Baleseti túlélőknek nyújt lelki segítséget egy budapesti szervezet, ami még kicsi, de nagy tervei vannak. A Traumaambulancia ambíciói végtelenek, ahogy az egyesület dolgozóinak kitartása is. Ők tudják, mit jelent legyőzni a legyőzhetetlent: sokan maguk is súlyos baleseteket éltek túl.
Fejes Adriennt az egyetemen ismertem meg. Szociális munkát és szociálpolitikát hallgatott, ahogy egy évig én is, ám míg jómagam átmentem egy másik szakra, ő maradt. Aztán évekig nem tudtam róla többet, mint hogy a reptéren dolgozott. Nyolc évvel később, idén januárban megosztott egy blogposztot, ami a Traumaambulancia Egyesület oldalán jelent meg. A sztori róla szólt – pontosabban arról, hogyan lett második születésnapja.
„Aki ilyesmit él át, annak tényleg két születésnapja lesz” – mondja Adrienn egy nyári estén. Rózsaszín ruha, szeplős, mosolygós arc, élénken mesél arról, hogyan szenvedett másod- és harmadfokú égéseket a teste húsz százalékán. A karján mutat pár heget, de egyébként nem venném észre, hogy baleseti túlélő. Pedig ennyire pozitív szellemben talán csak az tudja előadni, miként égett meg egy amúgy banálisnak tűnő háztartási balesetben, aki már elfogadta, hogy ez történt, mi több, a személyisége része lett a baleset. „Az orvosom azt mondta, hét évbe telik, amíg felépülök, és ez nem csak a testemre, de a lelkemre is igaz lesz. Azt válaszoltam, hogy erre nekem nincs időm.”
Megértem. Hét év iszonyú sok idő, márpedig ahhoz, hogy valaki túltegye magát egy súlyos baleset lelki következményein, néha még ennél is több idő kell. Sőt van, hogy egyedül egyszerűen nem sikerül.
Egy csepeli családi házból nőtt ki a főváros egyik népszerű kézműves sörfőzdéje, és tette országszerte ismertté egy birkózóból főzdetulajdonossá vált sörfőző családnevét. A Rizmajernek csepeli és belvárosi sörháza is van, de Budán is szívesen nyitna egyet.
„Rizmajer úr, ha nem fizet, elárverezhetik a házat, még bírósági végzés sem kell hozzá” – mondta a szigorú közjegyző, a 29 éves Józsi pedig mély lélegzetet vett, és aláírta a papírt. Ez már a sokadik dokumentum volt, amit szignóznia kellett: hitelt vett fel a családi házra, sőt még apósa egyik ingatlanára is. De hát mit tehetett volna, ha sörfőzdét akart nyitni? Vállalkozni sosem olcsó mulatság, mindig van benne kockázat. Ez a 90-es évek első felében fokozottan igaz volt.
„Bele, de ha ezt 1995-ben kérdezi, azt mondom, hogy nem” – feleli az 55 esztendős Rizmajer József, hogy ha ma kellene belevágnia a sörfőzésbe, megtenné-e. „A kölcsön nagy rabszolgaságba taszítja az embert” – állapítja meg, majd feleségére néz. „Én mindig biztonságban éreztem magam mellette – mondja férjéről Noémi. – Mikor nászútra mentünk, akkor is biztos voltam benne, hogy odatalál, pedig én nagyobb utazó voltam, mint ő.”
Gimnazistaként találkoztak, több mint harminc éve házasok. A Rizmajer-birodalmat alkotó két céget is közösen birtokolják – az egyik cég a főzdét üzemelteti, a másik a vendéglátóipari egységeket. József erre csak hümmög, majd somolyogva megjegyzi, hogy édesapja, bár szigorú ember volt, segített volna, ha bajba kerülnek.
Nem kerültek. A Rizmajer brand az elmúlt huszonhat évben szépen kinőtte magát, jelenleg egy sörfőzdét, két sörházat és három, önkormányzati bérleményben működtetett kisebb csepeli kocsmát foglal magába. Illetve még harminc–negyven olyan helyet, amelyik partnerviszonyban árulja a főzde söreit. „Budán is nyitnék egyet, egy harmadik láb még elmenne” – dől hátra az apró dolgozószoba forgószékében.
Csepel kertvárosának egyik utcájában különös ház magaslik. Ránézésre modern és szép, no, meg méretes, de ez errefelé nem kunszt, akadnak nagyobbak is. Olyan azonban aligha, aminek aljában sörfőzde épült, és a tulajdonos már hajnalok hajnalán talpon van, hogy a lehető leggördülékenyebben folyjék a munka. Meg a sör.
Alig egy utcával lejjebb legendás ivót találunk. A Rizmajer Kézműves Sörház 2012-es megnyitása óta országszerte ismert lett, és bár Csepel még egy budapestinek sem esik közel szinte semmihez, messze nem a főváros az egyetlen olyan hely, ahonnét özönlenek ide a jó sörre vágyó vendégek.
A hétköznapi kertkapun belépve belsőépítész által tervezett, rusztikus kocsma fogad, hangulatában átmenet a szocializmusból ránk maradt kockás abroszos helyek, a bajor sörházak és a faborítású angolszász pubok között. A mennyezetről hordóból készült lámpák lógnak, a falakat a Rizmajer sörök világító emblémái uralják. A csaposnál kikért nedűvel aztán vagy az egyik belső faasztal mellé telepszünk le, vagy a kerthelyiség felé vesszük utunkat, ahol fiatalok és idősek, helyiek és külföldiek, fiúk és lányok egyaránt élvezik a helyi söröket. Amiket ugye abban a családi házban főznek, amelyik előtt Rizmajer Józseffel is találkozom.
Kint áll a kapu előtt, kék inge és sötét farmerja kellemes eleganciát mutat. Gallérján Rizmajer-logó, egy pillanatra el is gondolkodom, hogy lehet-e ezt valahol kapni, de aztán nem kérdezek rá. Jó kiállású ember, látszik, hogy sokáig birkózott – nemcsak a testalkata, de a füle is elárulja sportolói múltját. „Amikor pakolni kell, vagy megemelni valamit, akkor ez jól jön” – mondja büszkén. És hát egy sörfőzdében bizony akad tennivaló; erről magam is meggyőződhetek, amikor körbejárom a három föld alatti termet elfoglaló üzemet. A hatalmas acélszín tartályok csapjain jól láthatóan fel van tüntetve, melyik sört csapolhatják belőlük. Az illat émelyítő, de jól esik a nyári forróságban, a dolgozók viszont már ügyet sem vetnek rá. Egyikük József veje – a Rizmajernél az egész családnak akad dolog.
A Rizmajert sokan Csepellel azonosítják, József a helyiek körében amolyan híresség, pedig nem innét származik. Nagyapja és apja szódások voltak, a család csak József gyerekkorában költözött Csepelre. A fiatal Józsi a birkózás mellett már kamaszkorában dolgozott, a kocsmárosságot egy helyi ivó tulajdonosától tanulta. Noémi szerint igen nehéz természetű ember volt, József, mondjuk, kijött vele – tanulni akart, az öreg pedig, amit tudott, átadta neki. A tanonc ekkor jött rá a sörfőzés titkára: nem az a lényeg, hogyan palackozol, hanem hogy kinek adod el a söröd. Az ital sorsa végtére is a kocsmárosokon áll vagy bukik: ha egy adott márkát csapolnak, az sikeres lesz.
„Neked olyan jó neved van, ennél nem is kell jobb sörnév” – mondta Józsefnek egy barátja, így lett Rizmajer a Rizmajer.
Feleségével, friss házasok lévén, szerettek volna boldogulni, és a kereskedelmi üzemgazdász végzettségű József abban látta a legtöbb fantáziát, ha apja és nagyapja nyomdokaiba lépve maga gondoskodik megélhetésükről. A főzde ötlet apja egyik ismerősétől származott, ő vetette fel, hogy ugyan miért nem nyit a szódás sörfőzdét. Édesapja csak legyintett, Józsefet azonban megrészegítette a gondolat. „Minden kirándulásunk a sörfőzdékről szólt – nevet Noémi. – Oda mentünk, ahol sörfőzde is van.” József beleásta magát a témába, és arra jutott, hogy termelni szeretne. Sörre mindig lesz igény, végzettsége és szakmai tapasztalata szilárd alapot szolgáltatott. „Trabanttal kezdtük, és most van egy Fordunk” – mondja büszkén, mégsem az autóiról beszél, hanem a sörfőzde technológiájáról. Aztán hozzáteszi: „De nem Mercedesünk vagy BMW-nk.”
A főzde 1995-ben nyílt meg, az akkori családi ház helyén a mostani fészek további kilenc évig épült. „Neked olyan jó neved van, ennél nem is kell jobb sörnév” – mondta Józsefnek egy barátja, így lett Rizmajer a Rizmajer. Annyit azért megjegyez, hogy így, ha akarná sem tudná eladni a céget, hisz mindenki hozzá köti, ez van.
„Akkoriban háromszázötven sörfőzde működött, én voltam az egyik utolsó – emlékszik József. – Aztán ötvenen maradtunk.” A 2008-as gazdasági válságon túl alávágott a főzdéknek, hogy a nagyobb, jórészt nyugati cégek lassacskán bekebelezték a piacot. Na, nem a kis főzdéket, hanem a szórakozóhelyeket, kocsmákat, áruházakat: előfordult, hogy kizárólagossági szerződést kötöttek, elszívva egymás elől a levegőt. Mivel sok kézműves főzde standard söröket készített, ez, valamint az esetenként hiányzó tapasztalat hozzájárultak a piac szűküléséhez. „97-től felívelő szakasz volt 2000-2001-ig, a termelésünket akkor megháromszoroztuk. Évi kétezerötszáz–háromezer hektoliterre mentünk fel. 2010-re ez lement ezerötszázra. Kis fejlesztéssel aztán visszahoztuk, de ez a sörfőzde kapacitásának a teteje, nyolcezret nem tudnánk csinálni.” József becslése szerint a főzte 80–90 százalékos kapacitással működik.
„Amit a Rizi nagyon jól csinál, hogy saját értékesítési láncot tart fent, és nem arra megy rá, hogy hipermarketekben lehessen kapni a söreit” – mondja Németh Antal, a Monyó sörfőzde alapítója. Szerinte a „söreik is nagyon rendben vannak”, az üzleten pedig a Blahán nyílt Rizmajer söröző lendített nagyot. „Példaértékű, amit tesznek” – fogalmaz.
A Rizmajer egyébként a bajor főzdék modelljét követi: saját helyei vannak, amiket nem lehet elvenni tőle, akármilyen szelek is fújjanak a fehér habos sörpiacon. Az áraik alacsonyabbak a standardnál, ezt úgy érik el, hogy nincs asztali kiszolgálás, sorba kell állni a sörcsap előtt. (Ez igazából egyáltalán nem zavaró, én mindig hamar sörre kerültem.)
Hogy növekedhessenek, 2016-ban megvásároltak egy józsefvárosi üzlethelyiséget, ezt alakították át belvárosi sörházzá. A százmilliós beruházás jó része profitból, a maradék baráti kölcsönökből jött össze. „Hál’ Istennek magyarok” – sóhajt fel József, mikor a vendégkör összetételéről kérdezem. „Sok kolléga még ki sem nyitott, de mi nem panaszkodhatunk, feltöltődik a bolt. Ha mi is a külföldi turistákra álltunk volna rá, nagy bajban lennénk.” Hiába, a koronavírus eléggé betett azoknak, akik nem a magyar vásárlókra koncentrálnak, de a Rizmajernek ez 90 százalékos fölényt jelent. „A koronavírus alatt is mindenki megkapta az alapfizetését – mondja komolyan József. – A járvány arra tanított meg bennünket, hogy mindent értékeljünk.”
A 2008-as válsággal egy időben megindult a gasztronómiai átalakulás is. Megjelentek a színen a bloggerek, vloggerek, önkéntes sörszakértők, illetőleg azok a turisták, akik minőségi helyi sörre vágytak. József a 2011-es Főzdefesztre kilátogatva érezte meg az új idők szelét: látta, hogy a szokatlan, de magas minőségi standardokat képviselő ízvilággal lehet kitörni. Ezután alkotta meg az első gyümölcsös Rizmajer sört, eleinte még mint szezonális terméket. Népszerűsége azonban egyértelművé tette, hogy ez a jövő útja.
„Az emberek rájöttek arra, hogy nemcsak világos sör van, meg esetleg barna, hanem ezer és ezer más fajta. Ehhez kellett az internet is.” Relatíve kis üzem lévén rugalmasabbak voltak a nagy sörgyáraknál, gyorsan reagáltak, így még azok termékei előtt árasztották el a belvárosi helyeket sörkülönlegességekkel. „Most jutottunk el oda, hogy a sörgyárak is elkezdték ezt az utat járni” – mondja József, majd hozzáteszi, úgy érzi, innét is kiszoríthatják őket.
„Az elmúlt években a fogyasztók jövedelme fokozatosan bővült és megjelent egy igény a magasabb minőségű termékek iránt” – válaszolja Békefi Gábor, a Dreher Sörgyárak Zrt. vezérigazgatója, mikor arról kérdezem, miért nyitottak a nagyobb sörgyárak az újfajta sörökre. „A tengerentúlon kábé tíz éve elindult a választék bővítése a kisüzemi sörfőzdék megjelenésével. Ez a trend folytatódott Angliában, majd a skandináv országokban, és évekkel később ennek hatására létrejöttek az első kisüzemi sörfőzdék Magyarországon is.”
Józsefék tehát jól látják, a nagyok is a trendek irányába mennek. Ezért döntöttek úgy, hogy nem hagyják magukat: addig-addig lobbiztak, míg július 3-án meg nem szavazott a parlament egy Kósa Lajostól érkezett módosítást a kereskedelmi törvényben. Ennek értelmében a vendéglátóhelyek már nem köthetnek kizárólagos szerződést egy nagy sörgyárral sem, legfeljebb, ha garantálják, hogy a náluk csapolt sör legalább húsz százaléka kisüzemi főzdéből jön. József szerint ez nagy győzelem, de érte kritika is a módosítást: ezáltal ugyanis a kis főzdéknek tulajdonképpen kényszeresen kell kiszolgálniuk a vendéglátóhelyeket, és semmi sem garantálja, hogy mindenki tud annyit termelni, hogy megfeleljen a törvényi kereteknek. Erre a felvetésre József azonnal matekozni kezd.
„Magyarországon fogy 6,5 millió hektoliter sör, ebből tíz százalék a csapolt. Annak kötelező a húsz százalék, aki kizárólagosságot akar. Ez akkor a fele, tehát 300 ezernél járunk. Mi kézművesek jó, ha a piac három százalékát megkapjuk, az 200 ezres nagyságrend, el tudjuk mi ezt látni.” József szerint a törvény valódi célja, hogy a lokális sörfőzdék a környező területek vendéglátó egységeit láthassák el, azaz helyi vállalkozásokat segíthessenek. „Mivel a magyarországi sörfőzdék kilencven százaléka vidéki, ők is ott szeretnének érvényesülni, és én sem szeretnék Sopronba szállítani.” József szerint a helyi sörfőzdék visszakapják a piacukat, a cél tehát kifejezetten üdítő – mint egy korsó világos.
A nagy sörgyárak kivárnak. A Heineken nem nyilatkozik, Békefi szerint „még korai lenne véleményt formálni”.
A Rizmajer egyébként a bajor főzdék modelljét követi: saját helyei vannak, amiket nem lehet elvenni tőle, akármilyen szelek fújjanak a fehér habos sörpiacon.
Amikor Rizmajer József belépett a Corvinus Egyetem campusának egyik termébe, a sörfőzés titkait eltanulni vágyó diákok lélegzete bennszakadt: itt a tanár, be kell fogni. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor leült a többiek közé. „Fantasztikus dolgokat tanultam ott is” – mondja a szemeszterenként negyedmillió forintba kerülő sörmesterképzőről, ahová azért ment, hogy még több újat tanuljon – szakmérnöki diplomáját 2015-ben kapta meg. Ekkor már húsz éve sörfőző volt, de nem magányos veteránként koptatta a padot: hatvanan jártak a képzésre, többen saját főzdét vezettek.
Állandóan tanul, amikor új sörtechnikáról hall, legalább utánanéz, ha nem próbálja ki. A Rizmajernek most kilenc állandó és több szezonális söre van, ezek címkéje mind egy szálig ott fityeg az iroda falára akasztott faliújságon. A receptekről Józsefnek végtelen sztorija van. A fekete Cingulus Portert azért fejlesztette ki, mert szerette a Guinnesst, kukoricás sörét pedig annak ellenére tette itallapra, hogy ötvenszázalékos kukoricaaránya miatt eleinte beleragadt a tartályba. Mivel nyitott volt az új megoldásokra, mindig áthidalta a látszólag áthidalhatatlan akadályokat.
A követkető nagy lépés a generációváltás lesz: a huszonéves Rizmajer András már készül rá, hogy átvegye a stafétát. Márciusban utazott volna egy angliai főzdébe tanulni, a járvány azonban közbeszólt. „Érzem a cég korlátait. Ahogy növünk, eltávolodunk egy lépést a fogyasztótól” – mondja József, majd megjegyzi, hogy „egy titkárnő nagyon kéne”. Egyelőre azonban úgy tűnik, Noémivel mindent kézben tart – amíg ő a sörökkel foglalkozik, felesége az operatív feladatokban segít. Amíg beszélünk, folyton csöng a telefon, és József fel is veszi, hogy akár pár szóban, de megoldjon egy hirtelen jött problémát. „A rugalmasság még benne van ebben a cégben, de ha ennél tovább növünk, ez egyre jobban csökken, és sok kuncsaftot elveszíthetünk. Ezt meg nem szeretném. De hát ezt már csinálja az ifjú korosztály.”
Rizmajer és társa Kft.
Tulajdonosok: Rizmajer József és Rizmajer Józsefné
Üzletember, befektető, mentor, nyilvánosbeszéd-tanár és evangélikus prédikátor – ez mind állhatna a névjegykártyáján, ha lenne neki. De nincs, és azt vallja, hogy nincs is rá szüksége, mert a beszéd, különösen a nyilvános beszéd az ember biológiai névjegye. Ő pedig már letette a sajátját. Aki ma Magyarországon modern beszédkultúrával és retorikával foglalkozik, annak biztosan nem kell bemutatni a hardverileg magyar, szoftverkészletében inkább amerikai Benkő Vilmost, a Toastmasters itthoni meghonosítóját és a Speak Academy megalapítóját. Mintegy ezer tanítványának mester, példakép, motivációs atombomba, vagy csak röviden: „A” Vili.
Sok válságon túl vannak, nagy kérdés, hogy veszik ezt a minden példa nélküli mostanit a nagy magyar családi cégek. A gazdaságvédelmi akcióterv egyik lépése komolyan érinti az árazásukat, de a legtöbbjük a jelenlegi helyzetben is stabil tudott maradni.
Szentendre főterétől egy mellékutcányira van egy kedves kis bolt, ahol a gyerekkönyvek mellett hazai dizájnerek grafikáit és más, igényes ajándéktárgyakat árulnak. Egy szűk lépcsővel feljebb pedig nyugalom, jegeskávé és művészi dizájn várja a betérőt.
Boross Dávid legkorábbi céges munkáját tinédzserkorában kapta: növényeket locsolt az első, kissé rozoga Oázis-üvegházban. Kertészmérnök szülei egyplatónyi növénnyel kezdték a családi kertészeti céget, de az országos léptékű növekedést már a legidősebb fiú irányításával érték el. Boross István váratlan halála után fia sikeresen vette át a cég irányítását, de Dávid már korábban is bizonyított. Reformjai, a franchise-hálózat és a progresszív márkaépítés vérfrissítést hozott az Oázisba. Ideje volt, mert a közel harminc év alatt nemcsak a cég váltott generációt, hanem a piac is.
