyarországon az X-nek a rendszerváltás, az Y-nak a millennium, a világ nagy megfordulása, a Z-nek a válságok halmozódása, az elbizonytalanodás. Ezzel azt is állítom, hogy nem mindegy, hol nézzük a generációkat, mert az amerikai fiatalok életében például 2001. szeptember 11. volt nagyon komoly töréspont. Az ő világuk attól a pillanattól kezdett el megváltozni, beszűkülni, és vált sokkal fontosabbá a biztonság problematikája. Tehát nem a mobiltelefon, hanem a biztonság változtatta meg a gondolkodásukat.

A másik hamis állítás, hogy mindenki egyforma, aki tizenöt éves Afganisztánban vagy valahol Afrikában, az Egyesült Államokban és Magyarországon. Igaz, hogy az életkoruk hasonló, de hogy teljesen más szociális, társadalmi, gazdasági, politikai környezetben élnek, az hétszentség.
Én azt állítom, hogy nem lehet őket egyformának leírni. Egy tizenöt éves lány Afganisztánban szülőképes korú nő, a neveltetése okán neki egy dolga van: hozzon gyermeket a világra. Magyarországon, hála istennek, még jó esetben a középiskola első évében van, és eszébe se jut, hogy ilyen felnőtt szerepeket vegyen fel. A homogenizáció tehát a másik problémám a generációs fogalommal, a harmadik meg a középosztályos gondolkodás. Hogy ezek a hamis generációelméletek mindent az amerikai, az ausztrál, a nyugati közép­osztálybeli fiatal életmódjából és gondolkodásából vezetnek le, és nem látják a fától az erdőt.

Hogy Magyarországon belül is óriási társadalmi különbségek vannak két fiatal között, és ezek inkább különbözőbbé, mint hasonlóvá teszik őket. Elismerem, kétségtelenül mind a ketten használnak mobiltelefont. De biztos, hogy mindkettő ugyanolyan tudatossággal és ugyanarra? Pontosan tudjuk, hogy nem. Az egyiknek státuszszimbólum, a másiknak a hétköznapi élet.

Mondhatjuk, hogy egy belpesti vagy egy budai huszonéves inkább beszél egy nyelvet egy berlini vagy londoni fiatallal, mint mondjuk egy, csak mondok valamit, hernádvécsei huszonévessel?
Bár ez sztereotípia, de ahogy minden sztereotípiának, ennek is van alapja. Egy belpesti vagy XII. kerületi budai, tizenöt–húsz éves gondolkodásmódjában, cselekvési lehetőségeiben, jövőképében közelebb áll egy nyugat-európaihoz, mint egy ugyanolyan életkorú, de mondjuk a Hernád folyó mentén lévő kistelepülésen élő fiatalhoz. Egyszerűen más világban élnek, más tapasztalataik vannak, más nyelvet beszélnek.

És ez az elképesztő, hogy nyelvi elkülönülés is van. Létrejönnek az egyes ifjúsági rétegek sajátos rétegnyelvei, és ezek nem találkoznak, tehát megértésbeli problémájuk is lesz. Egy, a középosztály felső részén lévő fiatal ma már a magyar és az angol nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, így a világ bármelyik pontján élő hasonló fiatallal tud kommunikálni. Ezzel szemben mondjuk egy borsodi zsákfaluban élő 18–22 éves egész bizonyosan, ezt tudjuk, nyelvi nehézségekkel küszködik. Adott esetben a nyolc osztályt sem végezte el.

Korábban nem tudtuk elképzelni, hogy adott életkori csoporton belül olyan drámai társadalmi különbségek lehetnek, mint amekkorák ma vannak. És a legnagyobb probléma az, hogy ez már behozhatatlan. Mindig lehetnek egyes emberek, akik innen lesüllyednek, onnan felemelkednek, de rendszerszerűen ezek a társadalmi különbségek nem csökkennek, hanem halmozódni fognak. A szegénység szegénységet szül.

Ha jól értem, akkor a generációkon belüli különbségek mélyén tehát az anyagi helyzet van, meg az iskolázottság, meg ami ebből következik, és ezért nemcsak, hogy nem egy nyelvet beszélnek, de teljesen más problémákat észlelnek a világból. Az egyik például klímaszorongással küzd, a másik meg azzal, hogy mit eszik holnap.
Így van, ezért is mondtam, hogy más mikrokörnyezetben élnek, más a problémaérzékelésük. És rögtön visszakérdezek: szerinted a társadalmi egyenlőtlenséget melyikük fogja megjeleníteni, mint problémát?

Az, aki jobban él.
Természetesen. Hisz egy hátrányos, deprivált helyzetű fiatalnak annyira beszűkül a világ, az impulzusok annyira a napi megélhetéssel, a családfenntartással vannak összefüggésben, hogy nem tud ilyen társadalmi szintű kérdésekkel foglalkozni. Ez egészen elképesztő.

A tudományosan is azonosítható, itthon meglévő és a munkaerőpiacon egyaránt aktív generációkról, a rendszerváltás generációjáról és a millenniumi fiatalokról szólva milyen markáns attitűdkülönbségeket látsz, és mi az, ami mégis összeköti az X, az Y vagy már a Z generációkat?
A rendszerváltás nemzedékének van egy alapélménye – és itt muszáj egy picit a politikához is kötődnöm –, hogy van egy párt, amelyik az ő gondolataikat viszi. Egy korabeli, csupa fiatalból, korukbeli fiatalból álló generációs párt. És kimondja, amit ők gondolnak. Hogy az államszocializmus elvette a jövőjüket, ezért föl kell számolni, és új világot kell létrehozni. A rendszerváltás nemzedékének tehát az új világ teremtése az alapélmény, egy nagyon erős antikommunista beállítódás, és az, hogy van egy mögöttük álló párt. Pontosabban az az érzés, hogy „mi állunk azon párt mögött, hiszen azok mi vagyunk, és együtt öregedtünk azokkal a fiatalemberekkel”.

A 2000-es évek fiataljai, akik tíz–tizenhárom évvel a rendszerváltás után kezdtek el szocializálódni, viszont már a rendszerváltás válságát élik meg. Azt a világot, amiben nem teljesült az az 1990-es ígéret, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus sikeres lesz, egyéni és társadalmi gazdagodást, előremenetelt fog hozni. Ehelyett azt látják, hogy a szüleik reggeltől estig robotolnak, nem jutnak ötről a hatra, hogy ugyanolyan kisemberek maradtak, és ugyanolyan problémákkal küszködnek, mint a nagyszüleik, és nagyon erős kiábrándultság jellemző rájuk.

Erre aztán 2010 után teljesen más világ jön, és egyértelműen tagadja mindazt, ami 90 és 2010 között volt, új korszakként is tekint rá, és ez együtt jár a demokrácia válságával. Tehát őket már úgy is nevezhetjük, hogy ők a demokrácia válságának nemzedéke, akik nem tudják, mit is jelent a demokrácia, a valódi szabadság élménye vagy eszménye, és a kapitalizmusnak csak azt a formáját ismerik, ahol óriási társadalmi egyenlőtlenségek alakulnak ki. Ezért nem, vagy nagyon szűrten és erős fenntartásokkal fogadnak el bármely politikai és gazdasági változást, mert mindennel szemben van egyfajta kiábrándultságuk.

Az érvényesülésnek is azt az útját ismerik a legjobban, hogy ismersz-e valakit?
Igen, azt a bizonyos egyéni kijárásos rendszert, hogy van egy ismerősöm, aki majd segít, én meg majd segítek az ismerős ismerősének. Tehát van egy mély hálózati összeköttetés, de nem ad társadalmi szintű válaszokat, mindig csak az egyén kapcsolati hálóját segíti, vagy abból táplálkozik. Ennek nagyon sok hosszú távú negatív következménye van, mert nem tanulnak például közösségi együttműködést, nem tanulják meg, hogy egy társadalom együtt lépjen fel, együtt képviselje az érdekeit, mindenki külön próbálja meg a maga érdekeit érvényesíteni.

Azért pozitív tendenciák is vannak. Egyik tanulmányotokban olvastam, hogy a mai huszonévesek politikai és civil érdeklődése érzékelhetően nagyobb, mint korábban volt.
Így van. A 2020-as évek elejéig a fiatalokról mindig mint fotelforradalmárokról beszéltünk, akik otthon ücsörögnek, legfeljebb a szüleikkel pufognak, de amúgy bedugják a fejüket a homokba. A 2020-as ifjúsági nagymintás vizsgálat volt az első, amelyik empirikusan bizonyította – és én már régóta mondogattam korábban is, hogy valami megindult a mélyben –, hogy ez megváltozott.

Elkezdtek először ­– szerintem kényszerből – híreket fogyasztani, hiszen a covid alatt otthon voltak, folyton híreket szerettek volna kapni a járványról, vagy egyszerűen nem tudtak elmenekülni a hírek elől. A coviddal párhuzamosan az oktatási rendszer válsága is még nyilvánvalóbbá vált, és ez már őket is nagyon határozottan érintette. Egyre kevesebb volt a tanár, az idősebbek gyorsan elmentek nyugdíjba.

A fiatalok rájöttek, hogy a politika nem is olyan távoli dolog. Meg lehet érteni, és adott esetben még ki is lehet állni ügyekért. Nemcsak Budapesten és nemcsak a budapesti elit gimnáziumokból szerveződtek nagy tüntetések a pedagógusok mellett, vidéken is sorozatosan szerveztek szolidaritási tüntetéseket. Ezek kapuesemények voltak, bevonzották a fiatalokat. Persze lehet azt mondani, hogy jó, jó, eddig is láttunk egy-egy nagy felfutást, és aztán mindig jött a mélybe zuhanás, a nagy apátia, de most nem látjuk ezt a mélybe zuhanást. Sőt, az egyetemisták politikai részvétele és érdeklődése azóta mintha még jobban növekedne, és ezt biztatónak tartom. Nem a politikai események szempontjából, hanem mert a demokrácia alapja, hogy az állampolgárok rendelkezzenek minimális önreflexióval. És ezt az tudja meghozni, ha nő a fiatalok közéleti és politikai érdeklődése.

Covid. Ez tényleg olyasminek tűnik, mint amit az elején említettél: ugyanakkor és ráadásul globálisan nagyjából mindenkit ugyanúgy érintett, érzésre tehát generációképző esemény. Az volt?
Amikor 2020-ban kitört a járvány, meg voltam győződve, hogy ez muszáj, hogy generációformáló legyen, hiszen 1918–1919 óta nem volt a Földön ilyen globális méretű, lényegében minden országra kiterjedő egészségügyi katasztrófa. Ezt a szakirodalom is rögtön felvetette, de amikor két-három évvel később készültek kutatások, végül is arra jutottunk, nemcsak mi, hanem mások is, hogy annyi válságjelenség volt egymás után a világon lényegében a 90-es évek közepe, de leginkább a 2000-es évek óta, és annyira felment az emberek ingerküszöbe, hogy a fiatalok csak az egyik válságnak élték meg a covidot a sok közül. Szeptember 11., zöldkonfliktus, klímaproblémák, orosz–ukrán háború, mind egymásra rakódtak. A covid tehát nem lett generációképző esemény, csak egy újabb bizonytalansági faktor a veszélyek korában.

Nem lehet, hogy csak nem telt még el elég idő azóta? Ha átmenetileg is, azért markáns változásokat hozott az életvitelükben, bezárkózást, online oktatást, elszigeteltséget.
Az, hogy nem generációképző esemény, még nem jelenti azt, hogy ne lenne legalább két hosszú távú egyértelmű és globális hatása. Az egyik a tudás legalább egyévnyi lecsökkenése mindenütt a világon. Azoknak a fiataloknak a tudása, akik 2020 és 2022 között online képzésre voltak kényszerítve, legalább egy évvel, de van, ahol majdnem két évvel esett vissza ahhoz képest, ahol tartottak. Az alsó tagozatosok készségeiben különösen súlyos következményekkel járt.

A másik egyértelmű generációs hatás a mentális állapot megroppanása, nem csak a magyar fiataloknál. A rengeteg bizonytalanság miatt már egyébként is in­stabil, eleve a social media környezetben szocializálódó és állandóan a kütyükkel élő fiataloknál jött a covid bezártsága, és teljesen egyedül maradtak egy online eszközzel. Csakhogy addig azt mondta nekik a társadalom, hogy nem normális, ha állandóan telefonoznak, meg online élnek, most meg egyik napról a másikra megváltozott a felnőtt társadalom hozzáállása, és az lett a norma, hogy képernyő előtt ülni elvárás.

Ez a bezártság, egyedüllét, magára hagyottság hihetetlenül megnövelte a mentális problémákat Magyarországon és máshol is. Tömve vannak a pszichológiai, pszichiátriai központok az önmagukkal, a világgal küzdő fiatalokkal.

És itt nem egy-két százaléknyi változásról van szó, hanem két számjegyű növekedésről a súlyos és nagyon súlyos esetekben. És hiába volt az a várakozás, hogy ez majd lecseng, inkább halmozódik. Mert a világ problémái is súlyosbodnak.

És volt még egy drámai újdonság 2020-ban. Ez volt az első olyan kutatás, ami azt hozta ki, hogy az akkori fiatalok legsúlyosabb problémái közé felkerült a közösség hiánya. Maguk mondták ki, hogy elmagányosodtak, hiányzik a környezetükben a mély, megalapozott barátság. Vannak social media barátok, de ők csak ismerősök. Tehát látszik, hogy a megváltozó világ magányossá teszi a fiatalokat.

Mennyire van jelen nálunk az önkéntes tömeges elmagányosodás? Amerikában, Japánban milliókat érintő probléma, hogy fiatalok akár szó szerint évekre magukra zárják az ajtót, mindennek hátat fordítanak, teljesen kivonulnak a világból.
Van, akiknél itthon is megjelent, például a gamervilágban. Itt főleg tizenéves fiúkról van szó. Bezárkóznak a négy fal közé, és reggeltől estig játszanak. Ők úgy érzik, hogy közösségben vannak, hiszen a világ bármely pontján lévő fiatallal állnak egy adott pillanatban kapcsolatban, miközben valójában nagyon magányos környezetben ülnek, és kevés impulzus megy át rajtuk. De azért ezek szűk rétegek, a magyar fiatalok egészére vonatkozóan ezt a komoly elmagányosodási folyamatot inkább csak elvi szinten tudjuk leírni, nem gyakorlatilag.

Szabó Andrea
szociológus, politikatudós

A HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, igazgatója, az ELTE ÁJK habilitált egyetemi docense. 2011 óta vezeti az Aktív Fiatalok kutatócsoportot, és az egyik kezdeményezője, illetve vezetője a 2000 óta zajló nagymintás ifjúságkutatásoknak.