Hét év felépülésre?  Erre nincs időm

Fejes Adriennt az egyetemen ismertem meg. Szociális munkát és szociálpolitikát hallgatott, ahogy egy évig én is, ám míg jómagam átmentem egy másik szakra, ő maradt. Aztán évekig nem tudtam róla többet, mint hogy a reptéren dolgozott. Nyolc évvel később, idén januárban megosztott egy blogposztot, ami a Traumaambulancia Egyesület oldalán jelent meg. A sztori róla szólt – pontosabban arról, hogyan lett második születésnapja.

„Aki ilyesmit él át, annak tényleg két születésnapja lesz” – mondja Adrienn egy nyári estén. Rózsaszín ruha, szeplős, mosolygós arc, élénken mesél arról, hogyan szenvedett másod- és harmadfokú égéseket a teste húsz százalékán. A karján mutat pár heget, de egyébként nem venném észre, hogy baleseti túlélő. Pedig ennyire pozitív szellemben talán csak az tudja előadni, miként égett meg egy amúgy banálisnak tűnő háztartási balesetben, aki már elfogadta, hogy ez történt, mi több, a személyisége része lett a baleset. „Az orvosom azt mondta, hét évbe telik, amíg felépülök, és ez nem csak a testemre, de a lelkemre is igaz lesz. Azt válaszoltam, hogy erre nekem nincs időm.”


Megértem. Hét év iszonyú sok idő, márpedig ahhoz, hogy valaki túltegye magát egy súlyos baleset lelki következményein, néha még ennél is több idő kell. Sőt van, hogy egyedül egyszerűen nem sikerül.