Oláh Anna éppen olyan, mint az általa megálmodott Anna Amélie divatmárka: szép, kifinomult, mint a táskái, laza és színes, mint a ruhakollekciója, titokzatos és szövevényes, mint a rajzai, amiken a vonalak kibogozhatatlanul kúszva-tekeredve állnak össze kerek történetekké falakon, textileken. Amint belépek az Irányi utcai üzletébe, azonnal behúz a kedvessége, nyitottsága, természetessége.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem bőr szakirányára járt. Anh Tuan vietnámi származású táskatervező volt a példaképe, el is szegődött hozzá gyakornoknak. Tőle tanulta az alázatot és azt, hogy egy fazon megtervezésekor minden milliméter számít, enélkül nem lesz igazán jó egy táska. Arról viszont semmi tudása nem volt, hogyan menedzselje magát, hogy külföldön érvényesüljön, a hazai márkák meg túl kicsik voltak ahhoz, hogy alkalmazzák.
„Elvégeztem az egyetemet, és választhattam, hogy a Mekibe megyek dolgozni, vagy márkát alapítok.” Húszévesen arról álmodott, hogy világszinten ismert márkát hozzon létre. Már látta maga előtt a Champs-Élysées-n az üzletét, a névválasztást is ehhez igazította: francia női neveket kombinálgatott a keresztnevével. Így született meg az Anna Amélie.

Örökölt egy lakást, párizsi hangulatú bemutatótermet képzelt bele, és nagyszabású nyitóeseményben gondolkodott. „Senki sem ismert, szétküldtük a meghívókat, és rettegtem, hogy egyetlen ember sem fog eljönni. Aztán betódultak több mint százan, és mindent eladtam.” Az esemény után hirtelen mindenki Anna Amélie táskát akart, ezért azonnal el kellett kezdenie dolgozni a megrendeléseken. Akkoriban azért még ad-hoc működött. Volt, hogy hirtelen indíttatásból elment két hónapra Brazíliába, aztán hazajött, és megint készített táskákat, amiket ismét elkapkodtak.

Minden nő gyönyörű táskákról ábrándozik
Később egy meredek helyzet rákényszerítette a tudatosságra. Néhány év után az volt a terve, hogy a megnövekvő kereslet miatt léptéket vált, és már nem maga készíti a táskákat. Legyártatott több száz darabot, az előlegre volt pénz, de a többire már nem jött ki a matek. Egy hete volt, hogy előteremtse a hiányzó összeget. „Akkor feltettem magamnak néhány alapkérdést. Mi az, amivel a legtöbb pénz keresek? Az egyedi megrendeléseimmel. Ehhez képest mit készülök csinálni éppen? Tömeggyártást.”

Rájött, hogy valójában magát akarta mentesíteni az alól, hogy éjjel-nappal dolgozzon a megrendeléseken. Azt találta ki megoldásnak, hogy bevonja a vásárlóit a táskáik elkészítésébe, azaz táskakészítő workshopot indít. A bátorsága megint bejött: meghirdetett egy Facebook-eseményt, és néhány nap alatt hetekre előre tele lett a naptár. Így az előre utalt részvételi díjakból ki tudta fizetni a gyártást.

A workshopok hét évvel ezelőtti elindulását Anna a legjobb üzleti döntésének tartja. „Minden nő gyönyörű táskákról ábrándozik, aztán eltölt nálunk egy napot, és innen távozik egy maga készítette darabbal.” A workshopok indulása óta teljesen visszatértek ahhoz, hogy minden Anna Amélie táska kézzel készüljön.

Anna szerint egy szék akkor áll stabilan, ha négy lába van. Egy vállalkozásnak is ugyanennyin kell nyugodnia – adja meg a stratégiai hitvallását. Ebből kettő már megvolt, a táskakészítés és a workshopok. A harmadikat egy hirtelen ötlet hozta. Hosszú évek óta járt nyaranta Miszlára, a művésztelepre rajzolni. „Mindig kis képeken babráltam.”

Egyszer óriási papírokat rakott fel a falra, és nagyléptékben kezdett el kísérletezgetni. Az így megszülető alkotásokat kitette az Instagrammra, egy ismerőse rögtön írt neki. „Ezt azonnal szeretném a halószobám falára!” Ebből nőttek ki a mural munkái, amiknél a grafikáit közvetlenül falra, építészeti felületre, lakásokba, villákba, porcelánra rajzolja.

A járvány alatt bezárt Olaszország, sem bőrt, sem más alapanyagot nem tudtak behozni. Megint egyik napról a másikra kellett kitalálnia, hogyan éljen túl. Mivel csak hazai alapanyagokban gondolkodhatott, keresett egy jó magyarországi beszállítót, és belekezdett a „hordható műalkotások” készítésébe. A grafikai mintákkal tarkított Anna Amélie stílus viseleteit azonnal felismeri, aki egyszer látta őket. A webshopos eladások kilőttek. Nem sokkal később megnyitott Irányi utcai üzletében aztán a ruhák és táskák mellett megjelentek a kiegészítők is.

Anna nem hirdeti magát, azt mondja, az a legjobb érzés, amikor mint valami kincsre, rátalálnak. Legnagyobb rajongója egy portugál autóversenyző, szinte már minden termékből vásárolt, és most egy versenyruhaszettet terveztet vele. „Hogy is volt ez, Waldron úr?” – kérdezi Anna párszor beszélgetésünk alatt az üzletben ugyancsak jelen lévő Waldron Andrástól, amikor egy-egy mérföldkövét idézi fel a vállalkozásának. András kilenc éve segíti Annát, ma már üzlettársa is. „Ő tart a földön, amikor nagyon el akarok szállni.”

Papucsos turista és multimilliárdos
Nem adta fel egykori álmát sem. Húszévesen naiv volt, de ma már reálisan méri fel, hogy még nincs akkora tőkéje, amivel a divat valamelyik fővárosában üzletet nyithatna. „De találtam egy titkos alagutat: Míkonosz! Az egész világ elitje azon a szigeten tobzódik, ha ott a világ, akkor nekem is oda kell mennem a márkámmal.”

Görögország ismerős terep volt. Gyerekkorában a család minden évben ott nyaralt, miután Anna egyébként magyar édesanyja Szalonikiben tanult a Képzőművészeti Egyetemen. Amikor tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy újra Görögországba költözik, Anna elkísérte, hogy házat keressenek neki. Bebarangolták a szigeteket, a tengerpartokat, és amikor kiszálltak a kompból Míkonoszon, Anna biztos volt benne, hogy ezzel a hellyel dolga van.

Az érzés nem is hagyta nyugodni az utóbbi évtizedben, amikor csak édesanyjához látogatott. Megtanulta a nyelvet, és a ruhakollekcióján is egyre több görög motívum lett. Aztán az egyik útján újra Míkonoszra tévedt, és belehasított, amit évekkel ezelőtt még csak homályosan érzett: kell, hogy legyen itt egy üzlete. Andrással és két befektetővel belevágott.

Az egyik forgalmas városrészben béreltek helyiséget, az üzlet áprilistól szeptemberig tart nyitva. Az év másik felét Magyarországon tölti Anna, az idei lesz így a harmadik éve. Hamar rájöttek, hogy az ottani kulturális sokszínűségre is reflektálniuk kell. „Sokszor szeretnénk, ha volna egy varázspálcánk is, amivel gyorsan át tudnánk rendezni az üzletet, attól függően, hogy a gumipapucsos turista vagy a multimilliárdos jön be. Aranybánya, de még fel kell növeszteni, ezen keményen dolgozunk.” Anna azt is érzi, hogy Míkonosz újabb, nagyobb lépés felé fogja sodorni. „Hemzsegnek a hírességek a szigeten, bármelyik nap betoppanhat Madonna vagy a New York Times divatújságírója.”

MI JUT ESZEDBE RÓLA?

Háború:
Pacifista vagyok, az erőszak minden formája taszít. Már az is felháborít, ha egy kisgyerek vízipisztollyal játszik.
Munkaidő:
Tudatosan magamra erőltettem, hogy a napomnak csak egy meghatározott időszakát töltsem vele.
Énmárka:
Egyebolvadtunk, én magam vagyok a márkám.
Siker:
Nem szoktam magamat ünnepeltetni.
Pénz:
Megéltem a nagy amplitúdókat a vagyoni helyzetemben, és mindegyiket tudom értékelni.
Verseny:
Abban hiszek, hogy a konkurencia élénkíti az üzletet.
Karrier:
Nem vagyok olyan, aki kilincsel, igyekszem önazonos lenni.
Adakozás:
A potenciális támogatottjaink ott vannak a mikrokörnyezetünkben: egy családtag, a szomszéd néni.
Jó élet:
Úgy szeretném élni az egész életemet, hogy mindennap legalább egy percre boldognak érezzem magamat.
Vakuemlék:
Diana hercegnő halála. A solymári parasztházunkban, egy apukám által talált fehérre festett zongorafedél volt az asztal, a család együtt nézte a tévét, amikor a hírekben bemondták.