Amine Ghanemnek, a Dom Pérignon borászának a champagne sokkal több mint egy ital, egyszerre a precizitás és az érzelmek kifejeződése.
Egy olyan világban, amelyben a pezsgő határozottan trendi, hogyan látja a champagne szerepét? Mit képvisel a Dom Pérignon? Sokkal több, mint egy jól hangzó márkanév. A történetünk egy szerzetessel, az hautvillers-i apátság 1668-ban kinevezett pincemesterével, Pierre Pérignonnal kezdődött. Nem ő a pezsgő feltalálója, mert senki sem találta fel a pezsgőt, de ő a lelki atyja, minden ekkor kezdődött. A mi szerepünk a múlttal való kapcsolat fenntartása. Az a cél, hogy harmonikus, az érzelmekre ható pezsgőt alkossunk.
A borkészítésben, mint minden iparágban, fontosak az aktuális trendek. Hogy lehet ezt összeegyeztetni egy történelmi márkával? Hogyan egyensúlyoznak az örökség és az innováció között? Történetünk alapvetően egy nagy fordulattal, egy komoly felfedezéssel indult. Champagne régióban már korábban is termeltek bort, az atya egyik legnagyobb újítása az volt, hogy a vörös szőlőből kíméletes, több szakaszban végrehajtott préseléssel lényegében fehérbort állított elő. Ez a bátor kísérlet lett a modern pezsgőkészítés alapja.
A márka két alappillére ma is a hagyomány és az innováció, közöttük egyensúlyozunk. Az innovációhoz tartozik az is, hogy meghallgatjuk, és fontos tényezőként kezeljük fogyasztóink visszajelzéseit. Szeretnénk alkalmazkodni a gasztronómia, az ünnepek, az élet kiemelt pillanataihoz, de ugyanígy innovációra sarkall minket a klímaváltozás is.
Írta: Árvai Eszter Élénken emlékszem arra az év végi vacsorára. Az újonnan kinevezett vezetőnk elegáns díszdobozt adott át nekünk. Örömmel, kíváncsian bontogattam. Meglepődtem: a dobozban büdzsén felüli ajándék lapult, a legújabb Airpods. Örülhettem volna is neki, de az azt követő mondata hidegzuhanyként ért. „Azért kapjátok, hogy mindig elérhetők legyetek. Always on!” – kacsintott. Azonnal belém hasított: de hát nem […]
Írta: Árvai Eszter
Élénken emlékszem arra az év végi vacsorára. Az újonnan kinevezett vezetőnk elegáns díszdobozt adott át nekünk. Örömmel, kíváncsian bontogattam. Meglepődtem: a dobozban büdzsén felüli ajándék lapult, a legújabb Airpods. Örülhettem volna is neki, de az azt követő mondata hidegzuhanyként ért. „Azért kapjátok, hogy mindig elérhetők legyetek. Always on!” – kacsintott. Azonnal belém hasított: de hát nem akarok always on lenni!
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Februárban Nagy Szabolcs tér vissza!
Utólag visszagondolva ez volt az első kristálytiszta felismerésem, hogy itt valami nagyon nem oké. Nem telt el sok idő, mire valóban szembe mertem nézni azzal a kérdéssel, hogy a sikeresnek nevezett felszín alatt kellő tudatossággal irányítom-e az életem? A siker mindenkinek mást jelent, én magamnak sajnos sohasem fogalmaztam meg kellő alapossággal. Dolgoztam keményen, ahogy azt tanultam, és még akkor sem ébredtem fel, amikor a hozzám legközelebb állóktól ilyesmit hallottam: „Eszter, tudsz te másról is beszélni, mint a munkád? Tanulj már meg lassítani picit!” Lehet, te is hallottál már hasonlót.
Az igazi probléma ott kezdődik, amikor a karrierünk válik az identitásunk alapjává. Nem véletlen, hogy a szakirodalom külön kifejezést hozott létre – work enmeshment –, ami különbözik a talán jobban ismert workaholismtől. A két fogalom összefonódhat, de más leckéket ad fel. A workaholic megszállottan, a szükségesnél jóval többet dolgozik, az élet más aspektusait – az egészséget, a hobbit vagy éppen az emberi kapcsolatokat – elhanyagolja. Egyfajta belső késztetés, hogy szüntelenül dolgozzunk, szinte bűntudatunk van, ha nem munkával töltjük az időt. A work enmeshment, azaz amikor a személyes identitásunk összemosódik a szakmaival, talán még kíméletlenebb. Ebben az esetben az önértékelésünk függ a munkahelyi teljesítményünktől, a karrierünk sikerétől vagy akár a vezetőnk elismerésétől. Rendkívül sebezhetők leszünk olyan változásokkal szemben, mint például a munkahely elvesztése, egy új vezető jövetele, de akár a cég stratégiájának a megváltozása is jelentős érzelmi feszültséget okozhat. Ilyenkor nemcsak a munkánk változik meg, hanem az énünk is veszélybe kerül.
Mindkettő alattomos. Ha nincs hobbink, nincs magánéletünk, esetleg egy megoldatlan problémától próbálunk menekülni, könnyen belecsúszhatunk. Sokszor csak akkor látjuk be, hogy változtatni kell, amikor már a testünk jelez. Léteznek rendszerek, amik gyorsítósávon tesznek minket ilyen pályára. Munkakultúrák, ahol a túlóra dicsőség. A családtól jövő – kimondott vagy kimondatlan – nyomás, ahol a karrier jelenti az elismerés alapját. És hát a státusz által biztosított jólét csábítását se becsüljük alá. Ha benned is felmerül a gyanú, először kérdezd meg magadtól: milyen gyakran gondolok irodán kívül a munkámra? Van hobbim? Tudok úgy beszélgetni másokkal, hogy a munka ne szűrődjön be újra és újra? Kapok erre visszacsatolást? Egyáltalán, meghallom őket?
Arthur Brooks harvardi társadalomtudós szerint sokszor a munkamániát próbáljuk kezelni, holott szerinte nem ez a probléma gyökere, ez csak a sikerfüggőség mellékterméke. A siker hajszolása dopamint vált ki, ami csak megerősíti bennünk, hogy igen, muszáj még keményebben dolgozni, még jobban hajtani a sikert. Az állandó hajsza, mint Brooks fogalmaz, „sikergéppé” változtat minket, olyan személyiséggé, amiben az önértékelésünk az eredményeinkre csökken. Karrierünk jelentős szerepet játszik az identitásunk, a társadalmi státuszunk alakításában, ez tagadhatatlan. De ha valahol azt kapod vissza, hogy „ha szereted a munkádat, az nem munka”, vagy ha már több időt töltesz a munkahelyeden, mint a családoddal, és még a személyes értékeidet is feladod, csakhogy megfelelj a munkahelyi normáknak, ott bizony érdemes gyanút fogni. Bármily családias is a légkör, a munkahelyünk nem a családunk.
Ki lehet lépni ebből a körből. Tudom, mert átéltem. Eleinte teljes talajvesztésnek tűnhet, de vissza kell vennünk az irányítást az időnk felett, újra kapcsolódni kell a barátokhoz, a munkán túli világhoz. És a legfontosabb: tisztázni kell, mi az, ami igazán számít az életünkben. A munkához és a sikerhez fűződő megszállottság újradefiniálásért kiált. Ahhoz azonban, hogy változtassunk, meg kell tanulnunk különválasztani a munkát attól, kik vagyunk valójában, és újra kell gondolnunk, mi jelenti számunkra a valódi sikert. Az, ami az életünk minden területén egyensúlyt hoz.
Az Airpods egy polcon hever a padláson. Nem használom. Szimbólummá vált, hogy amit akkor zsigerileg éreztem, ma már legyen tudatos. Jobban meghúzom a határaimat. És te?
A szerző vezetőfejlesztő, nemzetközi MindGym-coach, korábbi IKEA-felsővezető.
A Forgó tagjai: Árvai Eszter, Nagy Szabolcs, Halácsy Péter, Iglódi Csaba.
Bíró Szabolcs vegyészmérnök az olajiparból nyergelt át a vitaminkészítésre, és néhány év alatt milliárdos céget épített fel étrendkiegészítő-gyártásból. Pedig azt mondja, elsősorban játszik, amikor a Wise Tree Naturals termékeket fejleszti, és csak mellesleg keres pénzt a szenvedélyével. Így az sem zavarja, ha többet kell fizetnie egy-egy összetevőért, ha az jobb minőségű. Vitaminipar című könyvében éppen arra mutat rá, hogy ezt nem minden piaci szereplő tartja fontosnak. Sőt.
Aki valaha járt már a debreceni MODEM-ben, az tudja, hogy az intézmény jóval több mint múzeum – egy olyan interdiszciplináris műhely, ahol a kreativitás és a technológia párbeszédet folytat. Kísérletező, a művészet klasszikus kereteit feszegető kulturális műhely ez, az egyik oldalon helyi gyökerekkel és értékekkel, a másik oldalon globális horizonttal és trendekkel. A MODEM a […]